Egy falat boldogság

A csokoládé Janus-arcúságán nincs semmi csodálkoznivaló. A nagy háborúban nap mint nap a halállal farkasszemet néző katonák úgy érezhették, a csokoládé maga a béke és az élet ígérete. Szó szerint, mivel a menázsiba is jutott belőle: az I. világháborúban harcoló osztrák–magyar hadsereg katonái alkalmanként 50 gramm csokoládét kaptak 92 gramm kávékonzerv helyett, ami energiapótlásként segítette őket a háború megpróbáltatásai közepette. Az édességet egyébként tápszerként is alkalmazták a hadikórházakban sérült, beteg és lábadozó katonák gyógyítására. Olykor életet is mentett, amikor a harc forgatagában csapattestétől napokra elszakadt katona tartalék porció­ját is elfogyasztotta, és zsebében kotorászva csokoládészeletre lelt.

A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Csokoládékatona – Édes pillanatok a nagy háborúból című tárlata a XX. század első évtizedeibe vezet, aprólékos ecsetvonásokkal festve fel a kor csokoládéval kapcsolatos, igencsak meglepő történeteit.

Élvezetek kora

A csokoládé alapjaiban változtatta meg az étkezési kultúrát. Ott találjuk a nagy történelmi események sodrában, elsőként a spanyol hódítás idején: a XVI. században Hernán Cortés vezetésével az Újvilágba érkező katonák a bennszülöttek eledelét mosléknak tartották, ám mivel bornak való arrafelé nem termett, kénytelen-kelletlen ráfanyalodtak az aztékok italára, a kukoricával sűrített, csilivel fűszerezett hideg csokoládéitalra. Az európai ízlés számára azonban vélhetően az Amerikában térítő szerzetesek szelídítették meg a mélybarna, varázslatos illatú alapanyagot azzal, hogy a kakaóbab-őrleményhez cukornádból nyert édesítőt kevertek. Az ínyencség ilyenformán hamar, már a XVII. század elején felbukkant Európában, és elindult máig tartó diadalútján. A XVIII. század végére rajongótáborához olyan történelmi nagyságok csatlakoztak, mint Napóleon, akiről az a hír járta, hogy csillapíthatatlan édes­szájúságában nem átallotta a Lefebvre marsallnak ajándékozott dobozkából a csokoládét kiszedegetni és bankókkal pótolni. Az empire kellemkedő, édes illatú éveiben a csokoládé egyenlő volt a bűnös élvezetekkel, nem csoda, hogy Párizs előkelő szalonjaiban olyasféle pletykák terjengtek, hogy egy márkinő a csokoládé iránti túlzott szenvedélye miatt fekete gyermeket hozott a világra.

– Magyarországra Bécs közvetítésével érkezett meg az édesség, egy Palocsay nevű huszár százados tett róla először említést a forrásokban. 1704-ben, a háborúból hazatérve ugyanis meglepve tapasztalta, hogy a magyar urak asztalán is ott gőzölög a tea és a kávé mellett a csokoládé – meséli S. Nagy Anikó történész, Spekál József mellett a Csokoládékatona-tárlat kurátora.

A kiállítás változatos tárgyi emlékei között felbukkannak XIX. század eleji csinos porceláncirádás csészécskék, amelyekhez míves porcelántartót, azaz trembleuse-t készítettek. A nemesek a hintóban is fogyasztották a frissítőt, amely menet közben a zötykölődéstől minduntalan kiborult, undok barna foltot hagyva a kényes textíliákon. A porcelántartó e balesetet volt hivatva megakadályozni, de az idős, remegő kezű betegek is biztosan kortyolgatták kétfülű csészéjéből az erőt adó italt. A díszes katonai sisak formájú dobozkák, csipkésre kidolgozott, finom édességeket rejtő szelencék, bájos bonbonosdobozok mind a csokoládé elegáns tárolására szolgáltak – a tárlat enteriőrje látványában ezek hangulatát idézi.

Bordélyok és szalonok

A XX. század elején már látni lehetett az Európa egén egyre gyülekező viharfelhőket. Az 1908-ban A csokoládékatona címmel bemutatott Oscar Straus-operett főhőse tiszti tölténytáskájában azonban nem életet kioltó lőszert, hanem életet adó csokoládét tartogatott.

– A katonák eleinte csak zsákmányolás, fosztogatás során, kereskedőktől, markotányosoktól vagy gyógyító szerzetesektől szerezhették be az édességet. Az 1870-es évektől azonban, amikor Európában már nagy, állandó hadseregek működtek, és rendszeresen élelmezni kellett a katonákat, már csokoládé is része volt az ellátásnak – meséli S. Nagy Anikó. Járt a katonáknak hús, kenyér, zöldség, tea és kávé, de sokszor előfordult, hogy ez utóbbit csokoládéval és kakaóval helyettesítették.

– Az I. világháborúban a család által a frontra küldött csomagokba is rendre került csokoládé. Tudható ez a fennmaradt levelekből is: a családtagok aggódva írták, vajon megkapta-e a címzett az otthonról küldött édességet. Hiszen a csokoládénak nem csak tápértéke volt, ha csak egy pillanatra is, de az otthon melegét, a hazaiak szeretetét idézte – mondja a történész, hozzátéve, hogy a hadseregben persze nem csupán a gyomor örömei voltak fontosak.

– A háború velejárója volt a szerelmi szabadosság. A csatába induló katonáknál rémisztő módon elszaporodott nemi betegségek visszaszorítására a hadvezetés ellenőrzötten működő tábori bordélyok létrehozására kényszerült. Ezek ügyeivel az Osztrák–Magyar Monarchia bécsi székhelyű hadügyminisztériumának főtanácsosa foglalkozott; külön e célra felállított bizottság választotta ki a kéjhölgyeket – mesél a bécsi adminisztráció különös feladatköreiről a történész.

A szerelmi vágy és a képesség diszharmóniája esetén pedig megint csak jó szolgálatot tett a szerelem elixírje: a csokoládé. Frissítő hatására a valósággal szexuális haditettet végrehajtó örömlányoknak volt igazán szükségük, hiszen sokszor akár napi harminc kuncsaftot is fogadtak. A bordélyok világát a tárlaton enteriőr idézi: a szemérmesen takaró spanyolfal, a néhány sebtében levetett ruhadarab, az aranygöröngyökként a padlón heverő csokoládépapírok jelzik, miféle foglalkozást űzhetett egykoron a szoba lakója. A tükörasztalon álló vekker pedig kérlelhetetlenül csörgött: a sorkatonáknak tizenöt, a tiszteknek harminc-hatvan, a tábornoknak százhúsz perc jutott a gyönyörből.

A front mögötti éhínség előkelő hölgyeket is a katonák karjaiba hajtott. Eleinte négy-öt tábla, végül egy-két szelet elegendő volt a „csokoládé­szüzek” meghódításához: így vált a csokoládé a háború keményvalutájává. A hátországban szolgáló „asszonyozó katonák” könnyen hullottak az éltesebb hadiasszonyok karjaiba: ennek érzékeltetéseként a kiállításon nőbolondító huszártiszt bókol fényes szalonban egy úrihölgynek.

1 2 3 4 / 4

Hindenburg bajusza

Vagyis paradox módon nagyon is kellett hozzá a háború, hogy a társadalom széles körben megkedvelje a csokoládét. A XX. század elején, a besorozás után a vidéki parasztfiú csak pislogott, mikor az ellátásból számára teljesen ismeretlen élelmiszerek kerültek elő: szalámi, szardínia és a mélybarna, mennyei csokoládé. Az édességgyárak pedig fürödtek az aranyban, főleg az első időkben, hiszen a hadsereg volt a legnagyobb megrendelőjük.

– 1915 szeptemberében félmillió doboz bonbont és hat kocsirakomány egyéb csokoládét kért tőlük a katonaság. 1916 nyarán azonban megfordult a világ: az importált kakaó nem érkezett meg, és hiányzott a munkaerő. A hátország kimerülése a hadseregben is éreztette hatását. Számos levél maradt ránk, amelyekben a feleség szomorúan panaszolja a férjének, ne haragudjon, hogy nem küldött elemózsiát a frontra, de nem kapott segélyt. Az igazsághoz hozzátartozik, a magyarok kevésbé éheztek, mint a németek és az osztrákok – magyarázza S. Nagy Anikó. Az általánossá váló hadi nyomor pedig kedvezett az ügyeskedőknek: voltak, akik hatalmas készleteket vásároltak fel a háború prosperáló szakasza idején, később pedig aranyáron kínálták eladásra a felhalmozott tartalékokat, vagy kicsempészték az árut az országból.

A háború kezdeti lelkesedését idéző, tündöklő enteriőrök elszürkülnek, ahogyan eljutunk az 1918-as esztendőig: ekkor már csokoládé nem volt, csak propaganda. A menázsiból rég elmaradt az édesség, a csontsoványra fogyott katonákat nem vigasztalta a korabeli tréfának szánt újsághír sem: „Sok keserűség közt hallj valami jót: Fedák Sári fogyott három kilót.” És hogy mennyire benne élt a csokoládé a köztudatban, azt a világháború számunkra szomorú végkifejletével kapcsolatban ugyancsak egy újsághír sejteti: „Mi az ententhez úgy aránylunk, mint egy külvárosi kis cukorkakereskedő a nagy Stollwerck csokoládégyárhoz. Hindenburgnak a bajusza lehetett volna kétszer olyan haragos […] biztos volt, hogy nem mi fogunk győzni.”