Renoir-életműkiállítás a Szépművészeti Múzeumban
Az életöröm művésze
„Szépíteni kell” – vallotta Pierre-Auguste Renoir, akinek életművében keresve sem találunk szomorú képet. A tél helyett tavaszt, a temetés helyett pedig menyegzőt festett, és ha volt is oka a sírásra, inkább a boldog órák emlékét vitte vászonra. Portrék, életképek és aktok, azaz Renoir csodálatos világa elevenedik meg a Szépművészeti Múzeum Renoir. A festő és modelljei című, 2024. január 7-ig látogatható kiállításán, amely a mester első magyarországi monografikus bemutatkozása is egyben.
Hat évtized mintegy hetven remekműve – a kezdetektől az impresszionista fő műveken át egészen az életmű utolsó befejezett alkotásáig, a Fürdőzőkig – látható a Szépművészeti Múzeum közelmúltban nyílt tárlatán, ahová a világ számos közgyűjteményből, köztük a párizsi Musée de l’Orangerie-ből és a Musée d’Orsay-ból érkeztek alkotások Budapestre.
Szépíteni kell
„A kerti ösvényen fiatal nő áll a hintán, miközben egy férfival beszélget. Mellettük, a fának támaszkodva egy másik férfi és egy kislány figyeli őket. A háttérben férfiakból és nőkből álló, szintén társalgó csoport látszik” – olvashatjuk a kiállítás katalógusában Paul Perrinnek, a Musée d’Orsay kurátorügyekért és gyűjteményekért felelős igazgatójának érzékletes leírását Renoir A hinta című alkotásáról.
A tárlat egyik emblematikus képe jól érzékelteti, hogy Renoirt kortársaival ellentétben hidegen hagyták a modern kor ipari és technikai újdonságai, helyette önfeledt társadalmi eseményekre, illetve a szabadidő és a szórakozás helyszíneire koncentrált. Az 1870-es években így rendszeresen festett férfiakat és nőket ábrázoló kávéházi és kocsmai életképeket, felszabadultan táncoló párokat, vagyis csupa olyan jelenetet, amelyeken boldogságtól sugárzó emberek szerepelnek. Barátjának, Pierre Bonnard-nak élete utolsó éveiben mindezt úgy fogalmazta meg, hogy „szépíteni kell”. Végtelen derűs és optimista látásmóddal szemlélte a körülötte lévő világot. És bár pályája végéig folyamatosan kereste a maga útját, a saját stílusát, ahhoz, hogy egy festménynek „kellemes, vidám és szép dolognak kell lennie”, mindvégig ragaszkodott.
– Ha röviden akarjuk jellemezni Reniort, azt mondhatjuk, az életöröm művésze volt. Élete végén, hosszú betegsége ellenére sem komorult el a palettája – jellemzi a mestert Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója.
A női test dicsérete
Olyannyira nem, hogy miközben élete utolsó éveiben szinte teljesen kiszolgáltatottá vált, sőt, az egyre jobban elhatalmasodó reumás ízületi gyulladása miatt tolókocsiba kényszerült, továbbra is kitartott a l’art pour l’art mellett, és kizárólag vigasztaló látomásokat alkotott. És bár képeivel addig is hitet tett a női test szépsége mellett, az 1900-as évektől kezdve fő témája az akt lett, az életörömtől kicsattanó modellek pedig a beteg mester számára az egykor volt boldogságot és egészséget testesítették meg.
Számos művének ihletője az a Gabrielle Renard lett, aki felesége rokonaként segíteni érkezett Renoirék otthonába. Gabrielle rendszeren megjelent a családi idill képein, csakúgy, mint azon a reneszánsz előképeket idéző két fekvő akton, amelyek közül az 1903-ban készült első változatot – a magyar kormány támogatásával – mintegy 3,5 milliárd forintért vásárolta meg 2019-ben a Szépművészeti Múzeum.
A budapesti tárlat kuriózuma, hogy a két, Gabrielle-t ábrázoló akt mellett itt van az ugyanebben a formátumban és festői felfogásban készített harmadik, egy máig azonosítatlan, a tizianói szépségideálhoz közelebb álló vörösesszőke modellről készített kép is, melyeket keletkezésük után csaknem százhúsz évvel most először láthat együtt a nagyközönség.
– Az akt mint klasszikus festészeti téma élete végén láthatóan egyre fontosabbá vált Renoir számára. Vásznait ekkoriban puha és visszafogottabb festésmód jellemzi, időtlen meztelen nőalakokat jelenít meg hagyományos pózokban. Élete végén több mint egy év alatt festette meg az művészetét összegző Fürdőzőket, mellyel olyan nagy elődök előtt tiszteleg, mint Tiziano, Rubens vagy Courbet – mutat Kovács Anna Zsófia, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményének vezetője, a kiállítás magyar kurátora arra a monumentális vászonra, melyről Matisse a következőként áradozott: „Egy remekmű, az egyik legszebb kép, amit valaha festettek!”
Optimizmus a vásznon
Renoir az 1850-es években határozta el magát a festészet mellett. Először porcelánfestőként tanult, virágcsokrokat és aktokat festett dísztárgyakra, majd festészeti tanulmányokat folytatott az École des Beaux-Arts-on, ahol elsajátította a III. Napóleon kori portréfestészet jellemzőit. Mindeközben rendszeresen látogatta a Louvre-ot, ahol számos másolatot készített az ott őrzött klasszikus művekről.
– Az egyszerre kronologikus és tematikus szálon haladó kiállításon nagyon jól végigkövethető, hogy milyen viszonyban volt Renoir a hagyománnyal: modern festő volt, de mindig is felnézett a régi mesterekre, a festészeti tradíció egyik utolsó láncszemének tekintette magát – mondja Paul Perrin, a kiállítás egyik párizsi kurátora. – És bár leginkább az 1870-es években készített impresszionista képeiről ismerjük, nem szabad elfelejteni, hogy pályája hatvan éven keresztül tartott. Ez alatt az idő alatt végig képes volt megújulni, folyamatosan kísérletezett és számos technikát alkalmazott, ami nagyon jól látszik a kiállításon is, ahol lehetőségünk nyílt bemutatni, miben is volt Renoir a legszebb és legegyedibb a XIX. századi impresszionista festők között. Mint ahogyan megmutatjuk azt is, hogyan szépítette meg a valóságot, hogyan jelenített meg egyfajta optimizmust a vásznain annak ellenére, hogy ő maga nem volt mindig boldog.
Ez az optimizmus köszön vissza a tárlat minden egyes termén: kezdeti portréin, melyeken családját és barátait örökítette meg; modern életképein, melyek a Párizsban és annak környékén mulatozó tömeget, kávéházak és színházak vendégeit ábrázolják; a meghitt enteriőrökön és a családi idill festményein, illetve az utolsó évek aktjain. A kiállítás, amelyet Paul Perrin „az általa valaha látott legszebb Renoir-kiállításként” jellemzett, jól mutatja, hogy Renoir még élete végén, a XX. század első évtizedeiben is kísérletező és megújulásra képes alkotó tudott maradni, aki az őt követő generáció olyan nagy alakjaira, mint Picasso és Matisse, is hatással volt.
