– Hogyan lett vége a több száz éves családi hagyománynak?

– Államosították a malmunkat 1949-ben, és édesapám kuláklistára került. Attól kezdve a félelem határozta meg az életünket, még attól is féltem, hogy felvesznek-e gimnáziumba a származásom miatt. Meg kellett hamisítani a születési anyakönyvi kivonatomat, mert az volt beírva az apja foglalkozásához, hogy malomtulajdonos. Persze a tulajdonos azt jelentette, hogy ketten az öccsével dolgoztak, őrléskor néha tizenöt órát is, és ha kellett, ugyanúgy zsákoltak, mint a molnárlegények. A hamis iratba azt írták, hogy apám molnársegéd, így egyből munkás származású lettem. A félelem ellenére a gyerekkorom jól telt, rengeteget olvastam, elsősorban szépirodalmat és történelmet, amellett sportoltam, elég jól fociztam és atletizáltam.

– A szabadságharc idején tizennyolc éves volt, éppen forradalmárkorú. Részt vett harcokban?

– Kaposváron jártam gimnáziumba, ott ért ’56, meg voltam róla győződve, hogy 1848–49 kezdődik újra, nekem ott kell lennem. Október 25-én stoppal, teherautókkal fölmentem Pestre, ott aztán sodródtam ide-oda, kaptam fegyvert és a Corvin köztől a körúton át a Kálvin térig, Rákóczi útig mindenütt megfordultam. Oda mentünk, ahol lövöldözést hallottunk, néha elbújtunk, néha lőttünk, nem sok kárt tettünk az orosz hadseregben. De mégis, akkor a magyarságban volt tartás, és a tizenévesek, főleg a szakmunkástanoncok harcoltak a legbátrabban. Mikor vége lett, nagy nehezen vissza tudtam menni Kaposvárra, de a gimiben mindenki tudta, hogy fenn voltam, és harcoltam. Meg is súgták, hogy tudnak rólam, jobb, ha elmegyek, nehogy elkapjanak. Tényleg kerestek is, de akkor már a nagyszüleimnél laktam, és november végén úgy döntöttem, kiszököm Nyugatra.

– Hogyan boldogult?

– Ausztriában érettségiztem egy magyar gimnáziumban, aztán Svájcba kerültem, Genfbe, ott szereztem egyetemi végzettséget, egyet gazdasági szakon, egyet szociológiából és egyet pszichológiából. Tanulmányaimat doktorátussal zártam Párizsban, szociológiai munkát írtam az étkezési szokásokról, a nemzeti konyhák nyelvezetéről. Franciaországban nagy divatja volt a gasztronómiának, és engem mindig vonzott, hogy mi a fene ez a nagy sznobság az ételek és borok ismeretében. Elkezdtem tanulmányozni ezt a területet, és rájöttem, hogy minden nemzeti konyha, valamely nemzet kultúrájának a nyelvezete. Szerencsém is volt, hogy tanulmányaimat olyan országokban végeztem, ahol hagyománynak számít az étkezési kultúrával tudatosan foglalkozni. Később létrehoztam egy kutatóintézetet, amely szociológiai kutatásokat, piacfelmérést végzett nagyvállalatok számára. Eközben sokat megtanultam a piacbefolyásolás lélektani hátteréről.

– Mikor került a Távol-Keletre, és mivel foglalkozott ott?

– A nyolcvanas évek elejétől majdnem húsz évet éltem a világnak azon a táján. Mint gasztronómiai szakértő dolgoztam nagy szállodák és repülőtársaságok tanácsadójaként. Mivel kezdetben semmilyen ismeretségem nem volt, sem komolyabb tőkém, amit be tudtam volna fektetni, hogy megismerjenek, kitaláltam magamnak egy marketingfogást. Nemzetközi gasztronómiai találkozót szerveztem, ahol a kínai konyha és a francia borok egymáshoz illesztése volt a középpontban. Óriási sikere lett, attól kezdve bárhova mentem, Thaiföldre, Indonéziába, Szingapúrba, már mondhattam, hogy én vagyok annak a találkozónak a szervezője, szívesen foglalkoztattak. Ez a munka évente hat hónapos elfoglaltságot jelentett, a maradék hat hónapban pedig kedvtelésemnek éltem, a magyar őstörténet és ősvallás kutatásával foglalkoztam. Elmentem Tibetbe, Ujguriába, Mongóliába. Kőrösi Csoma gyerekkoromnak nagy eszményképe volt, elmentem oda is, ahova ő nem tudott eljutni. Sok különböző kis néppel éltem együtt rövidebb ideig, velük laktam a sátraikban, jurtáikban, rengeteget tanultam közöttük. Hat hónapig buddhista szerzetes is voltam.

– Oda csak úgy be lehet állni pár hónapra?

– Igen, sőt Thaiföldön minden férfinak, mielőtt bevonul katonai szolgálatra, három hónapig szerzetesként kell élnie. Ugyanezt megtettem Japánban, ahol egy sintó templomban éltem szerzetesként, és Tibetben szintén. Azért tartottam fontosnak ezeket a tapasztalatokat, mert sohasem csak az érdekelt, hogyan születik meg egy érdekes receptből az étel, meg hogyan lehet azt a sznobok szintjén, a legmagasabb áron eladni, hanem megkíséreltem mögé nézni, megismerni az étkezés, a konyhaművészet bölcseleti alapjait is. Kíváncsi voltam, miért így alakult ki három-négyezer év alatt a kínai konyha, miért vonul végig rajta minden változástól függetlenül a jang és jin egysége, érdekelt, miért olyan meghatározó a japán konyhában a szépség elve és így tovább.

– Mikor jött haza?

– A rendszerváltás után, 1991-ben. Szép reményekkel, sok tapasztalattal és segítő szándékkal érkeztem, de azt kellett tapasztalnom, hogy itt nem úgy működnek a dolgok, mint máshol, itt semmi nem az, aminek látszik. Ezt a népet lelkileg megbetegítették, és ez a betegítés ma is folyik. Nem véletlen, hogy egy francia kutatás szerint mi vagyunk a leggyengébb nemzettudatú nép Európában. Ahogy a testi bajok esetén is fontosabbnak tartom a megelőzést a gyógyításnál, úgy ebben az esetben is így gondolom. Már az óvodásoknak is Donald kacsáról meg Miki egérről beszélnek, és nyomják nekik a gyerekek lelkét globalizáló DVD-ket, ahelyett, hogy népmeséinket, legendáinkat mesélnék nekik, amelyek szépek, és a gyerek képzeletét megragadják. Az ételeknél körülbelül ugyanez a helyzet.

– Aki az ételkészítés és fogyasztás művészetét tanítja egy főiskolán leendő vendéglátósoknak, mit tehet ez ügyben?

– Mikor gasztronómiát tanítok – éppen ma délután is a távol-keleti konyháról tartok órát –, mindig lemegyek a gyökerekig. Ugyanígy meg kell ismernünk saját gyökereinket is. Most fejezek be egy könyvet A magyar konyha filozófiája címmel. A kínaiaknak kétezer-ötszáz évvel ezelőtt megírta ezt már Konfuciusz, ezzel kezdődött az ő útjuk, utána alakították ki saját konyhaművészetüket. A franciák kétszáz éve tették meg ugyanezt. Ezzel szemben a magyar konyha ugyanúgy áll, mint a magyar foci vagy a politika, vagy a közgondolkodás: teljes zűrzavar van a fejekben arról, hogyan tovább. Ha megkérdeznénk erről Budapest legjobb szakácsait, nem nagyon tudnának mit mondani. Ugyanígy, ha megkérdezzük az embereket a magyarságról, nemzettudatról, hasonló a helyzet. A piros-fehér-zöldre még emlékeznek, de ha már a turul sólyomról kell beszélni vagy az árpádsávos zászlóról, van, aki megijed. Minden nagy nemzeti ünnepen, mikor a Kossuth térre behozzák a zászlóinkat, első közöttük az árpádsávos zászló. Micsoda tudathasadásos állapot él a magyar közéletben! Ugyanez van a gasztronómiában is, és sajnálatosan ezt nem nagyon veszik észre, akik tanítják. Úgy érzem, egyedüli fecskeként próbálok ezen változtatni, megtanítom a hallgatóimnak, mit is jelent a konyhaművészet egy nemzet kultúrtörténetébe ágyazva. Az ételeivel ugyanúgy kifejezi magát egy nép, ugyanúgy beszél magáról, mint a táncaival vagy a zenéjével. Legyünk tisztában azzal, hogy a mi kultúrtörténetünk több ezer évre visszamegy, és azt például a lovas kultúrájú hunok nagyon szépen képviselték már kétezer évvel ezelőtt, amit a kínai krónikák le is írnak. Ezzel szemben azt hallom valamelyik SZDSZ-es politikustól, hogy ha valaki a hunokat a magyarok rokonainak tartja, az neki fasizmussal ér fel. Ezt ki meri mondani, és senki nem tiltakozik. Ma már ott tartunk, hogy a történelemtanárok nemzettudata is zavart.

– Az ételkészítésben, étkezési szokásokban milyen módon jelenhet meg a néplélek?

– Mondjuk, ha visszamegyünk a lovas kultúrákig, igen sok áldozati üstöt találtak a Pekingtől nem messze lévő Ordostól egészen a Kárpát-medencéig, az utolsót tavaly éppen itt Balatonlelle környékén. Ezek az üstök fontos dolgot árulnak el, azt, hogy mi az áldozati ételeinket főztük, nem pedig sütöttük, mint az európaiak. Ez igen nagy gondolkodásbeli különbséget jelez, két ellentétes alapelvet. A főző népek az összhangot keresik tűz és víz között, ebből lesz a leves, vagy a párolt étel, a pörkölt. Ahol sütnek, ott viszont a kizárásos tökéletességet keresik, ami az európai vallásokra, és kultúrákra jellemző. Úgy gondolkoztak, hogy a négy alapelem, tűz, víz, föld és levegő közül a tűz a legtökéletesebb, az áll legközelebb Isten természetéhez, tehát az áldozati ételt csak sütni lehet. Ez a gondolkodás az alapja az anyagelvű tudományoknak is, ott is kizárásos alapon keresik a tökéletességet. Összehasonlítanak két dolgot, a jobbikat kiválasztják, azt megint ütköztetik egy másikkal, és megint kiválasztják a jobbat. Ez az alapja a technikai fejlődésnek is. Ezzel szemben távol-keleten, és a lovas népeknél az összhang keresése határozta meg a gondolkodást. Ugyanígy a hun-magyar ősvallásban, és ez a konyhánkban is megjelenik. A zűrzavar éppen abban mutatkozik meg, hogy ma már sokkal gyakrabban rántunk és sütünk, meggyengültek ősi gyökereink. Nemzeti jelképeinkkel már nem azonosulunk érzelmileg, már csak üres jelnek tekintjük őket. Pedig ahogy az egyén, úgy egy nép is annál gazdagabb lelkileg, minél több jelképet tud magába fogadni, minél többel tud azonosulni.

Boros Károly