– A magyar kortárs dizájnékszert furcsa kettőség jellemzi: itthon egyelőre nagyon újnak számít, a szokatlan anyagokat és formákat értetlenkedéssel fogadja a közönség, külföldön eközben túlságosan konzervatívnak tartják a magyar munkákat. Mit tudnak ezzel kezdeni?

– Ez így van, gyakran megkapjuk ezt a kritikát a külföldi galériáktól. Igazából eddig nem is nagyon tudtuk kivinni a műveinket, csak azok a magyar ötvösök sikeresek külföldön, akik kint is tanultak. Az itthoni közönség részéről pedig eközben valóban azt halljuk, milyen újszerűek, furcsák ezek a tárgyak. De az igazi nagy ellentmondás mégis az, hogy a hazai galériák egyfelől szorgalmazzák a felzárkózást a nyugati stílusú, laza gondolkodásmódhoz, másfelől ugyanezen galériák kérnek arra, hogy készítsünk könnyen eladható, konzervatívabb ezüst ékszereket is, hiszen ezekből tudják fenntartani magukat. Rettentő szűk ugyanis az a réteg Magyarországon, amelyik vevő a kortárs ékszerekre. Ez az erős kettőség pedig megnehezíti a munkát.

– Szeretnél a jelenlegieknél is formabontóbb tárgyakat készíteni?

– Nálam ez egy folyamatos változás, amióta kijöttem az iskolából. Nagyon szerettem az egyetemet, a mestereimet. Sokan azt mondják, ott kezdődik a probléma, hogy az oktatásunk túl konzervatív, de ezzel én nem értek egyet: úgy kell elsajátítani egy mesterséget, hogy az ember megtanulja a szabályait, és az már egyéni dolog, ha túllép rajtuk. Én mindig úgy éreztem, hogy feszegetem a határokat, mégis megdöbbentem, mennyire merészek a kinti alkotók, amikor először elmentem a legnagyobb nemzetközi kortárs ékszerszemlére, a müncheni Schmuckra.

– A hazai közönség tisztában van azzal, mi a célja, jelentése egy kortárs ékszernek?

– Nem igazán. Ez azért zavaros hazánkban, mert az ékszerkészítésnek különböző mufajai működnek egymás mellett, és az emberek nem ismerik őket. Létezik egyrészt a klasszikus ötvösség és aranyművesség. Ezt én egyáltalán nem ítélem el, nagyon jó hagyományai vannak Magyarországon, én is elvégeztem a Práter utcai iskolát, és alkalmazom az ott szerzett tudást, sőt, készítek hagyományos ékszereket is. Létezik másrészt a bizsu, amit szintén nem tagadok meg, mert szükség van olcsó, színes ékszerekre, szépen követhetőek velük az aktuális divatirányzatok. A harmadik ág, a kortárs ékszer viszont a képzőművészet irányába mutat. Ezek mind külön műfajok, de az emberek az egyiket a másik szemszögéből akarják megítélni, ami lehetetlen, hiszen mindegyik másról szól. Tévedés az, hogy a kortárs ékszertervezés a hagyományos ötvösséget akarja átfogalmazni, a kettő szépen megfér egymás mellett, hiszen a vásárlói réteg sem közös. Például Münchenben ez nagyon jól működik: a Schmuck előtt van az Inhorgenta, az aranyműves szakvásár, és mindkettő a műfaj fellegvára, egy városban.

– Mi adja meg tulajdonképpen egy kortárs ékszer értékét?

– A bele foglalt gondolat, és nem az anyaga vagy úgymond a szépsége. Azt szoktuk mondani, hogy amikor valaki vesz egy festményt, akkor sem a vásznat és a festéket fizeti ki. Az pedig a másik: nem kell, hogy mindenkinek tetsszen. Egyik tanárunk szokta mondani az egyetemen, hogy ami mindenkinek tetszik, az gyanús. Az sem fontos, hogy harmonikus legyen, mert sokszor a diszharmónia tesz érdekessé egy tárgyat. Az viszont már számít, hogy vizuális szempontból hatásos legyen, formájában és anyagában pedig őszinte: ha az anyagot olyan formába kényszerítjük, ami nem a sajátja, akkor az eredmény hamis, hiteltelen lesz. Én nem azt várom el, hogy mindenki szépnek tartsa a tárgyaimat, hanem azt, hogy megpróbálja megfejteni, és ne az legyen az első reakció: ez meg mi?

– Ez nem csak az ékszereknek szól, általában tűnik érthetetlennek a kortárs művészet.

– Valahol az oktatásnál kezdődik a dolog: a középiskolai művészettörténetórákon annak idején mi például megálltunk az impresszionistáknál. Sokan még ennyit sem tanulhattak meg. Én csak akkor kezdtem el szeretni a kortárs képzőművészetet, amikor az egyetemen megértettem, miért indultak el a különböző XX. századi irányzatok, mi volt mögöttük. Amit ugyanis nem ért az ember, azt nagyon nehéz szeretnie. Az oktatás azonban egyszerűen nem vesz tudomást sem a kortársakról, sem a vizuális művészetekről. Pedig olyan világban élünk, ahol mindent a vizualitás határoz meg: és az emberek többsége vizuális analfabéta.

– Nem tudjuk dekódolni a valódi jelentéseket?

– Nem. És van egy olyan rossz érzésem, hogy ahogyan az ókori Egyiptomban két-három írástudó képes volt az orránál fogva vezetni az analfabéta tömegeket, mert azok úgy hitték, az írott szó varázslat, ma ugyanígy egy-két nagyon jó vizuális szakember vezeti meg a tömegeket. Az emberek számára a kép varázslat, amit megkérdőjelezhetetlen igazságként, kritika nélkül fogadnak, miközben nem tudatosul bennük a valódi, mögöttes szándék.

– Mindemellett mégis erősnek tűnik a hazai ékszertervezés, sok kiállítás, rendezvény van, kifejezetten erre szakosodott galériák működnek.

– Az én generációm szerencsés, mert amikor kijöttünk az iskolából, már megalakult a Sterling Galéria, ami megjelenési lehetőséget biztosított a számunkra. Az előttünk végzett évfolyamok esetében ez nem volt, mint ahogy a textilművészek számára például még ma sincs. Ékszergalériából azonban több is alakult, és azzal tartják mozgásban a szakmát és a közönséget, hogy rendszeresen tematikus kiállításokat szerveznek, feladatokat adva az alkotóknak. De úgy gondolom, a szakma erejét nem ebben kell keresni, hanem a két egyetemi mesterünk, Péter Vladimir és Bánfalvi András szellemiségében. Ez egy oda-vissza működő folyamat: jól képzett fiatalok kerülnek ki az egyetemekről, rájuk könnyű galériát építeni, a biztos háttér kiépülése pedig visszahat az egész szakmára. Persze a jelenlegi gazdasági helyzetben mindez igen döcögősen folyik.

– Ez a világ hasonlóan működik, mint a képzőművészeté?

– Igen, például sok darabot gyűjtők vásárolnak meg. Az ékszertervezés sokkal inkább autonóm művészet, mint például a formatervezés, ami kötöttebb a funkció miatt. Viszont a magyar képzőművészet még nem fogadta be az ékszertervezést, magát az iparművészetet is alacsonyabb rendűnek tekinti. Nagyon ritka az olyan magyar képzőművészeti galéria, amely helyt ad a kortárs ékszereknek, szemben például a külföldi gyakorlattal. Nem vagyunk már aranyművesek, de nem vagyunk még nyugati szintű kortárs tervezők sem, nem vagyunk már alkalmazott művészek, de a képzőművészet még nem fogad be minket. Valahol közepén lebegünk.

– A hordhatóság akkor már nem is számít?

– Ez relatív. Ötvösként még a klasszikus jegygyűrű esetében is sokszor találkozom azzal a problémával, hogy a férfiak nehezen tudják megszokni. Pedig az egyszerű karikánál ergonómikusabb tárgy nem létezik egy ujjra. De ha valaki még soha nem hordta, akkor új és furcsa lesz a számára. Ugyanígy azok, akik hozzászoktak a klasszikus, kis ékszerekhez, kényelmetlenül érzik magukat, amikor egy nagyobb, szokatlan formájú darabot vesznek fel. És akkor azt mondják, hogy hú, ez nem hordható. Érthetetlennek tartom, hogy egy nő naponta képes tízcentis sarkú cipőt viselni miniszoknyával, de kényelmetlen számára egy nagyobb ékszer.

– A gyűjtők hordják is az ékszereket, vagy kiállítási tárgyként tekintenek rájuk?

– Hazánkban is van rá példa, de Münchenben lepődtem meg azon, hogy még a hatvan körüli férfiak is hordanak extravagáns ékszereket, például brossokat. Ráadásul ezek tipikus, konszolidált német urak voltak öltönyben, nem tűntek bohókás kinézetű művészeknek. De ebben az esetben nyilván egy szakmai és gyűjtőközönségről van szó, akik a saját tárgyaikat vették fel.

– Mi az, amiben mások a nyugat-európai kortárs ékszertervezők, mint a hazaiak?

– Sokkal jobban határozza meg a tárgyaikat a gondolatiság, nem félnek a merész formáktól, a hordhatóság problémáitól. Ugyanakkor ott erőteljesen fel vannak húzva a falak, nagyon korlátozott az, hogy mit fogadnak be és mit nem. Ott már valóban a képzőművészet zárt világa működik, a maga szabályaival: a művész teszi értékessé a tárgyat. Ha a legjobb iskolában végzett, ha a legjobb galéria tagja, ha magasan jegyzett gyűjteményekben szerepelnek a munkái, akkor lesz értékes és jól eladható a munkája.

– Ez meglehetősen elitista felfogás…

– Ide esélyünk sincs bejutni, hiszen a kinti gyűjtőknek például a Magyar Iparművészeti Múzeum gyűjteménye semmit sem jelent. Holott oda is nagyon nehéz bekerülni, habár nem a múzeum túlzott igényessége, hanem a szűk költségvetése miatt. Tehát igazából nincs sok értelme harcolni a külföldi gyűjtők elismeréséért, de számomra nem is vonzó, ha valakit ilyen szempontok szerint ítélnek meg: ebben a világban már nem is a tárgy számít.

– A te munkád pedig nagyon is személyes élményeken alapul, kötődik a magyar hagyományokhoz. Miért? Ennek mostanában divatja van?

– Édesapám Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei, és amikor a nagyszüleim idősek lettek, felköltöztek Budapestre és együtt éltünk. Úgy nőttem föl, hogy a nagymamám szabolcsi ételeket főzött, megtanított hímezni, nagyapámtól tanultam a fafaragást. Mint egy zárványban éltem ebben a világban itt Budán, a XI. kerület szélén, egy kertes házban. A brossomban a hímzés mint idea jelenik meg, nem konkrétan ültettem át a tárgyba. Olyan ékszert akartam készíteni, amellyel ennek az aprólékos munkának az élményét is átélheti a tulajdonos, ezért variálható a minta: viselője igazából maga is részt vehet az alkotásban. Számomra alapélmény a népművészet, örülök, hogy ez a vonal egyre hangsúlyosabban jelenik meg a különböző művészeti ágakban, mert a saját identitásunkból kell merítsünk: ha másolni próbáljuk a nyugati tervezők munkáit, abból sok jó nem sülhet ki, hiszen ők ezt hatvan éve csinálják, nekünk pedig kiesett negyven, amit nem lehet pótolni. Az államosítás idején ezt a szakmát az alapokig lerombolták, s csak a rendszerváltás után kezdett újraépülni. Ezzel a háttérrel mi, fiatalabb tervezők, nem is tudunk eljutni oda, ahol nyugat jár, hiszen ők egészen más szellemi környezetben készítik a kortárs ékszereiket, más a társadalmuk, a hátterük, a személyes történelmük, az egész életérzésük. Én még jártam úttörőtáborba gyerekkoromban. Ha majmolnánk őket, az óriási hazugság lenne.

– A hazai kortárs ékszertervezők egy részére egyébként is jellemző, hogy visszanyúlnak a gyökerekhez, gyakran régi tárgyakat is beleépítenek a modern alkotásokba. Ez egyfajta identitáskeresés?

– Igen, mert nem felejtjük el azt, amit itthon, a mestereinktől tanultunk, és közben persze figyelünk a nyugati áramlatokra is. Az a hozzáállás nem helyes, hogy én mindent elítélek, és megmutatom az elefántcsonttornyomban, mi a nagy magyar ékszer. Ez nem így működik. Igazából az lenne a célravezető, ha ezt a kettőt ötvöznénk, létrehozva valami egészen mást, valami közép-európai ízű, egyedi világot. Úgy gondolom ugyanis, aki őszinte, az a saját múltjához nyúl vissza.

Fehérváry Krisztina, Szentei Anna

Vékony Fanni

ékszertervező

1996-ban ékszerbecsüs, majd drágakő-meghatározó vizsgát tesz.

1998-ban aranyműves szakképesítést szerez.

2006-ban diplomázik a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fémműves-formatervező, 2007-ben a vizuális és környezetkultúra szakán.

Egyéni kiállításai: A hónap designere (Millenáris, Wamp), A hónap tárgya – A folyók védelmében (Ezüst Galéria), Vékony Fanni és Kanics Márta kiállítása (Martfu), „EstÉK” a téli napforduló ékszerei (Eventuell Galéria).

Ezen kívül számos csoportos kiállítás szereplője, az Iparművészeti Múzeumtól a Design Terminálon át a kortárs ékszerekkel foglalkozó galériákig.