Két világ határán
Lavotta Jánosnak, a verbunkostriász egyik képviselőjének keserédes sors jutott: csodagyerekként indulva lett országos hírű hegedűs és zeneszerző, neve ma mégis többnyire csupán a szakmabeliek előtt ismert. Az örökösen vándorló „magyar Orfeusz” történetét, a reformkor előtti Magyarországon lefolyt életét most Bencsik Gábor álmodta újra Lavotta János utolsó délutánja című regényében.
1820. augusztus 11-én kora délután Lavotta János összeesik a tállyai patikában. Ettől a ponttól indul Bencsik Gábor regénye, amely ilyen értelemben tekinthető egy különleges, fordított életrajznak is: főszereplője utolsó óráiban nemcsak a saját sorsfordulóit éli át még egyszer, a felvillanó mozaikok révén a reformkor előtti Magyarország mindennapjairól is jellemző képet kapunk.
Méghozzá nem is akármilyet! Az előző és egyben bemutatkozó regényében, a XX. század első két évtizedében játszódó Mari történetében a szerző már bebizonyította, hogy nagyon is ért a múlt élővé varázsolásához, szájbarágós üzenetek és típusfigurák helyett a magyar történelem hullámverésein magukat valahogy átkormányozó, hús-vér karakterek tépelődésein át mutatva fel az örök emberit. Az alaprecept most sem változott, az új hozzávalók – és ennek talán az írói önbizalom megerősödése is oka – pedig csak jót tettek az íznek; a Lavotta János utolsó délutánja cselekményében ugyan kevésbé nagyívű és fordulatos, mégis érzékenyebb és mélyebbre ható alkotás.
Ez, ha úgy tetszik, Lavotta János és az ő különleges személyét a szépirodalomnak és így a nagyközönségnek is felfedező Bencsik Gábor közös érdeme. A XVIII. század második felében, XIX. század elején élt „magyar Orfeusz” láncszemként kötött össze két zenei világot: a zeneművein is érezhető nyugatos műveltsége ellenére Bihari János és Csermák Antal mellett a verbunkostriász harmadik tagja lett, és amíg elődeinek a nevét sem tudtuk, utána már egyenesen Liszt Ferenc következett. De nemcsak e szempontból volt érdekes határfigura, hanem mert veleszületett tehetségét soha nem tudta igazán kiteljesíteni, és így örökre megrekedt a dilettáns és a profi közt, szép lassan felemésztve magát.
Ami az ő számára állandó menekülés, az élet büszke elvesztegetése volt, az írónak igazi kincsesbánya, hiszen az irodalomban soha nem a vegytiszta sikersztori, az egyértelmű jó vagy rossz a legérdekesebb. A tényekből, leginkább a kortárs Bernátfalvi Bernát Mihály kéziratban megmaradt visszaemlékezéseiből (A híres, virtusos és diletant hegedűs Lavotta János életének leírása, 1818) kiinduló regény éppen ezért mégsem igazi életrajz, hanem egy teljesen autonóm történet arról, milyen meghatározó tulajdonságok, benyomások és találkozások alakítják az ember sorsát. Például az ez esetben igen személetesen és átélhetően megírt gyerekkori élmények, különösen az első hegedűtanár Zavadi Bonaventuránál töltött néhány óra, ahol Lavotta Jancsi megtapasztalja az életben a legfontosabbat: a teljességet csak úgy érheted el, csak úgy „repülhetsz”, ha nem csak a kezeddel, a szíveddel is játszol.
Ez a ma már, a nemrég elhunyt világhírű pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály szavaival gyakran flow-nak nevezett állapot nyilván nem élhető át folyamatosan, a mindennapok szekerét természetes, hogy a józan ész tolja. A Lavotta János utolsó délutánjában pedig szerencsére ez is épp arányban van, talán a nem csupán újságíró-szépíró, de egyben történész szerző személyes érdeklődése miatt is. Akinek az ízlésétől esetleg távol állnak a haldoklás szelíd lázálmaihoz finoman illeszkedő, már-már mágikus részletek, az élvezheti a korabeli Magyarországon – Pozsonytól Budapesten és Bécsen át a zempléni tájig – való kellemes tempójú és minden ízében hiteles utazást, amelynek során a kitalált karakterek mellett számos egykor valóban élt alak is feltűnik, például Kelemen László és az első magyar színtársulat tagjai. A könyv egyetlen hiányossága, hogy a mozaikszerű cselekményvezetés miatt nekik csak igen kevés és felületes szerep jut. De hát nem is az a cél, hogy őket megszeressük, hanem hogy Lavotta Jánost – és rajta keresztül a világ összes kismesterét – jobban megértsük. ν
