– Nagyapjának mi volt a mestersége?

– Gyárkéményeket építő kőműves volt, édesapám és az egyik bátyja szintén kőművesként dolgoztak, de édesapám kitanult építészmérnök lett, én viszont a pincérséget választottam. Nagyon jó iskolánk volt, a szakma csúcsát tudtuk megtanulni, mégsem mentem tovább ezen a vonalon, helyette annyi mindent kipróbáltam, hogy minden voltam, csak akasztott ember nem.

– Merrefelé kalandozott?

– Tizenkilenc évesen már vettünk a Balatonon egy pecsenye, lángos és palacsinta sütő bódét, amire mindig úgy szoktam emlékezni, hogy tésztafeszítő kisiparos lett belőlem. Ez akkor nagy dolognak tűnt, az is volt, tényleg jól lehetett vele keresni, de nagyon kemény munka árán, és nem annyit, mint azt általában gondolták. Nyaranta összejött egy Zsiguli ára, de mindenki többet hitt. Ezért a pénzért reggel 7-től este 8-ig dolgoztunk szabadnap nélkül, 50 fokos melegben, állva. Szezonon kívül pedig, mivel gyerekkorom óta lovagolok, elmentem egy lovasiskolába lovásznak és lovasoktatónak. Három év után eladtuk az üzletet, mert katonának kellett mennem és a szüleim nem tudták egyedül folytatni. Volt egy pár év, amikor redőny- és reluxakészítő voltam, aztán temetkezési vállalkozó, közben megvettem egy találmányt egy feltalálótól, amivel szemétledobó csőrendszerek belső tisztítását lehetett elvégezni. Megcsináltuk a gépet, országszerte bemutatókat szerveztünk, mindenkinek tetszett, mégsem lett belőle semmi, mert minden házkezelőség azt mondta, kevés a pénze, alig rendeltek tisztítást. Újsághirdetéseket böngésztem, hogy ötleteket kapjak, mit lehetne csinálni, hiszen a szüleim nem tudtak segíteni, a lottó ötös meg nem akart rám szakadni. Volt két gyerekem, el kellett tartanom a családot. Akkor már Debrecenben laktunk és egyszer az Arany Bika szálló mellett meghirdettek egy kis illatszerboltot. A kollégáim próbáltak lebeszélni, hogy nem érdemes odamenni a versenytárgyalásra, mert ott lesz az összes nagy butikos, semmi esélyem. Én meg azt mondtam, lehet, hogy ott lesznek, de ha nem megyek oda, nem tudom meg, hogy mi lett volna, ha ott vagyok. Ha csak ülök és lesek, mint béka a tóban, akkor előbb-utóbb bekap egy gólya. Hasra ütve végeztem számítást, hogy meddig érdemes elmennem az árban, vettem egy nagylevegőt, odamentem és megnyertem a versenytárgyalást a kiszámított pénz kétharmadáért. Elkezdtem hát illatszert árulni, amihez nem nagyon értettem, de úgy a józan eszem után tájékozódva kimentem a bécsi Metro áruházba és összeszedtem, amiről úgy gondoltam, hogy jó lesz. Hordtuk be az illatszert az országba nyakra-főre vattaemberekkel, hogy a vámot megússzuk, és két hónap alatt olyan bolt lett belőle – ma szinte el sem hiszem -, hogy sorba álltak a vevők az utcán. Veszedelmesen beindult az üzlet, gyönyörű forgalma volt. Eszembe jutott, hogy jó lenne még ruhát is árulni az illatszer mellett. Farmert akkor már minden sarkon lehetett kapni, gondoltam, megpróbálom az öltönyt. De ha ugyanazt árulom, amit a nagy ruhagyárak készítenek, és ott van minden áruházban, abban semmi fantázia nincs. Mérgemben csináltam egy varrodát. Éppen a rendszerváltáskor, 1990-ben indultunk, nagyon jó pillanatban, mert akkoriban úgy elszaporodtak a menedzserek meg az ügyvezető igazgatók a sok kft.-ben meg bt.-ben, hogy keletje lett az öltönynek. Ráadásul pont akkor jöttek divatba a színes zakók, rózsaszín, zöld, málna színű, mi csak fagyiöltönynek hívtuk, nagyon jól megéltünk belőle. Olyan volt, mint egy amerikai történet. Elindultunk a semmiből, saját autómon szállítottam a ruhákat seprűnyélre akasztva, nem volt sofőr, nem volt teherautó, semmi sem volt, csak az akarás. Mindent a magunk munkájával értünk el, nem apuka tette alánk. Úgy ment fölfelé a forgalom, hogy legszebb álmunkban sem gondoltuk. De éreztem, hogy egy ponton gátat kell szabni a növekedésnek, mert csak egy ebédet tudok megenni, csak egy ágyban tudok aludni és csak egy autóval tudok menni, és nem a klinikán akarom végezni. Százötven alkalmazottnál megállítottam a cég bővítését. Ezt a létszámot még átlátom, ezt kézi vezérléssel még el tudom irányítani, nem kell több. Elégedett vagyok azzal, ahova jutottunk. Az, hogy a mai napig is élünk a magyar textiliparban, nagyrészt ennek a döntésnek köszönhető. Az iparágnak, tudniillik, a 90 százaléka csődbe ment az elmúlt 15 évben, mi pedig évről évre szépen növekszünk, ami a bevételt illeti. Azért is tudtunk talpon maradni, mert a lécet magasra tettük, kezdettől fogva eldöntött tény volt, hogy minőséget akarunk gyártani. Azonkívül sohasem szórtuk a pénzt. Már jó néhány éve ment a cég, mi még mindig a kilencedik emeleten laktunk és még mindig a régi Opelommal jártam, de a varrógépeim között már voltak olyanok, amelyeknek darabja 7 millió forintba került 15 évvel ezelőtt. Sok embernél az volt a baj, hogy elkezdett vállalkozni, megrészegítette a hirtelen rászakadt pénz, egyik Mercit a másik után vette és hat-nyolc vagy tíz év múlva már semmi sem volt a cégéből.

– Nyilván nem ön végzi a szabást-varrást, de mégiscsak érteni kell valamennyire ehhez a szakmához. Hogyan tanult bele?

– A magyarországi gyárakban tanultam meg, szó szerint ellestem, amit lehetett. Mert kezdetben is elfogadhatóak voltak az öltönyeink, de láttam, hogy nem olyanok, mint a nagy gyárak munkái. Megkerestem őket mindenféle trükkel, például, hogy rendelnék tőlük öltönyt, de szeretném megnézni a gyártást. Tágra nyílt szemekkel néztem a gépeket, hiszen semmihez sem értettem, vendéglátós és lovasoktató voltam, meg illatszerboltos meg minden, de mit tudtam én, hogyan kell öltönyt varrni. A szabóim pedig kis műhelyekhez voltak szokva, a sorozatgyártás gépeit nem is ismerték. Ma egy ilyen üzem úgy néz ki, hogy ha valaki bemegy, nem is hiszi el, hogy itt öltönyöket készítenek, ha csak a gépeket látja. Valóságos öltönygyárak működnek már. Zsebző automata, amelyik lézervezérléssel megy, fotocellák ellenőrzik, hogy az anyag egyenesen áll-e, amíg nem tökéletes, nem indul el, nem is folytatom tovább, sokmilliós számítógép vezérelte gépek tucatja. Ami a nagyobb divatcégeket illeti, fél Európát végigdolgoztuk bérmunkában a kilencvenes években. Az még jó időszak volt, jól megfizették, havi 5000 öltönyt gyártottunk, de egy idő után megállt, megszűnt a jó világ. Akkor nagyon sokan tönkrementek, nekem is át kellett alakítanom mindent. Magyarországon jó helyzetben voltunk, az összes nagy divatcégnek dolgoztunk. De itt megállnék egy gondolat erejéig, hogy elmondjam, milyen a magyar vásárló. Ha valamire rá van írva, hogy London, azt úgy megkajolja… inkább nem is mondom. Egyik alkalommal bejöttek hozzám fiatalok, nézik az öltönyön a márkajelzést – egy francia világmárka neve volt -, és kérdezik, hogyan kerül ez ide. Mondom, hogy ennek a cégnek mi varrjuk az öltönyöket. Azt mondták, ez lehetetlen, ez Franciaországban készül. Hát ilyen a nép. Egyszer egy kollégámat is megvicceltem, aki mindig Boss öltönyökben jár, és úgy beszél róluk, mint valami utolérhetetlen csodáról. Varrattam magamnak egy ugyanolyat, vettem a piacon Boss címkét – mert olyan címkét vesz az ember a piacon, amilyet akar -, és belevarrattam az öltönybe bal oldalra, jobbra pedig a saját címkénket. Mikor meglátott benne, nem győzte dicsérni a szép kidolgozást, az anyagot, a pontosságot, a vonalvezetést. Na, mondom, hülye gyerek, tudod milyen öltöny ez, az én öltönyöm és mutatom neki a másik oldalon a saját címkét. Vörösödött, sárgult, fehéredett. Látod, mondom, ilyen majom vagy, megláttál egy címkét és mindjárt hanyatt dobtad magad. De van egy másik réteg is, hál istennek, meg hála a Demokratának, amelyik kimondottan a magyar terméket keresi, és mióta jelzem a hirdetéseimben, hogy ez magyar, nagyon sokan úgy jönnek ide, hogy azt mondják, emiatt kerestek meg.

– Mégis idegen nevet választott a márkájának.

– Kénytelen voltam, mert sok nagy vevőm kívánsága volt. Az embereim megélhetése múlik ezen ma még, mert a vevők többsége olyan, ahogy fentebb elmondtam. Száznegyven kereskedővel voltunk kapcsolatban, amikor ezt a márkanevet bevezettük, és azt kell mondjam, kétszer annyit adtak el az idegen hangzású névvel. Van olyan, hogy kiviszi tőlünk egy osztrák cég, és visszahozza, mint osztrák terméket kétszer annyiért. Szerencsére mára rájöttek az emberek, hogy a magyar gyártmány pontosan olyan minőségű, mint bármelyik világszínvonalon termelő ország áruja. Ma már saját üzlethálózatot is elkezdtünk kiépíteni országszerte, most nyitjuk az ötödik üzletet Budapesten, igyekszünk magunk eladni, amit megvarrtunk. Csak néhány olyan kereskedőnek szállítunk, akik már 15 évvel ezelőtt is üzletfeleink voltak. Természetesen más márkanév alatt számtalan helyen ott vannak az öltönyeink. Elkezdtük gyártani a hagyományőrző, zsinóros ruhákat is, rengetegen keresik, és most már női változatban is varrjuk, arra is nagy az igény.

– Gyerekeinek mennyire fűlik a foguk, hogy folytassák, amit ön elkezdett?

– Ha a fiaimra gondolok, egyik szemem sír, a másik nevet. Mindketten eldobtak maguktól egy diplomát, pedig ők választották a szakot, amit félbehagytak. De most arra szavaztak, hogy nyitnának inkább egy öltönyházat. Mi adjuk az árut, a segítséget, ők pedig küzdenek a munka frontján. Nem voltak soha elkényeztetve, ma is, ha az otthoni gazdaságot ellátó emberünk, a tanyagazda éppen nincs, ők látják el az állatokat. Fűteni kell, itatni, trágyázni, nem úgy van, hogy henyélünk, meg nem tudjuk, mit csináljunk, mindig dolgozniuk kellett. Most majd meglátjuk, mennyire állják meg a helyüket a boltban. Ha tisztességesen csinálják, meggondolom, hogy háttérbe vonuljak, itt lenne az ideje. Van dolog a tanyán is elég. Mindent megtermelünk otthon, 54 féle zöldség van a kertben, vegyszer nélkül nőnek, sok kézi munkával. Én nevelem és ültetem a palántákat, tyúkok vannak, rengeteg jérce – minden hónapban veszek ötven-hatvanat, dolgozni kell keményen. Szántani is megtanultam, csak úgy magamtól, a lovaimnak én termelem a takarmányt, már szántóversenyen is voltam. Belekóstoltam a borászkodásba is, vettem szőlőt és rozé bort készítettem belőle, elég szép helyezést ért el a megyei borversenyen: negyvennyolc közül harmadik lett. Szeretek mindent magam csinálni. Most már a reklámfilmjeimet is én fogom, mert nem vagyok elégedett az ezzel foglalkozó cégekkel. A következő forgatókönyvét már megírtam, én rendezem, fényképezem, és a zenéjét is én szerzem.

– Erősen kötődik a lovakhoz?

– Részben ez tölti ki az életemet most is. Már gyerekként gyakran elhívtak filmezni, mi voltunk a lovas statisztéria, például Sára Sándornak a Nyolcvan huszár című filmjében. Tizenegynéhány évesen óriási élmény volt hetekre elmenni sátorba – huszárruhában, karddal jártunk, és mindennap végén szép pénzt kaptunk, majdnem egyhavi fizetést. Kisgyerekkoromban már állandóan az állatok körül forgolódtam, a szüleim tudták, hogy ha nem találnak, akkor vagy a lóistállóból vagy a kutyaólból lehet előhúzni – szerencsére sok rokonunk élt vidéken. Ezért is lakom már tíz éve egy Debrecenhez közeli tanyán, mert ott úgy tudom tartani a lovaimat, ahogy az állatnak jó. Az nem normális dolog, hogy egy szabad térséghez, mozgáshoz szokott állat napi 23 órában a falat nézve egyhelyben álljon. Az arabok azt mondják, hogy a lovak hátán van a második mennyország – biztos, hogy így is van.