– Nevezhetjük vendéglátós dinasztiának a Hoffmann családot?

Hoffmann Henrik: – Ez talán túlzás, de valóban vendéglátós família vagyunk, még nagyapám kezdte a szakmát Eleken, egy sváb faluban, Gyula mellett. A szüleim aztán a hetvenes években Balatonra költöztek.

Hoffmann József: – Az első vállalkozók között kezdtünk a szocializmus végén. Balatonföldváron béreltünk egy csárdát az állami Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalattól, emellett volt egy saját építésű vendégházunk Zamárdiban. A kilencvenes évek elején aztán már meg is vehettük a Kukorica Csárdát, amit azonnal újjáépítettünk az eredeti, nádtetős formájában. Még Pestre is betettük a lábunkat egy vendéglőbe, de végül nem váltak valóra a reményeink, így eladtuk, és az árából vásároltunk egy siófoki üdülőhelyet. Kétcsillagos diákszállóként működtettünk, arra gondolván, hogy elkezdünk gyűjteni a fejlesztésére. De éppen azután indult a Széchenyi Terv, amit gyakorlatilag ilyen projektekre szabtak, hiszen a turizmus fejlesztése volt az egyik fő célja, így lett meg az első négycsillagos hotelünk.

Hoffmann Henrik: – A Széchenyi Terv egyébként egy nagyon jó konstrukció volt, mi öt év alatt vissza is fizettük a támogatást az államnak adó formájában. De ami fontosabb, hogy ezekkel a pályázatokkal épültek először minőségi szálláshelyek a Balatonnál. A kilencvenes évek eleji hanyatlás után ez már úgy kellett, mint egy falat kenyér. Ugyanis egy üdülőhely szempontjából nagyon fontos a környék presztízse is. Ha én azt mesélem valakinek, hogy a román tengerparton nyaraltam, az közel sem hangzik olyan jól, mint a francia Riviéra. Pedig lehet, hogy Romániában egy sokkal jobb hotelben voltam, és adott esetben akár jobban is éreztem magam. A Balatonnal ugyanez a helyzet, és ezek a szigetszerű változások éppen az utolsó pillanatban fordították meg a hanyatlást. Az új szállodák már az első üzleti évben sikeresek lettek, sőt a wellnessnek köszönhetően megindult a téli vendégfogadás is. Nálunk például hatvan százalék felett volt az éves kihasználtság, ami az iparágban jónak számít, átlagosan heti négy nap telt házat jelent.

– Hogyan kerültek a Mátrába?

Hoffmann Henrik: – 2006-ban megint úgy éreztük, hogy tovább tudunk lépni, akkoriban még stabilnak tűnt a jólét, voltak olcsón elérhető hitelek. A vendéglátásban egyébként sem jellemző, hogy az ember különösebben elkölthetné a megkeresett pénzt, mert nincs rá ideje: ahogy mondani szokás, ez nem szakma, hanem életforma, hiszen egy szálloda mindennap nyitva van. Most hirtelen nem is tudom, hol tartjuk a kulcsokat, ha be kellene zárni.

Hoffmann József: – Az Ózon akkor a Hunguest-lánc tulajdonában volt, és amikor felújították a galyatetői szállodájukat – szintén a Széchenyi tervből – ezt bezárták, hogy ne jelentsen konkurenciát saját maguknak. Az épület nem kellett senkinek, haldoklott a turizmus a Mátrában: éves szinten 25 százalékos volt a környékbeli szállodák kihasználtsága. Rajtunk kívül állítólag csak a református egyház érdeklődött a vétel iránt. Egy alkalommal feljöttünk az unokákkal kirándulni, és megnéztük. Tipikus szocialista épület volt, jellemzően rosszul használva: éppen a gyönyörű kilátást nyújtó oldalon működött az üzemeltetés, a kazánház, a szeméttároló. Később első dolgunk volt, hogy ide tegyük az étterem és a kávézó teraszait: nagy élmény egy napsütötte reggeli, kilátással a völgyre és a Kékestetőre.

Hoffmann Henrik: – Gyönyörű a hely fekvése, és mégiscsak itt van az ország legmagasabb pontja, nem értettük, miért nem működik a dolog. Így hát meggyőztük egymást papával, és belevágtunk. Sokan féltettek minket. Ugyanúgy kezdtük, mint Siófok esetében: háromcsillagosként nyitottuk meg, pénzt gyűjtöttünk és előkészítettük a fejlesztést. Aztán beütött a válság, de ennek ellenére kaptunk hitelt és európai uniós támogatást is, akárcsak más észak-magyarországi szállodák. Az építkezés viszont nagyon elhúzódott, tipikus magyar betegségekkel terhelve, az alvállalkozói problémáktól kezdve a fővállalkozóig. A pénzügyi válság miatt a bank is másképp állt hozzá, finanszírozási gondjaink lettek, úgy éreztük, meg akarnak fojtani minket. Végül 2010. december 23-án sikerült kinyitnunk, de ha lekéstük volna a karácsonyt, valószínűleg csődbe megyünk.

Hoffmann József: – Egy évig javítgattuk, amit az építkezésen elrontottak: hiába kiválóak a hazai energetikai tervezők, a kivitelezők nincsenek felkészülve az újszerű feladatokra. Például a pellettüzelésű kazánt teljesen ki kellett cserélni, ami több tízmillió forintba került. És ahogy az lenni szokott, a generálkivitelezővel kapcsolatos gondok sokszor érdemtelenül az alvállalkozókon csapódnak le: igyekeztünk úgy megoldani a a problémát, hogy sok egyenesen esetben nekik fizettünk.

– Viszont megérte a fáradozás, hiszen az új Ózon lett a második legzöldebb szálloda Magyarországon.

Hoffmann Henrik: – Nagyon büszkék vagyunk a Magyar Szállodaszövetség díjára. A tervezés Léderer András, az egyik legnagyobb hazai energetikus munkája: három lábon áll a hőenergiaellátás, egy hatszáz kilowattos a pelletkazán, egy százhúsz kilowattos a napkollektoros rendszer és egy háromszáz kilowattos talajszondás hőszivattyú látja el a ház fűtését, az utóbbi a hűtését is. Nálunk egyetlen légkondi sincs, a gáz sincs bekötve.

– Ezzel valóban lehet spórolni? Sokan kételkednek benne.

Hoffmann Henrik: – A siófoki szállodánkban azonos wellness-szolgáltatásokkal, de feleekkora alapterületen ugyanakkora a gázszámla, mint itt a felhasznált pellet ára. Ráadásul a Mátrában hidegebb van.

– Hogyan került a szálloda parkjába egy Trianon-emlékmű, és miért?

Hoffmann Henrik: – Ez egy nagyon jó sztori. Amikor megvettük az ingatlant, állt rajta egy csonka, piros kőhalom, amit benőtt a gaz: egy vasutascímer nyomait láttuk rajta, ezért azt gondoltuk, valamiféle emlékmű lehetett, de nem tulajdonítottunk neki jelentőséget. Aztán egyik nap azzal fogadtak az irodában, hogy telefonált egy hódmezővásárhelyi úr, nem értették pontosan, mit akar, de valami olyasmit, hogy megvenné a mátrai emlékművet. Ez az évszázad üzlete, mondtam erre én, eladok egy rakás követ! Aztán kiderült, hogy az Országzászló Egyesület elnöke volt az illető, és egy Trianon országzászlóról van szó, amit a vasutasok állították fel a húszas években. Kérdezte, mi a tervünk vele. Mondtam, hogy ez esetben természetesen szeretnénk felújítani és megtartani.

– Újra eljöttek a vendégek a Mátrába?

Hoffmann József: – Az első teljes üzleti év végén már hetvenszázalékos kihasználtsággal működtünk. A Mátra nagyon sokat fejlődött, programgazdag környék lett. Jellemző, hogy ma már jóval intenzívebbek és rövidebbek az utazások, mint régen: nem két hétig üdülünk, hanem három vagy négy napig, viszont ez idő alatt ugyanannyi élményt szeretnénk begyűjteni. Ezt az igényt itt is sikerült utolérni, a közeli kulturális programok mellett, mint amiket Eger, a Siroki vár, Gyöngyös tud nyújtani, Mátraházán van a Hegyi Sportok Bázisa is, ahol a segwaytúrától a mountainbike-ig lehet kölcsönözni eszközöket, illetve ők olyan egyedi programokat is szerveznek, mint a téli lézercsata, a kémtúra vagy a számháború. Emellett mi is készülünk, télen van egy 150 méter hosszú szánkópályánk, illetve korcsolyapályánk, ahol este zenével, forralt borral várjuk a vendégeket.

– Hogyan lehet a régió, a környék fellendüléséért tenni?

Hoffmann Henrik: – Nehezen. Én mindig izgága voltam közösségi szempontból is, 2001-ben álltunk össze több szállodával és egyesülettel a Balatonnál, és megalapítottuk a Konferencia és Wellness Turisztikai Szövetséget. Ha ugyanis egy régióban nem egymással konkurálunk, hanem összefogunk, és együtt próbáljuk felvenni a versenyt más turisztikai célpontokkal, sokkal nagyobb esélyünk van a globális turisztikai piacon. Ma már például a Balatonnál sem a szolgáltatások hiánya a probléma, hanem a szervezetlenség: harminckétféle termék nem látszódik olyan erősen, mint egy nagy. Én az úgynevezett Turisztikai Desztinációs Menedzsmentben, röviden a TDM rendszerben látom a jövőt. Ez lényegében egy civil szervezetet jelent, amely az önkormányzat helyett, szakmai alapon intézi a turizmus ügyeit. Például a balatoni képviselő-testületekben általában háziorvosok, iskolaigazgatók, tanárok ülnek, nem értenek ahhoz, ami egyébként a település legfőbb megélhetési forrása. Másrészt az önkormányzatok lényege, hogy a fejlesztéseket csak a település határáig támogatják: ott megáll az irányítás és a pénz. A siófoki turista viszont megnézi a Tihanyi Apátságot is, elmegy Füredre egy koncertre vagy a Borhétre, és nem zavarja, hogy közben elhaladt egy Siófok vége tábla mellett. Így érdemes a desztinációt egyben kezelni és szervezni. Ráadásul a jelenlegi irányítási mechanizmusok mellett még az is benne van a pakliban, hogy két szomszédos település politikailag szemben áll egymással, vagy akár a polgármesterek személy szerint nem kedvelik egymást. Ezt a luxust a piac viszont nem engedheti meg magának. És ez nem elhanyagolható kérdés országos szinten sem: Magyarországon a turizmus a GDP 7-8 százalékát adja, és a foglalkoztatottak 15 százalékát. Ráadásul ez is egy olyan iparág, ami részben sok képzetlen embereknek is munkát tud adni.

Hoffmann József: – Egyébként a TDM rendszernek van hagyománya Magyarországon, a háború előtt ugyanilyen céllal működtek civil fürdőegyesületek, például a Balaton partján, amelyek beruháztak, fürdőházakat, strandokat építettek. Külföldön, Ausztriában vagy Dél-Tirolban is a TDM-modell szerint szervezik a turizmust. Nálunk az önkormányzatok egyelőre idegenkednek az ötlettől, hiszen ez az idegenforgalmi adó egy részének az átadását is jelenti. Szemléletváltásra van tehát szükség, össze kell fognunk, és képesnek kell lennünk olyasmibe is pénzt, energiát fektetni, aminek nem most van kézzelfogható haszna, hanem a távoli jövőben lesz. Nekem akkor ér sokat a befektetésem, akkor fognak a gyerekeim is megélni belőle, ha sok a turista. Mindenki másnak is ez az érdeke Balatonon és a Mátrában is, ez a közös minimum.

– A magyarokra nem jellemző az összefogás.

Hoffmann Henrik: – Ezt szoktuk mondani, de én nem vagyok kishitű, halad az ügy, csak lassan.

– Mi a sikerük titka?

Hoffmann Henrik: – Az élmény is egy termék, amit a nap végén előállítunk, függetlenül attól, hogy nincs fizikai, kézzel fogható megjelenése. Ezért nehéz munka ez: bejön a vendég, megkapja a szolgáltatást, aztán rengeteg pénzt kifizet a recepción, és amikor kisétál, nem visz magával semmit. Az emlék marad, és néhány fénykép. Ez nagyon összetetté teszi az ár-érték arány megítélését. Ha bemegyek a boltba, és veszek egy telefont, majdnem mindegy, hogyan adták oda, mert a lényeg itt van, a kezemben. A vendéglátásban azonban olyan élményt kell előállítani, aminek minden szelete stimmel, az étel, a kirándulás, a wellness, a szoba, a kilátás, a hangulat. Itt maga az ember is egy hozzáadott érték, ezért kell annyiszor jelen lenni tulajdonosként, mert nekünk kell elöl járni. Ha nem vagyok itt, már egy kicsit lassabban ébred a pincér, nem olyan széles a mosoly, nem olyan meleg a leves. Mi alakítjuk ki ezt a szellemet. Pénzt lehet belőle keresni, de nem ez a cél. A cél az, hogy jól csináljuk, és ennek következménye az üzleti haszon.

– Hogyan öröklődött a szakma a családban, mit tanult a szüleitől?

Hoffmann Henrik: – Eleinte nem akarták, hogy ezt a szakmát válasszam, viszont be kellett segítenem a családi vállalkozásba már tizennégy éves koromtól: eleinte mosogattam, később a konyhán voltam, a harmadik nyáron már pincérkedtem. Nagyon szigorúak voltak, apám mindig azt mondta: „ha te nem csinálod rendesen kisfiam, akkor hogyan várjam el a többitől”. Mindeközben folyamatosan próbáltak lebeszélni arról, hogy vendéglátós legyek, mondván, akkor soha nem lesz saját életem. Végül ez nem sikerült, közgazdaságtanból diplomáztam és a családi cégben maradtam: én dolgozom ki az üzleti koncepciókat, foglalkozom a marketinggel, a finanszírozással, értékesítéssel, adminisztrációval, papa pedig a lebonyolítással, az operatív részével. Anyám és a nővérem a hátterét adják az egésznek. A nagy döntéseket közösen hozzuk meg, jól kiegészítjük egymást.

Hoffmann József: – Tudom, meddig terjednek a képességeim, és ami már nem az én területem, azt ráhagyom.

Hoffmann Henrik: – Ettől függetlenül megmérem rajta az elképzeléseimet. Tisztelettudó gyerek vagyok, tudom a helyemet: nála van a tapasztalat, nálam meg a lendület.

Fehérváry Krisztina