– Még egy szociálpszichológus számára sem szokásos kutatási területtel foglakozik – hogyan lett önből a pletyka szakavatott ismerője?

– Egyszerű háziasszonyként kerültem a pletykakutatás közelébe, amikor a férjem állást kapott egy német egyetemen, ahol én nem dolgozhattam. Elnyertem viszont egy magyar ösztöndíjat: az internet-szociálpszichológia bibliográfiáját állítottam össze. Ekkor futottam bele az internetpletykáról írott két sorba. Ám amikor a témának jobban utána akartam nézni, azt láttam, hogy még magáról a pletykáról sem ír túl sokat a szakirodalom. Pedig ahogyan mindenkinek, így nekem is voltak róla saját élményeim.

– Vagyis pletykáltak önről?

– Inkább egy élethelyzet jutott eszembe, amikor még egyetemistaként itthon voltam gyesen. Akkoriban rengeteget jártak hozzám az ismerőseim, és elmondták, mi a helyzet az iskolában. Így egy idő után én sokkal jobban tudtam, mi van az egyetemen, mint ők egyenként. Ráadásul meg tudtam figyelni ennek a spontán csoportdinamikának – mert a pletyka az – a lényegét. És mivel e területnek erős humánetológiai vonatkozása is van, felkerestem Csányi Vilmost, aki rengeteg szakirodalmat adott. Így született meg a pletykáról írott monográfiám, majd felkértek, hogy az ELTE-n tanítsam a pletyka általános elméletét. Azóta is számos ehhez kapcsolódó vizsgálatban vettem részt, elsősorban a hálózatkutatás és -elmélet témakörében.

– Mi köze van mindehhez a pletykának?

– Maga a pletyka szó, ami hozzánk szláv közvetítéssel, a „peletikából” jött, eleve azt jelenti, hogy valaki valamit sző, fon, összevissza guzsalyoz. De más nyelvekben is hasonló az etimológiája: az angol „gossip” például a god és a sib szó összevonásából keletkezett, amelyben a sip a kapcsolódni kifejezés szinonimája, így szó szerint isteni kapcsolatot jelöl. És mivel a pletyka vizsgálata segít feltérképezni a társadalmi kapcsolatok hálózatát, 2004 óta végzünk pletykakutatásokat kisebb-nagyobb szervezetekben és településeken. Ennek az a célja, hogy feltárjuk azt a láthatatlan, de többek által elfogadott közösségi tudást, ami meghatározza az adott csoport résztvevőinek a viselkedését.

– Hogyan zajlik egy ilyen kutatás?

– Sok beszélgetéssel, megfigyeléssel. Először az ember egyszerűen csak leül egy művelődési házban, egy kiállításon, egy étteremben, egy bankfiókban vagy egy kocsmában, és kinyitja a fülét. Előbb-utóbb úgyis odajön valaki, és megkérdezi, mit keresek én itt. Régen a templomtér, a piac vagy a patak, ahol az asszonyok szapulták a ruhát, voltak a hasonló közösségi terek, mára viszont új találkozási pontok alakultak ki. Ezek feltárása az én feladatom – egy vállalat esetében például a büfé, az aula vagy a recepció kiváló hely a pletykálásra.

– Ilyen új közösségi tér ebből a szempontból az internet is? Hiszen ott az információk villámsebesen terjednek.

– Nem, hiszen az internet még mindig nagyon az írott formához kötődik, sem a Facebookon, sem e-mailben nem terjed pletyka igazán. Régebben inkább jellemző volt, mert sokan nem tudták, hogy a gép még azt is elmenti, amit Skype-on írunk egymásnak. Ma már jobban védjük a privát szféránkat, és mivel tudjuk, hogy bárki továbbküldheti a bizalmas információnkat, azokat általában nem levélben írjuk meg. Legfeljebb a bulvárhősökről terjedhetnek interneten hírek, de azt nem is tekintem pletykának.

– Ha ez nem, akkor mi számít pletykának?

– Ami a közvetlen ismerőseinkről, barátainkról, rokonainkról, szomszédainkról, kollégáinkról szól. Az embert ugyanis semmi nem érdekli jobban evolúciós szempontból, mint hogy megtudja, mi van a társaival, ezért a pletyka ebből a szempontból nagyon fontos. Ezzel szemben nekem se más országok miniszterelnökei, se idegen földrészek világsztárjai nem a társaim, nem tőlük függnek a mindennapjaim, és nem hozzájuk fogok menni újévkor lencselevest főzni. Arról kell tudnom, akivel az életem össze van kötve. És ha ezt a csoportot megfelelő információáramlással erősen huzalozzuk, az összetartó szereppel bír.

– Evolúciós szempontból tehát a pletyka a hosszú távú túlélésben játszik szerepet?

– Igen. Jerome H. Barkow evolúciós pszichológus szerint a pletyka több tízezer évvel ezelőtt alakult ki, amikor az egyes kiscsoportok már nem fértek el egy tisztáson. Így több különböző csoportban kellett elmenni bogyót gyűjteni, mamutra vadászni. E tevékenységek során viszont azt is meg kellett figyelni, ki a legjobb vadász, ki a legszorgalmasabb bogyószedő, ami csak a pletykán keresztül juthatott el a többiekhez. Mindez pedig nemcsak a lét-, hanem a fajfenntartás szempontjából is nagyon fontos információ volt: mindenki olyan párt keres ugyanis magának, akivel erős, szép, okos utódokat hagyhat hátra. De aki potyázik, hazudik, nem alkalmas erre a célra. A pletyka tehát abszolút jó célt szolgált – egészen az írásbeliség elterjedéséig. Akkor a hatalom magához ragadta a nyilvános csatornákat, és körülbelül hatezer éve, hogy a különböző szent iratok és a hatalom szerint a pletykát el kell ítélni.

– Ezért alakult ki az a vélekedés, mi szerint a pletyka mindig rosszindulatú célokat szolgál?

– Pedig hát miért is ítélünk el valamit, amit mindenki gyakorol? És amiben ráadásul mindenki érintett, mert vagy mondja, vagy hallgatja, vagy róla szól. A világ minden pontján van pletkya, a manhattani irodától a bennszülött törzsekig. Még a némaságot fogadó különböző vallási közösségekben is lehet pletykálni: egy égnek futó szemöldök, egy lebigygyesztett száj vagy egy kézlegyintés kiválóan alkalmas lehet a véleményünk kifejezésére.

– „Juli néni, Kati néni / Letye-petyelepetye! / üldögélnek a sarokba. Jár a nyelvük, mint a rokka – letye-petyelepetye!” – szól az ismert gyerekvers. A nők valóban pletykásabbak?

– Juli néni és Kati néni öregasszonyok voltak, és az ő korosztályukban eleve több a nő, így ebben a mondatban inkább demográfiai és statisztikai igazság van. Másrészt nem olyan régen még a férfiaké volt az összes nyilvános csatorna, a kisbíró, aki kidobolta a híreket, ugyanúgy férfi volt, mint aki az agyagtáblákat véste, vagy később az újságot szerkesztette. Ők nyilvánosan szidhattak bárkit a kocsmában, míg a nők csak a kerítés mellett. Mégis azt hiszem, a nők nem többet, hanem jobban pletykálnak: mivel a fentiek miatt kevésbé voltak és vannak rákényszerítve a rideg, merev formális beszédre, könnyebben átlátják a kisközösségek szálait.

– Tehát a pletyka a jó kommunikációt segíti?

– Ahogyan a tűzhöz és a vízhez hasonlóan értékváltó is. Hiszen a tűz a kandallóban szuper, ám a nádtetőn már nem annyira, a víz a Szaharában egy pohárban nagyon jó, cunami formájában viszont elég kellemetlen. A nagy mértékű pletyka pedig már rémhír.

– Akkor a pletyka minden esetben hasznos dolog?

– A közösségnek mindenképpen. Mert a pletyka által kiderül, ki nem beszél jól angolul, ki késik rendszeresen, kire lehet számítani, kire nem. Persze lehet, hogy az új asszisztensnek nem kellemes, ha kiderül, hogy rossz a helyesírása, de a közösség egészének mégis hasznos, mert ennek tudatában senki nem fog egy hibákkal telepakolt levelet küldeni az üzleti partnerének.

– Ön a könyvében harmincöt pletykatípust különít el. Melyek a leggyakoribbak?

– Jellegzetes a portrépletyka, amikor megbeszéljük, hogy x, y milyen, vagy hogy kinek mi a véleménye a főnökről. Ebben az a szép, hogy közben az aktuális beszédpartneremről is megtudhatok egy csomó mindent. Hiszen ha utálja valakiben, hogy mindig magas sarkú cipőt hord, legközelebb, mielőtt magas sarkút húznék, eszembe jut, hogy neki ez nem fog tetszeni. A portrépletyka jelentőségét egyébként Arisztotelésznél is kereshetjük, aki szerint a beszélgetés mindig az én-te-ő háromszögön alapszik. A szomszédom pedig mindig fontos a számomra, mert hozzá hasonlítom magam. Tehát, ha a mellettem lévő kolléga nálam többet dolgozik, egy stréber, ha kevesebbet, akkor viszont lusta.

– Ír gyógypletykáról is. Az micsoda?

– Erre jó példa, ha valaki például a betegségéről beszél másoknak. Ilyenkor valószínűleg szóba kerül valaki, aki már sokkal betegebb volt, és azért gyógyult meg, mert ilyen kenőcsöt használt, olyan kúrát választott, ahhoz az orvoshoz ment. Tippekhez is juthatunk tehát általa, és kifejezetten mentoráló szerepe van a kisközösségekben. De szeretem még a navigációs pletykát is, ami akkor következik be, ha valaki egy új közösségbe – iskola, munkahely, szomszédság – kerül. Ilyenkor a többiek rögtön megbeszélik, milyen ember érkezett, de neki is elmondják, a régiek milyenek: „vele vigyázz, mert sosem adja meg a pénzt, amit kölcsönkér, az sosem figyel arra, amit beszélsz, ő viszont minden szavadat megjegyzi, úgyhogy legyél óvatos”. Kölcsönös gyorsfelvétel készül tehát, aminek mindenki egyaránt hasznát veszi a beilleszkedés során.

– Vannak azonban olyan közismert pletykák is, amelyek már-már az emberek történelmi tudását befolyásolják. Mondana néhányat?

– Például, hogy azért nincsen matematikai Nobel-díj, mert Nobel feleségét egy matematikus szöktette meg, ezért utálta őket. Csakhogy Nobelnek nem is volt felesége. Az én kedvenceim egyébként a Theodora császárnővel kapcsolatos pletykák. A bizánci történetíró, Prokopios A háborúkról szóló művében leírta, milyen klassz császár Iustinianus, ahogyan a felesége is micsoda remek nő. Mellette azonban Titkos történet címmel lejegyzett egy kis pamfletet is, amelyben aztán nem kíméli sem a hatalmaskodó uralkodót, sem gátlástalan és céda feleségét. De XIV. Lajosról szintén több pletyka szól, például, hogy éjjel megfigyeltette a főnemeseket – ki melyik bordélyházban volt, hol ivott, mit csinált –, hogy aztán reggel jól beszóljon nekik. Az érintettek ekkor persze iszonyúan zavarba jöttek, ezért sokkal könnyebb volt velük tárgyalni.

– A pletyka azért is nagyon érdekes lehet, mert más gyengeségei igazolják a mieinket is. Hogy lehet azonban a jelenségről szóló rendszerezett elméleti tudást a gyakorlatban is felhasználni?

– Mesterséges közösségekben, például a vállalatoknál, ahol gyakori a változás, kultúraváltás, leépítés, krízis, fúzió. Ilyenkor pedig minden felbolydul egy kicsit, mint a méhkas. Ha viszont ebben a problematikus helyzetben a vezető megérti, miről szólnak a dolgozói pletykák, sokkal jobban tudja kezelni az egész közösséget. De a pletyka szolgálhatja a tudásmegosztást és az innovációt is: beszélgetés közben megtudhatjuk, a másik hol tart a fejlesztésben, és akkor nekünk ugyanazt nem kell megcsinálnunk. A büféhez hasonló közösségi találkozási helyeken tehát fontos pluszdolgok hangoznak el – annyi energiánk ugyanis nincs, hogy mindent megírjunk e-mailben. Másrészt a pletyka sokkal könnyebben érthető, mint a merev formális beszéd, így növekszik általa a közösségi jóérzés.

– A „pletykafészkeknek” tehát nagyon is jelentős szerepük van a különböző kisebb és nagyobb csoportokban?

– Ha nem a rosszindulat beszél belőlük, mindenképpen. Hiszen milyen sokat tud tenni egy-egy öreg néni a közösségért, aki tudja, hogy annak az unokatestvére hova is ment el, mit csinál ott? Mert ez azt jelenti, hogy van kivel beszélnem, van, aki meg tudja mutatni a közösség rejtett információit.

– A nagyvárosi társadalomban is léteznek ilyen emberek?

– Persze, hiszen ott is vannak közösségek: fiatalok, egy volt osztály, egyetemi évfolyam, munkahelyi csoport. Több tízezres munkahelyek működnek, ahol az emberek napjaik világos óráinak nagy részét töltik. Ez a tér vált meghatározóvá, hiszen mi már nem a mezőn szántunk, vetünk, aratunk együtt. És ezért van az, hogy valaki nem tud semmit a folyosói szomszédjáról, a munkatársairól viszont annál többet. Hiszen azoknak az életeseményei válnak fontossá a számára, akikkel egész nap együtt van.

– A közeg, amiben élünk, meghatározza a pletykálás módját is?

– Hogyne. Eleve csak arról pletykálok, ami számomra érdekes, amiben kompetens vagyok. Például mondhatja egy férfi ismerősöm, hogy x, y borzalmasan vezet, én ezt a pletykát nem fogom továbbadni, mert nem érdekel az autóvezetés, nem szeretem, és ha tehetem, nem csinálom. Minden kisebb-nagyobb csoportnak megvan a maga pletykája – a művésztársadalomnak csakúgy, mint a sakkszakkörnek. Vannak különbségek a stílus tekintetében is: az úgynevezett „polgári pletyka” általában finomabb, hiszen kidolgozottabb nyelvi kóddal az ember jobban tud célozgatni. Nem azt mondja például valakiről, hogy az egy hülye, hanem azt, hogy „inkább nem is beszélek róla”. Ezzel viszont rögtön éreztetni tudja a valójában rossz véleményét, míg a felszínen abszolút politikailag korrekt marad. Sőt, ahogyan a szalonpletyka finomodik, mélyebbé is válik: „fiatal korában még értett hozzá, ma már csak abból él, hogy ellopja a diákjai találmányait”, „most adja a szentet, láttad volna huszonévesen hogy csapta fűnek fának a szelet”. És akkor szegény hiába „javul” meg, mert ott vannak mellette, akik régóta ismerik, és minden elkövetett hibáját felemlegetik.

– Akkor mégis mit lehet csinálni a pletykával?

– Nem figyelni rá, vagy a hallatán rögtön elkezdeni másról beszélni. Bár ahogyan Oscar Wilde mondja, annál, ha pletykálnak rólunk, csak egy rosszabb dolog van: ha nem.

Farkas Anita