Hagyomány és megújulás

– Két évtizedet töltött el a tavaly negyvenéves jubileumát ünneplő Győri Balettnél, idén pedig Kiss Jánost váltotta az igazgatói székben. A táncegyüttes szinte valamennyi pozíciójában dolgozott, ami egyszerre lehet hatalmas előny, hiszen a társulat minden rezdülését ismeri, de hátrány is, ha újításokon gondolkodik. Érvényes lehet ez a megállapítás?

– Ez valóban így van. Huszonhárom éve érkeztem Győrbe, és óriási lehetőségként éltem meg, hogy a társulat szinte minden posztján dolgozhattam. Mégsem érzem azt, hogy igazgatóként nagyobb a felelősségem, hiszen ugyanazokat az értékeket képviselem, mint a táncosok, a küldetéstudatunk is azonos. A legerősebb váltást talán akkor éreztem, mikor befejeztem a táncosi pályát, és próbavezető, majd művészeti asszisztensként, később koreográfusként a próbaterem másik oldalán találtam magam. Most pedig vezetőként hirtelen szabályokat kell hoznom, esetleg kritikákat megfogalmaznom, és közben motiválni a táncosokat, akik a folyamatos megújulást várják tőlem. Úgy adódott, hogy a szakmai életemben mindig is érvényesült egyfajta ciklikusság, tizenhárom éven át táncoltam, öt évig művészeti asszisztensként, majd újabb öt éven át művészeti vezetőként és koreográfusként dolgoztam. Így az eltelt évek alatt a világlátásom is alakult, formálódott.

– Pályázatának mottójaként a tradíció-innováció fogalmakat használta. Lehet-e ebben egyensúlyt találni?

– Az Állami Balettintézet végzősei 1979-ben úgy döntöttek, hogy társulatot alapítanak. Markó Iván balettművészt kérték fel vezetőjüknek, ekkor jött létre a Győri Balett. Persze rengeteg minden kellett ahhoz, hogy az együttes a maga intézményesített formájában elindulhasson, ám mindez nemcsak a művészeti élet, hanem a mindennapok felől is példaértékű gesztusként értelmezhető, hiszen a kölcsönös bizalomról szólt. 1991-ben Kiss János megválasztása előtt a társulat titkos szavazást tartott, ahol mindenki támogatta a kinevezését. Mikor úgy határoztam, hogy beadom a pályázatomat, először a táncosokkal akartam ezt a döntést megvitatni. Úgy éreztem, ha a társulat nagyobb része mellettem áll, már nagyon boldog leszek, a többiekkel pedig megbeszéljük, mi lehet az irány, amerre közösen el tudunk indulni. Legnagyobb meglepetésemre a társulat tagjai egy kiáltványban biztosítottak a támogatásukról. Ezt nagy megtiszteltetésnek éreztem. Szerencsésnek tartom magam, hogy dolgozhattam Markó Ivánnal, Kiss Jánossal. Az alapító művészekkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Sokat tanultam tőlük, láttam, hogyan viszonyul egymáshoz a táncművészet és a város, és mindezt hogyan tudjuk Európában és a világban képviselni. Meg kell találnunk az egyensúlyt: a szakmai fejlődés mellett az alapítók alkotói attitűdjét is tovább kell örökítenünk, továbbvinni a Markó Iván-féle táncszínházi formát, miközben ez a művészeti ág rendkívül gyorsan változik, és elkerülhetetlen, hogy erre reagáljunk.

– Ez jelenthet akár műfajok melletti kiállást is?

– Annyiban igen, hogy a neoklasszikus, klasszikus táncművek, például az Anna Karenina továbbra is a repertoár bázisát alkotják. Felkértem Lukács Andrást, a bécsi Staatsoper vezető táncosát, hogy jöjjön haza, és legyen a művészeti vezetőnk, fontos, hogy nemzetközi hatás is érje a társulatot. Lukács András így mostantól lényegében átveszi a szakmai irányítást, én pedig az intézményt vezetem, ahol ugyancsak megtalálnak a kreatív feladatok. Szeretnénk érthetően elérhetővé tenni a táncművészetet. Azt látjuk, hogy az általunk képviselt művészeti irány ma az egész világban reneszánszát éli.

– A cselekményes balett nem mindig volt kedvelt?

– Volt olyan időszak, amikor a táncszerető közönség inkább benyomásokat, impulzusokat keresett, sokkal inkább a tánc nyelvén megformált lélekutazásra volt kíváncsi, semmint átélhető történetekre. Úgy látom, Budapesten ma is nagy az érdeklődés a fizikai táncszínház, a kísérletező mozgásformák iránt, amelyekben szinte megkérdőjelezik azt, hogy egy táncelőadásba táncművész kell. Úgy érzik, azzal elveszítik magát az embert, ha egy lehatárolt, szabályozott, végtelenül lecsiszolt mozgásformán keresztül mutatkozik meg a színpadon. De ettől szép a táncművészet, hogy ennyiféle arca van, és minden ága rendkívül izgalmas. Mi a konzervatív táncszínházi formát preferáljuk, ez a következő években is így lesz, amire garancia Lukács András neve is.

– Nemrég ért véget a karantén, a fizikai érintéshez, a térhez és a színpadhoz szokott táncosok különösen megszenvedték ezt az időszakot. Akadtak azért pozitív tapasztalatok is?

– Sokat tanultam arról, hogyan kell, lehet érvényesülni az online térben. Mi nem azt az utat választottuk, hogy a régebbi előadásainkat tettük közzé a világhálón. A nézőnek át kell élnie, be kell lélegeznie a színpadi történéseket, az élő színház varázsa pótolhatatlan. Más megjelenési formát kerestünk tehát, például riportfilmeket készítettünk a társulatról, önmagunkat azonban nem reklámfelületként használtuk, azt szerettük volna, ha jobban megismer bennünket a közönség. És meg akartuk mutatni, mennyire benne van egy GisL-előadás (a GisL premierjét az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválon tartották volna, ám a járványhelyzet miatt erre nem került sor – a szerk.) a táncosok testében, akik nem tudnak mit kezdeni azzal az érzéssel, hogy nem táncolhatnak, és hogy szinte elhalványul a személyiségük, ha nem mutathatják meg a művészetüket. Az ötlet bevált, az eltelt két és fél hónap alatt százezer emberhez jutottunk el.

– Milyen tervekkel vág neki az elkövetkező időszaknak?

– Szeretnénk a fiatalokat becsábítani a színházba. Korábban készítettük a Ne bánts! című ifjúsági balettdarabot a családon belüli erőszakról. Egyetlen előadás után harminckét segítségkérő rajz született, vagyis a fiatalokban a tánc megnyitott valamit, meg tudták fogalmazni az érzéseiket, tudtak segítséget kérni. Jó volna, ha megújulna a színház, például virtuális terekkel, és olyan interaktív táncestet is tervezünk, amit a közönség rendhagyó módon, a színház több helyszínén láthat majd húsz-harminc perces részletekben, úgy, hogy a séta végére álljon össze benne a történet. Kísérletezni szeretnénk, és persze bátran képviselni a közönség előtt mindazt, akik vagyunk.

– Mire gondol pontosan?

– A skarlát betű című előadásunk nagy sikerrel ment, ám a darab kapcsán sokan kérdezgették, hogy miért ért véget tragikusan a történet? Sokan várták a tévéfilmben már átélt pozitív katarzist, miközben a táncmű nem annak adaptációjaként született. Ezért is fontos, hogy több szinten szólítsuk meg a közönséget, többet kell beszélgetnünk velük, hogy merjék átengedni magukat a tánc nyelvén megfogalmazott érzéseknek, gondolatoknak. Nem akarjuk azt az utat választani, hogy a biztosan közönségsikerre számító darabokat tesszük a repertoárra, mert arra minden bizonnyal sokan jegyet váltanak majd. Azt szeretnénk elérni, ha a Győri Balett neve a nézők számára garancia lenne arra, hogy értékes előadást kapnak.

– Tradíció és innováció: hogyan jelenik meg ez a gondolat a repertoárban?

– Mikor ezt az évadot terveztük, úgy tudtuk, a színházépületünk felújítás alatt áll majd, így számos utaztatható produkciót terveztünk. A Művészetek Palotájában a 2020/2021-es évad együttesének a Győri Balettet választották, így ősszel a Bartók-estünket, tavasszal a Jamie Winchester-koncertestet mutatjuk be a fővárosban. A győri első premierünk, a Lukács András és Eno Peci koreografálta Körforgás est a társulat megújulását szimbolizálja, a Lajkó Félix zenéjére megálmodott GisL pedig a 2021-es Budapesti Tavaszi Fesztiválon mutatkozik be. Áprilisban az Anna Karenina európai turnéra indul, majd a XVI. Magyar Táncfesztivált Lukács András Sztravinszkij-estjével nyitjuk meg. Mindenképpen különleges időszak elé nézünk, és szívből reméljük, hogy a járvány okozta izgalmak végleg mögöttünk maradnak.