– Miért ragaszkodott a félvidékihez az alcímben?

– Felvidéki magyar urak még lehetnek páran, ám én kedvelem a játékos és pontos meghatározást. És e szót nyelvünk csodája egyetlen ékezettel többértelművé varázsolja. Az urat pedig nem annyira szociális, mint inkább nemi hovatartozásként értem, de ennél is fontosabb a férfi jellem tisztasága, nemessége. Több mint fél évszázada üldözik – többnyire sarlóval és kalapáccsal, manapság újgazdag bunkósággal – az egyszerűen csak magyar úriember írmagját is. Bár ma az is hátrány, ha az ember simán csak magyar.

– Milyen családba született?

– Szabó! Úri szabó. Anyai nagyapám, Kürthy Géza, két nagybátyám, apám, sógorbátyám, komám mind-mind szabómesterek voltak. Hatan voltunk testvérek, és mindenki más lett. Jómagam, bár megtanultam bánni a tűvel-cérnával is, csak az úri jelzőt őrzöm, talán azért is, mert a faluban úrigyerekeztek, doktoruraztak. Öltönyben, vasalt fehér ingben, tiszta cipőben jártunk, jó nevelést kaptunk. Ám keményen dolgoztattak minket. Rendben kellett legyen a kert, az udvar, libákat legeltettünk, markot szedtünk, kukoricát kapáltunk, nyaranként dohánylevelet törtünk. Tizenkét éves koromtól erdei munkás voltam minden vakáció idején.

– Milyen emlékei maradtak gyerekkoráról?

– Egyéves korom óta majd mindenre emlékszem. Az első, hogy fejest ugrottam nagyapám kezéből, most is itt van a helye a homlokom közepén. Aztán jöttek komolyabbak is. Révkomáromból a front elől menekültünk, előbb Szőgyénbe, ahol mindjárt háromszor kellett költöznünk, végül Nagyölveden kötöttünk ki. Kertünkben ütöttek a németek tábori konyhát, bunkert ásott az apám. A német katona szemem láttára esett a lépcsőire, „mutter, mutter”, üvöltötte, de soha nem láthatta már. Majd a kitelepítés elől bujkálva fagyos őszidőben, szántóföldeken, éjszaka botorkálva a málasi nagyszülők rejtegettek. A színmagyar Nagyölveden csak szlovák iskola volt. Egy korona büntetést kellett fizetnünk minden magyar szóért, tehát megkukultunk. Majd jött a komáromi bencés gimnázium és 56 élménye.

– Kamaszként tudták, miről van szó?

– Kirohantunk a Duna-partra és a borongós őszi időben a lobogók rendkívüli látványára magunkban hangtalanul ismételgettük: piros-fehér-zöld, ez a magyar föld. Tizenötödik évecskénket taposgattuk, de ezzel az élménnyel véget ért a gyerekkor – megszületett férfilelkünk. Tudtam, milyen borzalmas hazugságban élünk. Apám tisztán látó, művelt ember volt. Petőfitől Shakespeare-ig minden fontos nevet tőle hallottam először. Anyám kétségbeesett szavaira is élénken emlékszem, amikor azt mondta, hitünket és nyelvünket is el akarják venni! Egyre határozottabban éreztem, hogy ezek megcsonkítottak bennünket. Minden ősöm Magyarországon született, de most mégis Szlovákiában forog a sírjában. Én is Magyarországon születtem, de 3 éves koromban átlépett rajtam a határ, amit aztán csak 15 évvel később tudtam viszonozni, de csehszlovák igazolvánnyal, és 2003-tól akaratom ellenére lettem szlovák állampolgár. Pedig soha nem hagytam el Magyarországot, és nem mondtam le magyar állampolgárságomról, mégis szlovák az útlevelem. Milyen felelősségről beszélnek itt ezek a vörös diktatúrából öröklött államférfi-utánzók? Nem tudják, hogy Trianon és a kommunizmus a Hazát vette el tőlünk, őseink életét, és hogy a mai napig semmit sem kaptunk vissza? Hogy harmadrendű kisebbségként kezeltek minket Csehszlovákiában? Itt meg arra kell rádöbbennünk, hogy Budapesten vagyunk csak igazán kisebbségben! Csak-magyarként, hontalanul! Bocsássunk meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek? Nagyon is tudják! Mi az hogy! Most Maradék-Magyarország módszeres magyartalanítása folyik.

– Magyar érettségivel, tehát nem túl jó szlovák nyelvtudással felvették a szlovák színművészetire. Hogyan?

– Elsőre. Filhallásból és a színpadi beszédtanár lemezéről megtanultam a felvételi anyagot. Csak ámultak… Aztán, amikor az első órákon saját szavaimmal is meg kellett szólalnom, mindjárt humorforrás lettem. Egy magyarnak talán a szlovák nyelvet a legnehezebb elsajátítani, de annyira sikerült, hogy mégis a harmadik félévtől már kitűnő osztályzatot kaptam rettegett szlovák nemzeti művész beszédtanárunktól. Ennek ellenére előbb cseh filmekben kaptam szerepeket. Az elsőre például Milos Forman választott ki.

– Igaz, hogy egy időben versenykerékpárral járt Pozsonyból a komáromi Magyar Színházba Rómeót játszani?

– Igaz, de nemcsak Rómeót, hanem Liliomfit és Rudit is Szép Ernő Májusában. Az utolsó vonat visszafelé elment már az előadás kezdete előtt, nem tudtam volna másképp hazamenni, hogy láthassam Mónika kislányomat. De utaztam akkor mindennel. Stoppoltam traktort, lovas szekeret, tehervonatot, csak zoknit nem.

– Olyan előadások voltak ezek, hogy érdemes volt megtenni az utat?

– Nem gondolkoztam rajta, hogy érdemes-e. Éreztem, hogy kirekesztettek vagyunk. Tudja valaki, milyen színészek vannak a csonka-országon túl? Ki ismerné ma például Bara Margit nevét, akit én a XX. század legnagyobb magyar filmszínésznőjének tartok, ha Kolozsvárról nem kerül véletlenül Budapestre? És akit így is méltóságában, tehetségében, emberi nagyságában aláztak meg, és a pályáját tönkretették? Igen, érdemes volt! A Rómeó és Júliát több mint százszor játszottuk, és az üdvrivalgás, a rockkoncertekre emlékeztető sikolyok és tapsok hangja ma is mennyei zene szerencsésebb álmaimban. Harminc-negyven levelet kaptam naponta. Az év legjobb alakításának tartotta a kritika.

– Említette, hogyan hatott önre 56, pedig nem is lehetett részese. Hogyan élte meg 1968-at?

– Életem legfontosabb éve. Néha azt hiszem, minden akkor történt velem. A cenzorok fedezékbe vonultak. Az Új Szóban vita indult a színházról a Korszerűség parancsa címmel, ahol azt írtam: „A mi kis társadalmi életünk semmire sem ügyel annyira, mint a szürkeség és a középszerűség kultuszára (…) Pepecselgetünk a magunk kis szemétdombjain, nem tudjuk ki az ősünk és nem tudjuk, kik lesznek gyermekeink”. A cikkben alaposan beolvastam a titkosrendőrség ajánlásával kinevezett igazgatónknak, akinek kevesebb köze volt a világot jelentő deszkákhoz, mint a lovaknak a hattyúk tavához. Közönségsikereim csúcsán ezért hagytam ott a színházat, és barátaim felkérésére beépültem a Csehszlovák Ifjúsági Szövetségbe, azzal a diverzáns céllal, hogy Magyar Ifjúsági Szövetséget alapítunk. Öt hónap alatt csaknem ezer magyar ifjúsági klubot szerveztem, a MISZ leendő alapszervezeteit. Az Új Ifjúság hetilapban egy szabad oldalt kaptam, élveztem a teremtés szabadságát. Rájöttem, hogy nekünk magyar tv kell! Jelentkeztem a prágai Film- és Tv Akadémiára. Szép volt az élet! Fél évig… Aztán, újra Petőfi fogalmazott pontosan: „Itt a próba, / az utósó nagy próba/ Jön az orosz, jön az orosz/ Itt is van már valóba!” Ezek után Duray Miklós vette át a MISZ-irodát, de sajnos a szövetség halálra ítéltetett, én pedig a prágai egyetemre bujdokoltam.

– Prágába költözött?

– Hetente utaztam fapados vonatokon. 1969-ben a pozsonyi filmgyár alkalmazottjaként a Kósa, Csoóri és Sára alkotta Dózsa film első asszisztense lettem. Maga a filmforgatás ténye forradalmi tett volt. Dózsa-lázadás árvai favágókkal, magyar parasztokkal és az erdélyiekkel, akik az 500 évvel korábban játszódó jelenetekben saját ruhájukban szerepelhettek, annyira nem változott az életük. Hihetetlen kalandsorozatot éltünk át. Máig nem értem, Kósa Ferenc hogyan lehetsz most vörös szekfűs képviselő?

– A hatvanas évek a cseh és szlovák újhullám évtizede is volt a filmművészetben, az akkori alkotásokat ma is szívesen nézik a filmbarátok. Hasonlóan magas volt a színvonal az akadémián is?

– Azt hiszem, éppen az akadémia színvonala alapozta meg a filmekét. A csehek megőrizték kulturális értékeiket a legkeményebb vörös terror alatt is. Az egyetemen a legkiválóbb szakemberek tanítottak és ők nevelték az új nemzedék legjobbjait. Kitüntetéssel végeztem a dramaturg-rendezői szakon, de Szlovákiában ott tartottak be, ahol csak lehetett. Évekig nem jelenhetett meg a nevem plakátokon, a sajtóban és a Betyárok sírja című, általam összeállított és rendezett zenés irodalmi műsor nagydíját sem vehettem át a Jókai-napokon. Jöttek a rendőrségi zaklatások a MISZ miatt. A 68-as „ellenforradalmi” sajtó kiállításán kétméteres nagyításban díszelgett az oroszok bejövetelére írt cikkem.

– Mihez kezdett a filmes végzettségével?

– A Csehszlovák Televízió 1973-ban főműsoridőben mutatta be Petőfi vagyok! című diplomafilmemet, mégis az oklevelemet már Pestről felutazva vettem át. Ugyanis a szlovák lehetőségek Antarktiszán dideregve elfogadtam a második szerződésajánlatot Pestről. A komáromi Liliomfi- és Rómeó-előadások koreográfusa, Szigeti Károly meghívott a 25. Színházba, a Nemzetközi Koncertirodákon keresztül szerződtem. Rendszeresen utazgattam a stresszes határon, ahol a szlovák határcsőszök állandóan zaklattak, feltartottak, megaláztak, feljelentettek vagy egyszerűen át sem engedtek. Lobbanékony természetű lévén én is kiosztottam, legestapóztam őket, tárgyalás is lett belőle. De visszatérve a filmes végzettséghez, már nagyon beteg édesapámról szerettem volna felvételeket készíteni, de persze nem volt felvevőgépem – akkor többe került, mint egy kocsi. Összetrombitáltam a testvér-parlamentet, hogy szeretnék apuról filmet csinálni, dobjuk össze a pénzt. Kitört a nevetés. Azt mondták, ne viccelj, honnan vegyünk ennyit? Azonban nálam minden csak elhatározás kérdése. Egy hét múlva ott voltam egy JVC-kamerával és elkészültek az első felvételek. Néhány napon belül apánk ágynak esett és aztán fel sem kelt már. Szerencsére legalább félórányi anyagom van róla. Később dokumentumfelvételeket kezdtem készíteni a pozsonyi belvárosban. A kirakatok egytől egyig pompáztak a vörös csillagoktól, ezzel szemben áru nem igen volt. Közeledett a XVII. pártkongresszus. A Mihálykapu környékén törött üvegek, szemét, kidobott karácsonyfacsonkok, március 8-án csikkek halmaza és döglött patkányok. A tv-képernyőjén pedig Husák elvtárs kétszer is belesül a Föl-föl ti rabjai kezdetű slágerébe. Egyszer csak szirénázó rendőrautó áll meg mellettem, három khakiszínű kipattan és felszólít, hogy vegyem ki a kamerából a filmet! Hiába magyaráztam nekik, hogy ebben nincs film. Videokameráról még nem hallottak. Géza fiamat, aki ma az m1-es Életképek-sorozat hősszerelmese, már három hónappal születése előtt levideóztam. Kitűnően látszott az ultrahangon. Jé! Nagyon örültem. Naná! Három lány után! Így lett Géza J. a neve. Csaknem egyéves kérlelhetetlen harc kellett ahhoz, hogy megkapjam az engedélyt, az országban az első videostúdió létrehozására. Hirdettem, különféle felkéréseket kaptam, rövidesen meg tudtam adni a kamerára kapott baráti kölcsönt, sőt újabb felszereléseket vásároltam. A hirdetőirodában a hölgyek megsúgták, hogy állandóan figyel a rendőrség, miket videózok, nem csinálok e pornót, stb. Közben a politikai pornó tombolt az állami tv-csatornán! A több mint húsz év alatt sok érdekes anyag készült és vár digitalizálásra az archívumomban, de jó néhány van, ami eljutott nézőihez.

– Ennyi alkotási vágy él önben?

– Sokszor hallom a szétforgácsolódás vádját, de engem nem érdekel az önszoborépítés. Szeretem a változatosságot. Például festek is néha. Ezt a képet, itt, apámnak festettem hatvanadik születésnapjára. Őt ábrázolja kedvenc nótája, a Deres már a határ hangulatában. 1988-ban, még a módszerváltás előtt több mint húszezer néző látta az általam alapított Szabadtéri Színház Úri muri előadásait, 80 szereplővel, lovakkal, hintókkal, több anyaországi vendégművésszel. Egyfillérnyi támogatás nélkül, saját zsebből, teljességgel önfenntartó volt. Mindenki tisztességes gázsit és ellátást kapott. Az MTV egyórás filmet készített az eseményről.

– Említette a Petőfiről készült filmjét, és a mi megismerkedésünk is Petőfi monodrámájának előadásán történt. Mióta foglalkoztatja az ő személye?

– 1972 végén utolért a 150 éves születési ünnepségsorozat Petőfit lejárató kampánya, az adta a lökést. Ám Petőfi sorsa, szellemi hagyatéka már gyerekkorom óta érdekelt. Több mint harminc év után is állítom, hogy zsenije, erkölcsi mércéje, rendkívüli humora ma is egyedülálló. Filoszi alapossággal foglalkoztam vele, és most már tudom, hogy belső iránytűként vezérelt. A monodráma több mint félezernyi előadásán talán sikerült is ezt a szellemiséget életre keltenem. A színház lehetősége és csodája a jelenidejűség, a megismételhetetlenség, és az a lehetőség, hogy a színész a közönségből közösséget tud formálni. Vannak olyanok, akik többször látták az előadást, és állítják, hogy mindig más és más volt. Mindig találtak benne valami újat és érvényeset. Tudom, hogy így van. Mindig újraélem jelen időben. Ezt az élményt semmi sem helyettesítheti! Talán ezért merészkedem fel néha még most is a világot – már nem – jelentő deszkákra. Meg azért, mert „Én használni, s nem ragyogni akarok!” Szép tavaszt kívánok a magyaroknak Magyarországon, és azon túl is! Erőt, összefogást, megbékélést, szebb jövendőt!