Először Frank Lloyd Wright amerikai építész használta az organikus jelzőt olyan épületeire, amelyek harmóniára törekedtek mind a lakóikkal, mind a környezetükkel. Egyik leghíresebb munkája az 1936-ban Pennsylvaniában épült Vízesésház, amely konzolos szerkezetével egy vízesés fölé emelkedik.

Wright célja az volt ezzel, hogy a lakókat visszahelyezze a természetbe. Tételeit az 1939-ben megjelent, Organikus építészet című kötetében foglalta össze, és a többek között Antonio Gaudit is előképének tartó mozgalom a huszadik század második felére a világ építészetének egyik fő irányzatává vált, amely a mai napig fejlődik.

– Az organikus, vagy más néven élő, szerves építészet mibenlétét sokféleképpen határozzák meg követői, a lényege talán abban ragadható meg, hogy a műszaki szempontokon túl a helyszínnek megfelelően történelmi, szociális, földrajzi, néprajzi szempontokat és a benne élők érdekeit is kiemelten érvényesíti a tervezés során – magyarázza Gerle János építész, a kiállítás kurátora. Az élő építészet tehát nem stílust takar, hanem egy gondolkodásmódot, s a szeptember 13-ig nyitva tartó tárlat azt mutatja be, hogy ez a fajta felelősség a táj és az ott élők iránt milyen sokféle eredményt hozott létre az elmúlt ötven év alatt hazánkban. Így az emberi test vagy a természet formáit idéző épületektől a szerves, tisztán természetes anyagokból emelt létesítményeken át az ősi, hagyományos építési módokat alkalmazó házakig. Sőt, a mozgalomnál szélesebb körben is, amikor például maga az építészeti feladat ébreszti fel ezt a hely szellemére érzékeny munkamódszert.

Ilyenek a templomok, amelyek vallási kötöttségek mentén, meghatározott emberek számára épülnek, s ilyenek a borászatok is, mert erős kisugárzású tájakon létesülnek. A bemutatott több mint kétszáz alkotás között így férhetnek el egymás mellett a nagy alapítók, Makovecz Imre, Csete György és tanítványaik, Ferencz István, Bodonyi Csaba vagy többek között Ekler Dezső, Kőszeghy Attila, Dévényi Sándor, Salamin Ferenc, Nagy Ervin alkotásai, illetve olyan különleges építmények is, mint Hegedűs Zsolt vályogból, félig a földbe épült dombházai vagy Tamás Gábor debrődi növénytemploma. Az egykori Szent László-templom romjai fölé épült egyedülálló faszerkezetre nem építettek falakat, tetőt, így a gerendák között tovább élhetnek a romokon nőtt fák.

Magyarországon többek közt a hagyományos magyar építészetet kutató Kós Károlyt tartják elődjüknek az organikusok, s az erdélyi építész-íróra a közösség iránt érzett felelőssége okán erkölcsi példaképként is tekintenek. A hatvanas években kibontakozó hazai mozgalom szembeszállt a központosított, emberellenes építőipar elveivel, s a nyolcvanas-kilencvenes évekre olyan, erős és sajátosan magyar irányzattá fejlődött, amit a nemzetközi szakma azóta is számon tart. A magyar művek Európa-szerte számos kiállításon szerepeltek a nyolcvanas évektől kezdve, fiatal építészek tucatjai érkeztek a hazánkba tanulni, miközben a német, angol és japán nyelvű szaksajtó folyamatosan ismertette az újabb magyar épületeket. A mostani kiállításnak pedig egy egész számot szentelt az International Forum Man and Architecture (Nemzetközi Fórum Ember és Építészet) című folyóirat, az organikus építészeket tömörítő szervezet szaklapja, amely idén Magyarországon tartja konferenciáját.

– Soha semmikor nem foglalkozott a külföldi szaksajtó a magyar építészettel olyan mennyiségben és olyan intenzitással, mint a nyolcvanas években a magyar szerves építészet eredményeivel – így a kurátor. – Az itteni organikus épületekben erősebb a hely szelleme, a lokális karakter, mint a külföldieknél. Ennek oka részben ugyanaz, amiért a századfordulón a magyar szecesszió szintén specifikussá nőtte ki magát a nemzetközi stílusirányzatok között. A Kárpát-medencében ugyanis Európa többi részéhez viszonyítva teljesebben és tovább fennmaradt a népművészet, így formanyelve, szellemisége befolyásolta az akkori építészeket, leginkább Lechner Ödönt és követőit. Ugyanígy a hatvanas években pedig a magyar szerves építészetre nyomta rá bélyegét, nemcsak egyedi megjelenést, de ihlető forrást is nyújtva.

Például Csete György és csoportja Pécsett a hetvenes években a magyar népművészet formanyelvéből építkező, de technológiájában a korszellemnek megfelelő építészeti nyelv kialakítására törekedett – ebből robbant ki aztán az úgynevezett Tulipán-vita az Élet és Irodalom hasábjain, ami végül a csoport szétverését eredményezte. Makovecz Imre pedig, a hazai élő irányzat elméleti és gyakorlati megalapozója a népművészetben gyakran előforduló jelek elemzésén keresztül jutott el több épületének formai kialakításához.

– Megállapította, hogy van a jeleknek egy olyan csoportja, amelyek geometriailag egybevágó, de egymással szemben álló és ellentétes színű, például piros és fehér idomokból állnak – meséli Gerle János. – Szerinte a magyar népművészet mélyén tehát a nagy keleti kultúrák filozófiájához hasonló felismerés lakozik, vagyis az életet egy olyan dinamikus egyensúly tartja fenn, amit két szélsőséges polaritás folyamatos küzdelme hoz létre. Ebből a kettősségből alakult ki a paksi templom koncepciója, amely a két egymásnak fordított S alakból, vagyis a szívet formázó gyakori népművészeti szimbólumból építkezik. Az építmény kereszténységre vonatkozó mondanivalója szerint Krisztus az, aki a világban és az emberben képes a két szélsőség közötti egyensúly fenntartására.

E népművészeti kutatások emblematikus megjelenítése az Iparművészeti Múzeum aulájában felfüggesztett installáció, amit a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájának építészei alkottak. Az egybevágó, de ellentétes minőségű jelek itt térbeliségükben jelennek meg, a félgömb felületének két, síkba is kiteríthető spirállá való kettéosztásában.

Ezt úgy kell elképzelni, mint amikor meghámozzuk a narancsot vagy az almát, és a héj spirális alakban esik le. Ebből alakítható ki a két, egymásnak megfelelő S alakzat. A felfüggesztés pedig olyan bonyolult kötélrendszerrel valósult meg, amelynek szerkezetét számítógépes program alkotta, s a kivitelezés az építészek többhetes, akrobatikus mutatványa volt.

A nemzetközi és a magyar szerves építészet sajátossága a fentieken kívül, hogy szellemi forrásaként Rudolf Steinert jelöli meg. Az 1861 és 1925 között élt, osztrák származású filozófus alapította az antropozófia tudományát. Szerinte az ember egy álomszerű tudatállapotban valaha teljesebben vett részt a világ szellemi folyamataiban, de az anyagi dolgokhoz kötődve ez a képessége csökkent.

Ezért fejleszteni kell az ember immár éber tudatát, hogy figyelme az anyagnál magasabbra irányuljon. Steiner az érzékszervektől független szellemi fölfogókészségben hitt, kutatásai olyan tudásra irányultak, amelyet „az ember magasabb énje hoz létre”. Eszerint az épület az egyik eszköz ahhoz, hogy az ember újra vissza tudjon találni a szellemi világhoz, ezért olyan formákat kell öltenie, ami segíti az önmagára találását. Ennek módja pedig a hely szelleméből adódóan minden építész számára mást jelent. Steiner a „megismerésből való cselekvésre” biztatott, amiből következik, hogy az e gondolkodásmód szerint alkotó építész munkáiban megjelenik a múlt öröksége.

Steiner 1913-ban építette fel az első Goetheanumot, amelyet a szellemi tudás iskolájának nevezett. S bár az épületet 1922-ben felgyújtották, újat emelt helyette, amelynek stílusjegyei nagy hatással voltak Makovecz korai munkáira. Egyébként Steiner iránymutatásaiból jött létre a Waldorf-iskolák mozgalma, s ezek megépítésére hazánkban is organikus építészeket kértek fel. Így például Litkei Tamás tervezte a szombathelyi Waldorf-iskolát, Csernyus Lőrinc pedig az óbudai bővítését.

A népművészeten túl a magyar élő építészet erőteljes fejlődésének másik oka pedig maga Makovecz Imre személye, akinek felfogása szerint az organikus építészet egyben magatartásforma is. Az építés drámai folyamat, amelynek célja az építtető-használó közösség formálása, azaz gyógyítása, s ebből következik, hogy tevékenységei közé tartozik a szakmai oktatás, a köznevelés, a közéleti szerepvállalás, vagy az olyan feladatok, mint a nyolcvanas években többekkel együtt végzett faluház-építési akciója. Erős, fáklyavivő személyiségként vállalta a kísérletezést, a fiatal építészek továbbképzését, és bár szellemi követői természetesen a saját útjukat járják, kialakult egy többé-kevésbé egységes mozgalom, amely társadalmi szerepeket is vállal.

Ma ezt főként a Kós Károly Egyesülés képviseli, amelyhez 35 magyarországi, két szlovákiai és 55 romániai cég és személy csatlakozott, s tagjai adják a vidéki települések főépítészeinek nagy részét. A húsz éve alakult szervezet Országépítő címmel jelentet meg folyóiratot, főszerepet vállalt például a 2001-es árvízi újjáépítésben, illetve működteti a céhjellegű Vándoriskolát, amelynek keretében a fiatal építészek három éven keresztül járják az egyesülés irodáit. Már hatvannál is több építész szerzett náluk diplomát. A magyarországi mozgalom tagjai azért használják az „élő” jelzőt leginkább, mert nemcsak az élő világgal való kapcsolatot hangsúlyozza, hanem utal a mozgalom eleven erejére és fejlődésére.

– Azért adtuk a kiállításnak ezt a címet – Folytatni a teremtést –, mert az ember képes arra, hogy a teremtett világ anyagait művészi módon átalakítva folytassa a teremtés művét – összegzi a szervező. – De az építési tevékenység jelentős része jelenleg rombolja a környezetet, tehát meg kell találni azokat a lehetőségeket, amelyek révén az ember nem pusztítja, hanem gyógyítja és továbbépíti nemcsak a környezetet, de a társadalmat is. Aki ebben az irányban dolgozik, a teremtés folyamatába illeszkedik.

Minden építés befolyásolja a Föld átalakulásának érzékeny folyamatát, s a szerves építészet feladata, hogy a Teremtés szellemének megfelelően cselekedjen.

Fehérváry Krisztina