Kalandregény mesterszakon

„Kegyes olvasó! Kérlek engedd, hogy e könyv társadul szegődjön, föl- és elragadjon körödből, szálljon veled visszafelé az időben, míg elérkezel az Úr 1458. évébe, az ifjú Mátyás király idejébe, egy kis faluba Somogy rengeteg erdei között, Atádra. Történetünk itt és ekkor veszi kezdetét. Ha végigsétálsz az úton a két házsor között, jobbkézt magas fák övezte kőház áll. Fiatal nemespár lakja, Laskai Balázs és a felesége, Zsuzsánna. Az ő rendkívüli kalandjaikat, üldöztetésüket és megtalált boldogságukat beszéli el ez a kis könyv, úgy, amiképpen történt, semmit sem téve hozzá és semmit el nem véve belőle.”

E sorokkal kezdődik Bencsik Gábor új kötete. A szerző tehát továbbra is a magyar múltba vezeti olvasóit, de míg előző két regényében a Trianont éppen elszenvedő Magyarországra (Mari története), majd a reformkort megelőző évtizedbe (Lavotta János utolsó délutánja), ezúttal Mátyás király dicsőséggel teli korába kalauzol. Egy ifjú nemespár konfliktusba kerül a környék nagy hatalmú urával, Darai Miklóssal, aki parancsot ad az elfogásukra, hogy majd megbüntesse őket. A fiatalok azonban megszöknek a katonák elől, és megpróbálnak eljutni a pécsi püspökhöz, akitől oltalmat remélnek a hatalmaskodó Darai elől. Jó emberek segítik, rossz emberek hátráltatják őket a menekülésben, közben a katonák egyre a nyomukban.

Ennek a nem mindennapi izgalmakban bővelkedő menekülésnek a krónikája az igényes kivitelű, kézbe kívánkozó kötet. A két fiatal Somogy és Baranya úttalan útjait, erdeit és réteit járja hol rejtőzködve, hol emberek közé merészkedve. Laskai Balázs és Zsuzsánna mesebeli kincset lelnek, barlangban nyernek egérutat, tanúi lesznek egy különös föltámadásnak, Zsuzsánna megbetegszik, jó emberek meg­gyógyítják, tovább menekülnek, és amikor már feladnák a küzdelmet, a fiatal Mátyás király vadásztáborába keverednek, ahol is a király rendezi el végleg az ügyeket.

A magyarság örökszép, megunhatatlan története a Mátyás királyé, amelyet olyan jó ezer alakban újra és újra elmesélnünk magunknak, és amellyel olyan jó ismét találkozni. Bencsik Gábor, a közéleti műsorokból és a Magyar Demokrata hasábjairól ismert történész-újságíró előző két regényének sikere után ezzel az új kötetével bizonyítja, hogy szépíróként is képes magával ragadni az olvasót. A Mari történetéről írta Nagygéci Kovács József kritikus, hogy „Bencsik könyve leginkább olyan, mintha Jókai írta volna, miután Móricz Zsigmondnál végzett mesterszakon”, és ez most sincs másképp. Nagy Koppány Zsolt József Attila-díjas író már A kincsről mondja, hogy abban „szólnak a szép mondatok, szólnak a soha nem zavaró, de mindig megtorpantó és elgondolkodtató, már-már anekdotikus megfogalmazások, halljuk a szerző hangját, aki a lelki folyamatok és okozatok néhány szóval való ábrázolásának nagymestere, és a szívünk elfacsarodik a szépséges gyönyörűségtől. Az élet, az ember, a lélek nagy ismerője írta ezt a történetet, és sehol nem tévedett – egyszerűen jó és az olvasót is megjavító élmény olvasni.”

A sodró lendületű regényből kiérződik, hogy a szerző otthonosan mozog a természetben, és láttató erővel jeleníti meg, anélkül azonban, hogy hosszas tájleírásokkal pocsékolná az olvasó drága idejét. Jól illusztrálja mindezt az utolsó fejezet első két bekezdése:

„Odakint az erdő úgy tele volt madárdallal, mintha a környék összes szárnyas jószága mind egy helyre gyűlt volna össze. Mátyás, az ifjú király lerúgta magáról a nehéz medvebőrt. Az előbb még aludt, most meg már olyan éber volt, mintha órák óta talpon volna. Leugrott az ágyról, és mezítláb, gatyában kilépett a sátor elé. A két őrálló riadtan vágta vigyázzba magát, de Mátyás rájuk sem hederített. A csípős hajnali hidegben előrelépett, hatalmasat nyújtózott. Jó reggelt, világ!

Erősnek, fölszabadultnak, hatalmasnak érezte magát. Mi volt ő még egy évvel ezelőtt is? Játékszer mások kezében. A nagy Hunyadi kisfia, így emlegették. Úgy játszottak vele, mint egy kártyalappal, hogy majd ha eljön az idő, előhúzzák a zsebükből. Nem gondolták a nagyurak, hogy mára már ő játszik velük! Azt hiszik még ma is, hogy majd úgy táncol, ahogy ők fütyülnek. Csak várják ki a végét. Lesz itt tánc, de olyan, amilyet még nem látott Magyarország. Az Úrnak úgy tetszett, hogy fejünkre helyezze Magyarország koronáját, hát élni fogunk a különös keggyel. Méltóak leszünk rá.”

Hogy ezúttal milyen igazságtétellel lett rá méltó, kiderül a regény végén.