A popzenét és a költészetet hazánkban elsőként összefonó Cseh Tamás 1943. január 22-én született Budapesten. A Tordason töltött gyerekkor után a fővárosban tanult a József Attila Gimnáziumban, egy olyan korban, amikor az iskolások látták a körtéri harcokat, a tankokat, az „apró hősöket” s a halottakat. Mélyen érintette az ’56-os forradalom, s a gimnáziumi évek ezen túl is rendkívül meghatározóak voltak számára: a nagy tudású, tiszteletre méltó tanárok jelenléte, az egykor egyházi iskola múltjának nyomai, a bajtársiasság, amely csakis fiúiskolákban kelhet életre. A tanító-, majd a tanárképzőt azért választotta, hogy ne vigyék el a lélektipró katonaság kötelékébe, még akkor is, ha azt vallotta, hogy egy másik világban katonatisztnek vagy papnak állt volna.

Festő szeretett volna lenni, hatodik felvételije után a Képzőművészeti Főiskolán azonban közölték vele, hogy ne próbálkozzon többet, két diplomával nem lesz belőle nappali szakos diák. A főiskolán végül középiskolai rajztanári diplomát kapott. A festészethez pénz kellett volna, műterem, és olyan társadalom, ahol az álmok felfelé juthatnak, olyan ország, ahol jó lehet embernek lenni. Így hát nem festő, de tanár lett, mert rájött, hogy az ostobaság a legnagyobbik baj, hogy rossz tanár keze alól nem kerül ki jó diák, holott csak a jó diák nem ferdíthető.

Ezért találta ki az indiántábort is, ami majd fél évszázad alatt fejlődött játékból életformáló igazsággá. A bakonyi „sziget” egyszerre volt a nevelés, az önfeledt szórakozás és a rendszerből való kilépés eszköze. Füst a szemében – így hívták ebben a világban. Harminc év késéssel megjelent első regénye, a Hadiösvény is indiánnaplónak indult: „Tiszta törvényekre, egyszerűségre, átlátható, értelmezhető világra vágytunk.”

Míg a festészeten keresztül nem kerülhetett volna közel ahhoz, hogy az igazságot sokaknak elmondhassa, a tanítás, s még inkább a dal tágra nyitotta a teret. „Amikor énekelünk, varázsigét mormolunk, létrehozás van, és az egy nagy misztérium” – jelölte ki maga az ösvényt, amelynek nyomán 1970-ben megtörtént a Bereményi Gézával való nagy találkozás is, több mint ezer dalba vésett történetet hagyva az utókorra. 1974-ben jelent meg első lemezük Levél nővéremnek címmel, amit aztán évente-kétévente követett újabb, mindig megénekelve és tisztán látva a kort.

Ritka együttállás volt az övék, amely legendás barátsággá érett. Olyan különleges és alkotó kapcsolat, amelynek egyik eleme a szó, másik része a lecsupaszított, védtelen dal volt. Kétségtelen, hogy Bereményi plasztikus, a hétköznapi élet mozzanatait és ellesett pillanatait költészetté varázsoló szövegei kevésbé lettek volna hatásosak Cseh Tamás mindenkor emberi arca és finom rezdülései nélkül.

A középkori énekmondók édesbús hagyományai általa öltöztek a tudatosan vállalt „nagyvárosi trubadúr” szerepkörébe, hiszen „itt van a város, vagyunk lakói/ Maradunk itt, neve is van: Budapest.” És mindig maradt, egy szál gitárral a kezében rosszul világított művelődési házak deszkáin, füstös klubokban és egyetemi színpadok világmegváltásaiban játszani, elmondani a fojtogató mindennapok világának apróságai mögött megbújó el nem mondhatót.

Egyszemélyes színház volt, eszköztelenül és pőrén, mindössze a hang árnyalataival, apró csöndekkel és egyszerű dallamokkal felmutatva a kicsi dolgokban rejlő nagy egészet. Úgy mesélt a felettünk elvonuló korok groteszkül kicsavart világáról, hogy közben azt érezhettük, mindez rólunk szól. Mi vagyunk Desiré és szegény bolond Ács Mari, s apa kalapjából a mi dédapánk bújik elő, egymás csöndjeivé mi válunk a presszóban, miközben talán ránk néz a magyarok istene is.

2006-ban diagnosztizáltak nála tüdőrákot, s fél éve derült ki, hogy betegsége feltartóztathatatlan. „Elvitte magával a már soha nem születő dalszövegeket” – nyilatkozta róla Bereményei Géza, akivel 39 éven át dolgozott együtt. Közeli barátja, Eperjes Károly így nevezte: „gyémánt ember volt, s reménykedtünk, hogy bírja tovább a küzdelmet ez a kemény férfi […] köszönöm azt a hitetetlen szabadságot, amit mindig árasztott magából”.

Farkas Anita, Herbák Dóra