– Ritkán van önálló kiállítása.

– Az idei évet leszámítva 1992-ben volt utoljára, melyet Makovecz Imre nyitott meg az Astoria kávéházban. Nem vagyok gyakran kiállító művész. Például szeretett professzorom, Kmetty János sem volt az, pedig kortársainak folyamatosan nyíltak tárlatai. Mivel mi, hallgatók fokozottan figyeltünk tanáraink tevékenységére, észrevettük ezt és megkérdeztük egyszer, miért nem. Azt mondta, hogy ő nem kirakati festő. Később aztán mégis volt egy kiállítása, a katalóguson csak egy kutyanyelv volt és egy felirat: „Kmetty János: Képek, rajzok”. Puritán volt és minket is ilyen szellemben nevelt. Azonban az, hogy nem vagyok gyakori kiállító, nemcsak rajtam múlik. 2002-ben például beküldtem a Salgótarjáni Grafikai Biennáléra két művemet. Az egyik az Eldurvult kampány volt – úgy kivágtak, hogy a lábam sem érte a földet. Előfordult máshol, hogy a katalógusból kihagyták a nevem, vagy a katalógusba beraktak ugyan, de a képet nem állították ki. Talán úgy tűnhet, hogy mondanivalóm direkt aktuálpolitika, de nem az. A festő is korunk gyermeke, együtt félek, együtt remélek, együtt bizakodok az emberekkel, és vannak gondolataim, kifejeznivalóm az eseményekkel és bizonyos társadalmi kérdésekkel kapcsolatban. Ha festek vagy írok, kizárólag a mai magyar valóság érdekel, a magyarság megmaradása. Ezek örökre szólnak.

– Legutóbbi, a Magyarok Házában rendezett kiállítása nagyon sikeres volt.

– És eredménye is lett: meghívást kaptam az idei Vásárhelyi és az Alföldi Tárlatra is, ahová az Emese álma és a Tendenciák című képeimet, továbbá az Eldurvult kampány és a Végjáték című grafikáimat adtam be. Most várom a zsűri eredményét. Nem remélem, hogy ölükbe vesznek vagy nekem ítélik a díjat, mert a képzőművészeti közéletben nem divat a magyarságról beszélni, de meghívtak, és ez a lehetőség a bizonyításra. Ennek fontosságát csak az tudja, aki ötven éven át volt kénytelen az íróasztalnak dolgozni.

– Hogyan volt képes kitartani, míg mellőzték?

– Hívő ember vagyok. A hívő emberek könnyebben vészelik át a megpróbáltatásokat. Példaképeim nem festők voltak – bár nagyon hálás vagyok tanáraimnak -, hanem parasztemberek, színészek, irodalmárok. Nem akartam utánozni egyik mesteremet sem. Pedig könnyebb utam lett volna, hiszen az emberek hiúak, inkább segítenek egy tanítványnak. Nemigen tartozom brancsokhoz, lakonikus egyszerűséggel azt is mondhatnám: Isten is egyedül van, de nem mondom. Pályatársaimmal is meglehetősen furcsán alakult a viszonyom, a Magyar Képzőművészek Szövetsége május végi tisztújító szavazására sem mentem el, mert egy kutyakomédia, felesleges. Én távollétemmel vagyok a közéletben, és megvan a magam iránya: csukott szemmel is tudom, merre van Tard. Vagy másképp: a napokban mégis ellátogattam az MKSZ-hez, ahol egy fiatal festővel találkoztam. Bemutatkoztunk, és megkérdezte, milyen művész vagyok, mondtam, magyar. De milyen, festő, szobrász? – kérdezett még. Mondtam, magyar és kész. Ennyiben maradtunk.

– Miért vette fel a szülővárosától, Mezőkövesdtől nem messze húzódó falu nevét?

– Édesapám után Kovács Sándor névre kereszteltek. Csizmadia volt – de csokornyakkendővel. Eszmélkedésem idején azonban falukutatókkal találkoztam össze és Szabó Zoltán művével, a Tardi helyzet című szociográfiával is. Azt írja: „Paraszt a parasztot nem tartja semmire. Nem azért, mintha nem tartaná számon összes értékeivel együtt, hanem, mert tudja, hogy Magyarországon parasztból nem lehet semmi. Csak akkor, ha hátat fordít a parasztságnak.” Amikor elolvastam, gondoltam egy nagyot: ide nekem az oroszlánt, mert ha ez így van, nevet változtatok és mostantól nevemben is képviselni óhajtom Tard népét. Nomen est omen. Remélem, édesapám megbocsátja odaátról, hogy kamaszkoromban ilyen „könnyelműségekre” ragadtattam magam. Miért tettem? Erre Németh László felel: „Merj látszólag értelmetlen dolgokra egy életet feltenni”.

– Miért Az én Magyarországom a címe mostani kiállításának?

– Az, hogy magyarnak születtem, véletlen, de ha már így alakult, nekem kötelességeim vannak a hazámmal szemben. Mindenki másnak akar látszani, mindenki többnek, de én nevestül vállaltam a legelőnytelenebb pozíciót. A névvel felelősséget is vállaltam. Ez olyan, mint egy jelmezbálban: az álarc mögött sokkal fesztelenebbül és felelőtlenebbül viselkednek az emberek, de ha névvel szerepelnek, megfontoltabbak. Ha az az igény munkál bennem, hogy másoknak szóljak, akkor felelős vagyok tetteimért. Az értelmiségi lét számomra ezt jelenti és azt, hogy mindent tovább kell adni. Felelősséggel tartozom, mert erőt képviselek. Nemrégiben Pécsen volt dolgom és felajánlotta egy volt autóversenyző, hogy elvisz. Pécsvárad tájékán óriási hajtűkanyarok vannak és ő két keréken balettozott, miközben jött a szembeforgalom. Kicsit megrémültem. Mikor odaértünk, megköszöntem a baráti szívességet, de fontosnak tartottam megjegyezni: ha egyedül utazol, a legéletveszélyesebb, leghajmeresztőbb figurákat is megcsinálhatod az autóval, de ha már egy napos csibét szállítasz a csomagtartódban, korlátoznod kell magad, mert felelős vagy érte. Ma már csak az önmegvalósítás akarata van az emberekben.

– A megnyitón elhangzik Jókai Anna Ima Magyarországért című verse. Miért ezt a költeményt választotta?

– Mert kitűnő helyzetfelismerés, és életem ajándékának tekintem. Azt gondolom, egy rendezett elme attól rendezett, hogy igyekszik helyére tenni a dolgokat, nem túlbecsülni, de nem is alábecsülni, nem úgy tenni, „mintha”. A mintha korunk rákfenéje: a műanyag mindent utánoz, ha kell, márvány, ha kell, fa és már az emberi kapcsolatok is csak látszatélmények. Például sikerült elhitetni egy agymosott néppel, hogy a Westel a kapcsolat. Ezt ismerte fel Jókai Anna is, és versei azt üzenik nekem, hogy a népem bajban van. Mi lenne a tennivaló? Egyedül nem tehetünk semmit, ezért össze kell kapaszkodnunk minél előbb mind a 15 millióan. Egymásra kell találnunk. Többen – köztük Jókai Anna is – megkérdezték, miért olyan zajos a vers fogadtatása. Szerintem azért, mert a színész végszóra érkezett a színpadra. Azt üzenem, hogy van még remény. Élni érdemes, és magyarként élni becsületbeli kötelesség.