A kezdet nem volt zökkenőmentes, hiába a város polgármestere kérte fel a direktort a vezetői posztra, egyes körökben ez visszatetszést keltett. Mostanra azonban bebizonyosodott, hogy a fanyalgóknak nem volt igazuk, és a színház újból a Tisza-parti megyeszékhely és környéke művészeti életének meghatározó része lett.

– A változásra többek közt azért volt szükség, mert akkor már olyan, a mindenáron való újítást és formakeresést űző, alternatívnak hívott előadások születtek, amelyekre a közönség lassacskán ráunt. A nézők a klasszikus értelemben vett színházi formára vágytak, olyan darabokra, amelyek nem a rendezői gondolatokról, hanem a színjátszásról szólnak – emlékezik vissza Balázs Péter a kezdetekre. Ezért született meg Kiss József dramaturg és Bor Zoltán produkciós igazgató segítségével az a pályázat, ami végül is néhány vargabetűt követően zöld utat kapott a városvezetéstől és az elbírálást végző kuratóriumtól is.

– Újból fel kellett építenünk sok mindent, hiszen például az operettszínészeket elbocsátották, és nem volt zenekar sem. Így a városi szimfonikus zenekar és néhány meghívott vendégelőadó bevonásával egy operettel nyitottunk, aminek már akkor nagy sikere volt – folytatja az igazgató a számadást.

Azóta persze jó néhány művel bővült a repertoár. Az olyan klasszikus darabok mellett, mint a Rómeó és Júlia, műsorra tűztek kortárs magyar műveket és kuriózumokat is, így a híres Fellini-film, az Országúton színpadra írt változatát, a Tisza Szállóban játszódó Gőzbent vagy A Vörös Pimpernel musicalváltozatának hazai ősbemutatóját. De láthatunk Szolnokon kevésbé ismert, ám nagy sikerű drámákat is, mint a trianoni időszakban játszódó A fekete szárú cseresznyét. A cél tehát annak a sokszínű, szórakoztató, de ugyanakkor katartikus polgári színháznak a megteremtése, amelyet a direktor pályája kezdetén, még a Várkonyi-féle Vígszínházban látott, s amelyet közösen átírnak az elmúlt évtizedek változó szeleihez s a jelenhez alkalmazkodva. E törekvésbe jól illeszkednek a következő évadra tervezett bemutatók: a Liliomfi, a Bánk bán, a Leányvásár, a La Mancha lovagja és a Hyppolit, a lakáj.

A színház nemcsak szakmai téren, de gazdaságilag is sikeres, annak ellenére, hogy egy fillér pluszpénzt sem kaptak, ahogyan a beadott pályázataik is sorra eredménytelenek maradtak. A jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben beszédes adat, hogy a látogatottság 103 százalékos, a nézők még a csilláron is lógnak, emellett pedig semmilyen formában nem került sor elbocsátásokra, sőt az itt dolgozó 120 ember mindegyikének hosszú távon is biztosnak látszik a munkahelye.

Az ésszerű megtakarításokkal sikerült elérni egy zenés darabok előadását professzionálisan lehetővé tevő hangtechnika megvásárlását, miközben az úgynevezett Szobaszínházat működtető elhagyott épületrész felújítása is megkezdődött, hogy itt kapjanak helyet az eddig méltatlan körülmények között, szükséglakásban élő színészek új lakrészei. Az ehhez szükséges pénzt az épületben megnyílt kávéház és két üzlethelyiség bérleti díjaiból, illetve hosszú távú kölcsönből fedezik.

A környékbeli nagyobb városokkal kialakított kapcsolatok eredményeként pedig a színház kifelé is terjeszkedik: Jászberényben immár második éve tartanak nyári bemutatót, a Duna televízión szilveszteri gálaműsort, s vendégelőadások zajlanak a budapesti Magyar Színházban is.

Igyekeznek a városkörnyéki fiatalságot is bevonni a kulturális életbe, például Ádámok és Évák ünnepe címmel a helyi középiskolák osztályai játsszák el Az ember tragédiája egyes színeit.

– Nem könnyű manapság a helyzetet úgy alakítani, hogy mindenki jól járjon, de a lényeg a közös cél, miszerint a színház boldog, él, virul, tettre kész, felszabadult, minden energia érte működik. Bár szokták mondani, hogy a színházban nem lehet demokrácia, ezzel nem értek egyet, hiszen színészként én is gyakran szenvedtem a buta, átgondolatlan rendezői diktatúráktól. József Attila szavaival élve inkább azt mondanám, hogy nálunk a szabadság szül rendet, s senkinek nem kell a problémáját magában tartania vagy félnie a kimondott szavai következményétől. Mindenki egyfelé húz, mert látja, hogy érdemes húzni. A körülöttem lévő mosolygós arcok és az elért eredmények fényében a korábbi támadások pedig inkább szánalmasnak és nevetségesnek tűnnek fel – zárja végül a beszélgetést az igazgató, hangot adva abbéli reményeinek, hogy a következő két év hasonló örömökben bővelkedik majd.

Farkas Anita, Herbák Dóra