Az élet nem állt meg

– Az idei színházi világnap üzenetét az elismert pakisztáni drámaíró, a pandzsámi Kortárs Színház művészeti vezetője, Sahid Nadim egy eddig soha nem tapasztalt válsághelyzetben fogalmazta meg. Az üzenet lényege az volt, hogy a színház képes olyan energiák felszabadítására, amelyek megakadályozzák, hogy az emberiség szakadékba zuhanjon. Ehhez azonban szakrális térré kell válnia, a színésznek pedig az általa megformált szereplő megtestesülésévé kell lennie. De hogyan tudott működni mindez az elmúlt időszakban, amikor alig volt közvetlen kapcsolat a közönséggel?

– A több ezer éves múltra visszatekintő színház minden időben az egyik legfontosabb hely volt az emberek számára. Nem véletlen, hogy sokan a templomhoz hasonlítják, magát a színészetet pedig Witold Gombrowicz lengyel író egyfajta papsággal azonosítja. Veszprémben mi mindig is így próbáltunk színházat csinálni, erről szól a Közösségben a közönséggel szlogenünk is. Hiszen túl azon, hogy évadokat szerveztünk, olyan közeget és helyet teremtettünk nézőink számára, ahová nemcsak az előadásokra, de máskor is szívesen jönnek. Amint márciusban be kellett előttük zárnunk a színház kapuit, meghirdettük a Maradj otthon, majd mi megyünk! hangulatjavító programunkat. A művészetnek, különösen pedig a színháznak ugyanis nem csupán a szórakoztatás a feladata, hanem hogy a válsághelyzetek idején menedéket, kapaszkodót nyújtson az embereknek. Nagy jelentősége van annak, hogy a színpadról jól ismert színészek miként állnak helyt bizonyos, akár az egész emberiséget érintő pillanatokban, mondjuk veszélyhelyzetben vagy más történelmi léptékű szituációban. Ahogyan korábban annak is volt üzenete, milyen darabokat játszott a Nemzeti Színház a háborús időkben.

– A Maradj otthon, majd mi megyünk! programnak eddig több mint hetven állomása volt, és még nincs vége. Hogyan zajlanak ezek a rendhagyó színházi előadások?

– A színészekkel autókba ülünk, és jön velünk egy tranzit is hangosítással felszerelve. Az első időszakban általában olyan helyekre, így elsősorban veszprémi lakótelepekre mentünk, ahol sokan láttak bennünket. Szívszorító élmény volt, amikor kinyíltak az ablakok, megteltek az erkélyek, és megszólalt a zene, mi pedig énekeltünk, verseket szavaltunk. A közterek színházzá váltak, a lakások erkélyei­ből páholyok, az ablakokból zsöllyék lettek. Amikor híre ment a sikernek, sorra jelentkeztek a szomszédos kistelepülések, önkormányzatok is. Igazából két legyet ütöttünk egy csapásra. Örömet szereztünk a közönségnek, és nekünk, színészeknek is nagyon jólesett a szereplés, mert alapvetően extrovertált emberek vagyunk, sokan belebetegedtünk volna, ha nem játszhatunk.

– Március közepén éppen Ivan Menchell Sírpiknik című komédiájának bemutatójára készültek Veszprémben, erre azonban már nem kerülhetett sor. De működhet-e egy színház online térben, képes-e ugyanúgy hatni a nézőkre, vagy éppen a lényeg vész el?

– Nem hiszek abban, hogy a művészetek, különösen is a színház működhet virtuális módon, hiszen minden előadás egy adott pillanat, egyszeri és megismételhetetlen történés. Ezért nem tettük fel előadásainkat sem a honlapunkra, sem az egyéb közösségi felületekre. Helyette megragadtunk bizonyos pillanatokat, így online Petőfi-szavalóversenyt vagy húsvéti locsolkodást szerveztünk, virtuális Petőfi Szalont tartottunk, ahol beszámoltunk az éppen folyó színházi munkákról, tevékenységeinkről. A Sírpikniket is zárt körben mutattuk be, majd mindennap válságstábszerűen üléseztünk a vezetőséggel. Először is azzal kezdtük, hogyan kellene maszkokat szereznünk. Az igazgatóhelyettes asszony felhívta a figyelmet arra, hogy van jelmezgyártásunk, így a jelmezek helyett elkezdtünk maszkokat készíteni. A hatás katartikus volt, mindenki érezte, hogy a megszokottól eltérő módon ugyan, de mégiscsak valami jót cselekszik. Ráadásul nem kellett senkit sem elküldenünk szabadságra, így mindenkinek megmaradt a fizetése is.

– A Vidéki Színházigazgatók Egyesületének elnökeként és a Magyar Teátrumi Társaság alelnökeként rálátása van a teljes szakmára. Gazdaságilag mennyire viselte meg a színházakat és benne a színészeket az elmúlt időszak?

– Nagy szerencse, hogy egy olyan kulturális államtitkárunk van Fekete Péter személyében, aki pontosan tisztában van a szakma kihívásaival, hiszen ő maga is igazgató volt Békéscsabán és a Fővárosi Nagycirkuszban. A taokompenzációt megkaptuk, illetve tematikus pályázatokat is kiírtak, amelyekkel szép összegekhez lehet jutni. A járvány miatt természetesen szükség volt bizonyos átcsoportosításokra, halasztásokra, de a nemzeti és kiemelt státusú kőszínházaknak, illetve az állami vagy önkormányzati, esetenként vegyes fenntartású színházaknak nem volt mitől tartaniuk. Az állami támogatás révén a dolgozók biztonságban voltak, mindenhol megkapták a fizetésüket.

– Felértékelődött tehát a társulati lét, amelynek jelentősége egy ilyen válsághelyzetben mutatkozhatott meg igazán. De mi a helyzet a szabadúszó művészekkel?

– Remélem, hogy a társulati tagok ha eddig nem, most valóban rádöbbentek arra, hogy a közösséghez való tartozás olyan érték, amit meg kell becsülni. Annál is inkább, hiszen előfordul olykor, hogy egy közalkalmazott többet foglalkozik a jogaival, mint a kötelezettségeivel, ami óhatatlanul is feszültséghez vezet. A számlások kapcsán ugyanakkor gyakorló munkáltatóként azt látom, hogy vannak közöttük olyan „celebek”, akik nem panaszkodhatnak a veszélyhelyzet előtti bevételeikre, hiszen nagyon nagy elvárásokkal jöttek, vagy küldték az ügynökeiket a velünk való tárgyalásokra. Őket ez a pár hónapos leállás nem sodorhatta az éhenhalás szélére. Aztán vannak „önjelölt” művészek is, akiknek tudomásul kell venniük, hogy nem lehet mindenki Tordy Géza vagy Latinovits Zoltán, akik diploma nélkül voltak zsenik. És persze kétségtelen, hogy vannak olyan tehetséges szabadúszó művészek, akik valóban nehéz helyzetbe kerültek. De tudni kell, hogy államtitkár úr ezen a területen is óriási munkát végzett, hiszen egymilliárd forintot csoportosított át a független művészek megsegítésére; a pénzt nem segélyként, hanem pályázati úton osztják ki közöttük.

– A napokban megint kinyithatnak a múzeumok, a mozik és a színházak is. Hogyan tervezik az újraindulást?

– Veszprémben idén huszonegyezer-
négyszáz bérletesünk van, akik bíztak bennünk, így az adósságunkat, vagyis az elmaradt előadásainkat törlesztenünk kell. Kiszámoltuk, ha kétszáz főt le tudunk ültetni, ki tudjuk hozni az előadást nullára, vagyis nem gazdálkodunk felelőtlenül. Kitelepülünk tehát a színházkertbe, beépítjük a teret, és itt állítjuk fel a színpadot. Az első produkciókkal az egészségügyben dolgozó hősöknek, így a Csolnoky Ferenc Kórház, az ajkai járványkórház, a Farkasgyepűi Tüdőgyógyintézet dolgozóinak, valamint a veszprémi szociális terület munkatársai­nak mondunk köszönetet, majd június 16-tól megkezdjük a bérletes előadások pótlását is. Érezniük kell az embereknek, hogy az élet nem állt meg, dolgozunk tovább.

– Felfoghatjuk ezt úgy is, hogy idén átstrukturálódott a színházi évad, a nyári szünet egy kicsit előbbre jött, így a két évad összeér?

– Remélem, hogy csak összeér, nem kell teljesen összefésülni, jóllehet annak sincs akadálya, hiszen az első bemutatónk csak október 2-án lesz. De optimista vagyok, és bízom benne, hogy az elmaradt bérletes előadásainkat és fesztiváljainkat már a nyáron pótolni tudjuk. Sőt, az is lehet, hogy a nézők annyira megszeretik majd ezt lampionos, fáklyás nyári színház hangulatot, hogy hagyományt is teremthetünk belőle.