Csak a tehetség számít?
A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem szeptembertől alapítványi formában működik tovább, a döntés már az előkészítés során megosztotta a hazai kulturális életet. A kormány abban bízik, hogy a modellváltás nemcsak az infrastrukturális fejlesztéseket gyorsítja fel, az új impulzusok és kiszélesedő kapcsolatrendszer révén a hallgatók nyitottabbá válnak, többek közt arra is, hogy vidékre szerződjenek.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem hazai és külföldi elismertségének növelése és a nemzetközi összevetésben is színvonalas, korszerű képzés feltételeinek megteremtése a célja annak a modellváltásnak, amelyet az Innovációs és Technológiai Minisztérium készített elő, és amelyet július elején meg is szavazott az Országgyűlés. A döntés a szokásos módon megosztotta a hazai kulturális életet, több mint kétszáz művész írta alá azt a nyílt levelet, amely szerint ezzel az intézmény függetlensége is veszélybe kerül, csaknem ugyanennyien viszont éppen ellenkezőleg, üdvözölték a szakma egy része által már régóta szorgalmazott formai-tartalmi változást.
A Vidnyánszky Attila vezette Magyar Teátrumi Társaság (MTT) közleményben bírálta a képzés színvonalát, és azt is hangsúlyozta, hogy bár a felsőfokú színházi és filmes képzés rengeteg pénzébe kerül az államnak, így az adófizetőknek, a Budapesten végzett hallgatók nem szolgálják ki a szintén állami pénzből, közfeladat-ellátás céljából fenntartott magyar kőszínházi hálózatot. Ennek oka az MTT és a vele szimpatizálók szerint, hogy a színművészeti egyetem „belterjessé” vált oktatói közössége a fővárosi sztárszínházak és független szféra felé orientálja a hallgatókat, fokozatosan véget vetve annak az évtizedeken át bejáratott rendszernek, hogy a friss diplomások jó része – nem csak színészek, rendezők, dramaturgok stb. is – vidékre ment „megtanulni a szakmát”. Ma azonban több vidéki színházigazgató, mások mellett Balázs Péter (Szolnok), Seregi Zoltán (Békéscsaba), Cseke Péter (Kecskemét), Pataki András (Sopron) szerint alig van kiből válogatniuk. A fiatalok vagy egyáltalán nem akarnak, még ideiglenesen sem vidékre szerződni és ezzel vállalni egy másféle életformát, vagy eleve a kőszínházi munkára nem készítették fel őket rendesen. Ezért van, hogy ma már a vidéki teátrumvezetők gyakran nem is Budapestre járnak vizsgaelőadásokat nézni, hanem az ország másik „színészképzője”, a Kaposvári Egyetem diákjai között keresgélnek. Az általunk megkérdezett direktorok azzal árnyalják a képet, hogy a színházi élet vitathatatlan fővárosi centralizációja nem most kezdődött, és az oktatás esetleges hiányosságai is mélyebb okokra vezethetők vissza.
Áthidalhatatlan távolságok
A szombathelyi Weöres Sándor Színházat vezető Jordán Tamásnak, aki 2002–2006 között a Színház- és Filmművészeti Egyetem osztályvezető tanára is volt, egyaránt pozitívak a tapasztalatai a fővárosi és a Kaposvári Egyetemen diplomát szerzők szakmai tudásával kapcsolatban.
– Mindig tárt karokkal várjuk a fiatalokat, a tehetség a fontos, nem az, hogy a növendék hol végezte el a tanulmányait. Ez a kérdés soha fel sem merült bennem – mondja. Szerinte természetes, hogy kevésbé vonzó a fiataloknak egy vidéki játszóhely, hiszen nem könnyű Budapesttől távol nevet, országos ismertséget szerezni. A filmrendezők is ritkán utaznak több száz kilométert potenciális főszereplőkre vadászva, de mivel a szombathelyi társulat gyakran vendégszerepel a fővárosban, az előadások láttán több színészüket is leszerződtették már televíziós sorozatokba. Az igazgató ezt mégis kevésnek tartja, azt pedig kifejezetten szomorúnak, hogy a színházi közvetítés manapság szinte teljesen eltűnt a televíziós kínálatból, pedig általa könnyebben kicsilloghatnának a fiatalok – dolgozzanak az ország bármely pontján is.
Jordán Tamás addig is maga igyekszik vonzóbbá tenni a vidéki színházi létet. Vizsgaelőadásokon keresi a szombathelyi társulatba illő új tehetségeket, legutóbb például a Kaposvári Egyetemen két szereposztásban is megnézte Kocsis Pál rendezésében a Három nővért. A huszonévesek leszerződtetésekor ügyel arra is, hogy Szombathelyen is meg tudja nekik adni legalább az országos átlagfizetést.
Mindenki a legjobbat akarja
Hasonlóra törekszik Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház ügyvezető igazgatója és rendezője is, a borsodi megyeszékhelyen szintén tisztességes fizetéssel, színészlakással, jó közösséggel és kiváló rendezőkkel várják az újonnan belépőket. És olyan lehetőségekkel, amelyeknél egy pályakezdő színész számára nincs fontosabb: minden évadban eljátszhatnak egy-két nagyobb szerepet is.
– A vidéki teátrumok óriási előnye, hogy az ifjak, miután az egyetemen elsajátították a szakma alapjait, itt egyből élesben is kipróbálhatják magukat a nagyszínpadon. A társulatunkat eleve a fiatalokra építjük, nagyon hamar akár főszerepet is kaphatnak, és gyorsan rengeteg tapasztalatra tehetnek szert évi négy premierben, havi átlag húsz-harminc előadásban játszva, amit csaknem kétszázötven próba előz meg. Budapesten általában többet kell várni a komolyabb lehetőségekre, mi viszont a fokozatosság elvére fittyet hányva mindenkit egyből bedobunk a mély vízbe, és aki ki tud úszni a partra, arra igazán nagy karrier várhat – magyarázza a vidéki színházi munka előnyeit Béres Attila, példaként olyan, egykor Miskolcról induló nagy színészek nevét említve, mint Szervét Tibor, Blaskó Péter vagy Gáspár Tibor.
A színházat az igazgató egy öttagú művészeti tanáccsal közösen vezeti, mindannyian igyekeznek minél több egyetemi vizsgaelőadást megnézni a hasonlóan erős utánpótlás érdekében. Kaposvárra és Budapestre egyaránt járnak, és Béres Attila nem lát különbséget a színvonalban: mindkét intézményben nagyobbrészt lelkes, életerős tehetségek vannak. A potenciális társulatbővítésnél persze az is számít, hogy a színház éppen milyen alkatú fiatal színészt keres, ha a következő évadban például a Rómeó és Júliát tervezik színre vinni, nyilván a címszerepekhez illő fiatalok közül válogatnak. Persze van, hogy a meghívásukra valaki nemet mond, ami a miskolci színházvezető szerint valahol természetes: mindenki a legjobbat akarja, ám az ország egyetlen igazi központjának számító Budapest vonzerejével nem könnyű versenyre kelni.
Egzisztenciális bizonytalanságok
– Mindez nem új keletű jelenség, a szakma mindig is a fővárosban centralizálódott – ezt már Rázga Miklós, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója teszi hozzá. – Más kérdés, hogy az utóbbi időszakban e szempontból valóban rosszabb lett a helyzet. Nyolc-tíz évvel ezelőtt a társulatunk három-négy újonnan érkező, fiatal tagja is a Színművészetin végzett, az elmúlt néhány esztendőben viszont már kivétel nélkül Kaposvárról jöttek az ifjak. Ennek több oka is van. A 2008 és 2018 között működő kulturális támogatási szisztéma, az úgynevezett taorendszer révén egyre csábítóbbak lettek a független és alternatív színházak, és a filmgyártás közelmúltbeli fellendülése szintén Budapest felé orientálja a fiatalokat. Életidegen elképzelés, hogy valaki rendszeresen kétszáz kilométert ingázzon, és egy teljes forgatási nap után este egy előadást is végigjátsszon.
Rázga Miklós igazgató az anyagiak tekintetében sem túl optimista, ők Pécsett nehezebben tudnak stabil, így hosszú távon is vonzó egzisztenciát nyújtani a társulat tagjainak. Ráadásul eleve vándorszakma a színészé három-négy éves szerződésekkel, nincs rá garancia, hogy egy igazgatóváltásnál nem cserélik le a művészeket, így életpályamodellben sem lehet igazán gondolkodni – igaz, ez nem vidéki, sokkal inkább országos probléma.
– Mindezek ellenére egy vidéki népszínházban játszani mégis sokkal többet hoz, mint amit visz, az általában egy meghatározott irányvonalat követő fővárosi intézményekkel szemben itt ugyanis a színészek a drámától kezdve a vígjátékon át az operettig minden műfajban kipróbálhatják magukat. Éppen ezért szomorúan látom, amikor az igazán tehetséges pályakezdők inkább a budapesti teátrumokat választják, és apró mellékszerepekben várják, hogy végre bizonyíthassanak – magyarázza Rázga Miklós. A kaposvári és a fővárosi színművészeti hallgatóival kapcsolatban annyit jegyez meg, mindkét intézmény esetében tapasztal képzésbeli hiányosságokat, főleg a színpadi beszédben, amire az idősebb generációk különösen háklisak. Ez korjelenség is egyben, már a gimnáziumokban megfigyelhető az oktatás minőségének romlása az elmúlt évtizedekben, ez pedig a diákok későbbi tanulmányaira is kihat. A Pécsett dolgozó kiváló rendezők igyekeznek orvosolni ezt, és mindkét iskolából szívesen fogadják a növendékeket. Az már más kérdés, hogy a fiatalok a jó feladatok és a közönségsiker ellenére néhány év után jellemzően innen is Budapest felé veszik az irányt.
– Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy egy kiemelkedő nevelőegyesület vagyunk. De attól még fájdalmas látni, hogy csak a főváros hívószava miatt sokan akár egy gyengébb renoméjú intézménybe is elcsábulnak. Arra viszont büszke vagyok, és némi reklámértéke is van, hogy a későbbi interjúk során lelkesen nyilatkoznak arról, hogy milyen hangulatos városban és fantasztikus légkörben kezdték a pályájukat.
