– Mikor jöttek el Erdélyből?

– Közvetlenül az első világháború után. Én már a Rózsadombon születtem 1948-ban, és középiskolás koromig a budai gyerekek átlagéletét éltem. Azzal a különbséggel, hogy az ötvenes évek elején egész rokonságunkat kitelepítették a Jászságba. A mostoha körülmények miatt nagyanyám, dédapám és még jónéhányan ott is haltak meg.

– Önök hogyan tudták elkerülni a kitelepítést?

– Véletlen szerencse folytán, a mai napig nem tudjuk, hogyan. Dacára annak, hogy mi elkerültük ezt a sorsot, gyakran voltunk lent, ennivalót, gyógyszert vittünk és mást, amire szükségük volt.

– Milyenek voltak az ottani körülmények?

– Szűkebb rokonságunk olyan gazdához került, aki kuláklistán volt. Őt is meg akarták gyötörni ezzel és a kitelepítetteket is. Egy pajtaszerű épületben kellett lakniuk. Valószínűleg az az ördögi gondolkodás is szerepet játszott ebben, hogy össze akarták veszejteni a két nyomorult családot. Nem sikerült. A gazda – mi, gyerekek tatának hívtuk – nagyon tisztességes magyar parasztember volt, aki pontosan értette, hogy közös a sorsuk. De ha bementek a faluba, az alja, akiket felhecceltek, gúnyolta őket, naponta kellett megalázó helyzeteket elszenvedniük. Sztálin halála ennek a végét is elhozta, de ez nem azt jelentette, hogy az ingóságaikat és ingatlanjukat is visszakapták volna. Sokáig nem is költözhettek vissza Budapestre.

– A forradalomról milyen emlékei maradtak?

– Nálunk olyan volt a légkör, hogy politikáról is nyíltan beszéltek előttünk a felnőttek, és erősen hazafias szellemben neveltek, ezért a forradalmat kezdettől teljesen tudatosan éltük meg a nővéremmel, bár én még csak nyolcéves voltam. Mai napig csodálkozom, hogyan merülhet fel egyesekben a kérdés, hogy kinek a forradalma volt. A magyaroké. Mindent elsöprő népfelkelés volt, amelyet senki nem irányított, szó nem volt reformkommunisták szerencsétlenkedéséről. Olyan légkört teremtett, amelyet a mai ember nem is tud elképzelni: végtelen felszabadultságot éreztünk és azt, hogy a szovjet, illetve kommunista igát sikerült lerázni magunkról. Minden tüntetésre vittek a szüleim, ahol szívtam magamba a látványt és a hozzá tartozó magyarázatot. Amikor a Kossuth-címeres tankokat láttam hatalmas magyar zászlóval, éreztem, hogy ez legyőzhetetlen erő.

– Ha jól számolom, a gimnáziumot 1962-ben kezdte. Érzett még valamit az ötvenes évek szelleméből diákként?

– A Rákóczi Ferenc gimnázium gyűjtőhelye volt a felszámolt egyházi iskolákból kirúgott paptanároknak, és mire én odakerültem, már a forradalom után középiskolába száműzött egyetemi oktatóknak is. Ennek köszönhetően rendkívül magas volt a színvonal. Az iskola évkönyvében a tanárok fényképe alatt olyanokat lehetett olvasni, hogy például végzettsége görög-latin szak, Kossuth-díjas költő, tanít: faipari ismereteket. Az ország első három iskolája közé tartoztunk. Mégsem vettek fel egyből, két évig segédmunkás voltam, figuráns. Akkoriban kezdődött az én nemzedékemnek egy meghatározó élménye, a Lengyelországba járás. Ott szabadabb viszonyok voltak, mert náluk a szocializmusnak egy nemzeti változata élt. Gond nélkül beszéltek arról, például az idegenvezető, hogy Pilsudski a szabad Lengyelországért harcolt, és legyőzte a Vörös Hadsereget, egyébként pedig nyíltan utálták az oroszokat. Akkor ez más szocialista országban elképzelhetetlen volt. Ezt csak azért említem meg, hogy a kor hangulatát érzékeltessem. Persze rajongtunk a Beatlesért, az Illésért és a többi ősegyüttesért, és rengeteget sportoltunk. Én magam több sportot is űztem versenyszerűen, de csak a lovaglás maradt meg, ez családi hagyomány nálunk. A hetvenes évek elején kezdődtek Pesten a március 15-ei tüntetések, amelyekben természetesen részt vettem. Megjegyzem, tizennégyéves koromtól hatalmas kokárdával mentem ki az utcára ilyenkor. Ezeknek a közvetett következménye volt, hogy előbb eltanácsoltak a gödöllői egyetemről, majd egy határozattal az ország összes felsőoktatási intézményéből kitiltottak. Nem kellett ehhez nagy hőstettet véghezvinni, elég volt, ha kétszer-háromszor őrizetbe vették az embert. Így két évig, amíg a tiltás tartott, lovas kaszkadőrként dolgoztam filmekben. Csak 1977-ben szerezhettem diplomát Debrecenben.

– A mezőgazdaságon belül mindig a lovak érdekelték?

– Csakis a lovak. A gyakorlati időmet is velük töltöttem, a Kiskunsági Állami Gazdaságban volt egy kitűnő mezőhegyesi félvér ménes, amely a diplomamunkám témájául is szolgált. Első munkahelyem Bábolna lett, aztán egy nagyszerű kisbéri tenyészet következett a Tolna megyei Pálfán, ahol ménesvezetőként dolgoztam egy volt Apponyi birtokon. Igen jól éreztem magam ott két évig.

– Miért csak két évig?

– Alaptermészetem az igazságra törekvés és a szabadságszeretet, ezért hamar összeütköztem a téesz vezetőjével, aki jellegzetes figurája volt a hetvenes évek nagyüzemi mezőgazdaságának. Természetesen párttag volt, Kádár barátja, ha jól emlékszem képviselő is, akkori szóhasználattal kiemelt káder, aki úgy viselkedett, mintha saját hitbizománya lett volna az egész, a téesztagok pedig a zsellérei, azonkívül csendőrpertu uralkodott. Engem hamar megutált pusztán a kiállásom, származásom miatt, velem szemben nem tudta érvényesíteni ezt a stílust. A munkámba nem lehetett belekötni, hát mindenféle mondvacsinált ürügyekkel fegyelmit adott, mondjuk, hogy a kutyámat a szobában tartom és hasonlók. Ebből a légkörből nem volt nehéz elmenni, habár a ménest és a falut, amely félig magyar, félig sváb volt, és amelyben még igazi közösség élt, ahol a régi jó erkölcsök uralkodtak, fájó szívvel hagytam ott. Eszembe jut egy idős sváb gazda, aki a sertéságazatot vezette. Egyszer megkérdeztem, hogyan sántult meg. Kiderült, hogy amikor a háború után telepítették ki a németeket Magyarországról, ő a robogó vonatról a vagon ajtaját kifeszítve leugrott, hogy itt maradhasson. Összetörte magát, egy életre megsántult, és látástól vakulásig dolgozott a disznók között. Akik nem ugrottak ki, a rokonai, évente jöttek látogatni akkora Mercedesszel, hogy nem tudtak megfordulni az udvarán. Az ő történetét szimbolikus erejűnek éreztem és érzem.

– Hová ment?

– Egy ismerősöm Bugacra hívott, hogy egy lovaspanzió és lovasiskola vezetését vállaljam el. Bugac fantasztikus vidék. Olyan jó körülmények közé kerültem, hogy akkor vettem komolyan először azt a mondást, hogy minden rosszban van valami jó. Csodálatos éveket töltöttem ott. De megint találkoztam egy téeszelnökkel – tudniillik a panziót a téesz nyitotta -, akinek volt egy barátnője. Ő úgy gondolta, beleszólhat abba is, amihez nem ért. Ezt finoman jeleztem neki, mire másnap kirúgtak. Ezt csak azért említem, hogy kiderüljön, semmi különöset nem kellett csinálni ahhoz, hogy valaki lapátra kerüljön. Sarlóspusztára mentem, ahol szinte azt mondhatom, álmaim világába csöppentem. Öt lovat kellett bizonyos időközönként átlovagolni, olyan állapotba hozni, hogy amikor jött a vevő – általában valamelyik arab olajsejk – megfelelő legyen mondjuk ugrásra vagy díjlovaglásra, amire éppen kellett. Sokáig maradtam ott, egészen addig, amíg a saját kis lovaspanziómat itt, a Balaton-felvidéken, ebben a csöppnyi faluban, ahol ma élek, meg nem nyitottam. Addigra persze már rengeteg lovastúrát vezettem, hiszen ez a munka nem csak idomításból áll. Ma is folytatom, a minap összeszámoltam, több mint kétszáz egyhetes túra jött össze, ami 40-50 000 kilométer nyeregben. Legjobb vendégeim éppen azok, akiknek már évek óta vezetek túrákat. Volt olyan, hogy 86 lovassal mentem, ami rekordnak számít.

– Az már valóságos huszárszázad.

– Majdnem.

– Hogyan kezdődött Magyarországon a huszár-hagyományőrzés, és ön miért vágott bele?

– A lótenyésztésnek eleve vannak nemzeti vonatkozásai, aki ezzel foglalkozik, természetes módon őrzi a hagyományokat. Azt tapasztalom, hogy ha ma elhangzik ez a kérdés, mindenki azt válaszolja, hogy ő kezdte el. De miért ne lehetne igaz, hogy egyszerre érett meg a gondolat többekben egymástól függetlenül. Az emberben természetes ösztön a közösséghez tartozás, és e közösség megvédése. Ha ez egészséges irányba fordul, amilyen a katonai hagyományok ápolása, akkor ennek segítségével komoly jellemfejlődésen tud átmenni egy fiatal. Megtanul fegyelmezetten közösségben gondolkodni, megtanulja tisztelni az ősöket és mindazt, amit ők ránk hagytak, hiszen egészen más képen látni a harcot, és más kézbe fogni egy kardot, megérezni a súlyát és belegondolni, hogy egy csatában nemcsak tartani kellett órákon keresztül, hanem forgatni is. Miféle testi erőt kívánt a harc, a közösség megvédése, és ami sokkal fontosabb, miféle lelki erőt, kitartást, önfeláldozást és töretlen hitet. Én szinte belenőttem ebbe a szellembe, mivel minden férfi ősöm – anyai ágon is – hivatásos katonatiszt volt, többségük huszár. Baráti köröm is hasonló volt, és már tízéves korunkban – a Rákóczi hadnagya című film hatására – elkezdtünk kuruc ruhát gyártani magunknak, és műkardokkal gyakoroltunk. Tizenötévesen a Nagyvázsonyi Lovasjátékokon már Mátyás udvari solymászát játszottam korabeli ruhában – óriási élmény volt egy kamasznak. Azonban a komoly lovas hagyományőrzést a nyolcvanas évek végén kezdtük el, amikor sorra alakultak a hasonló egyesületek, itt a Balaton-felvidéken a Radetzky-huszárok, ahol alapító tag vagyok. A fegyvert, ruhát mindenki saját költségén teremti elő, de lovat természetesen nem tud mindenki tartani, ezeknek a bajtársainknak mi – úgy értem, hogy a szakmabeliek – adunk szolgálati lovat.

– Hogyan fogadja önöket a közönség?

– Vidéken kezdettől szeretettel fogadtak, Pesten inkább tanácstalanságot, szinte gyanakvást éreztünk, mintha nem tudtak volna mit kezdeni velünk, mintha a pesti ember nem mert volna örülni. Ez lassan megváltozott, ma már mindenütt szeretettel fogadnak, az egészséges magyarérzelmű emberek magukénak éreznek minket. Ez a cél. Van egy másik réteg, amelyik még nem tudja, hogy ez az övé is. Bennük szeretnénk felébreszteni a nemzettudatot, az önazonosság és az önvédelem természetes ösztönét. Érezzék, hogy a magyar kultúrának minden darabja egyformán fontos, mert az olyan, mint egy test, amelyből nem hiányozhat egyetlen köröm sem. Aztán van egy harmadik is, szerencsére igen vékony, amelyik mindent gyűlöl, ami magyar. Ezekkel nem lehet mit kezdeni.

– Hogyan került kapcsolatba a solymászattal?

– Tizenhat éves koromban találkoztam minden idők egyik legjobb solymászával, galántai Lelovich Györggyel, aki történetesen huszártiszt volt, és az újkori magyar solymászat felélesztője. Ez olyan élmény volt számomra, hogy azóta is – most már 41 éve – foglalkozom sólymokkal. Ezek a madarak ugyanolyan fontosak az életemben, mint a lovak. Azért telepedtem le vidéken, hogy olyan életet élhessek, amely lehetőséget ad, hogy a három legfontosabb dolognak éljek: a családnak, a lovaknak és a sólymoknak – ha már az Isten ezeket a vágyakat oltotta belém. Ezt a kis 680 lelkes színmagyar települést, Diszelt még az Árpád-korban alapították, csodálatos falu, nagyon szeretünk itt élni. Feleségem is budai lány, de a két fiam már itt született.

– Kerecsensólymokat tenyészt?

– Vándorsólymokat. A magyarság egyik szimbólumának számító kerecsensólymot, a legmagyarabb madarat Magyarországon nem lehet tenyészteni. Itt tartunk. De ez már egy másik cikk témája lehetne.