– A színházi látványtervezés rendkívül komplex dolog. Honnan indul el az alkotási folyamat?

– Mű- és műfajfüggő, de van egy bevált út, amivel előkészülök egy díszlet megtervezéséhez. Az adott munkától függetlenül folyamatosan gyűjtök anyagokat, újságokból, filmekből, reklámokból, építészeti folyóiratokból, irodalmi művekből. Így már eleve van eltéve egy csomó ötletmag az agyamban, amiből egyszer majd használni lehet valamely díszletnél. És ott van persze a tanult képzőművészeti háttér, hiszen eredetileg festőszakon a Képzőművészeti Főiskolán. Amikor ténylegesen elindul egy színházi produkció megtervezése, az ismertebb darabokat sokszor el sem olvasom előre, csak egy rövidített, zanzásított változatot, mert így nem veszem el a részletekben. Ebből az esszenciális ismeretből tudok aztán elindulni a praktikum felé.

– Hirtelen berobban az ötlet vagy aprólékos építkezés során alakul ki a látványvilág?

– Jó esetben azonnal beugrik egy kép, rosszabb, ha egyszerre öt-hat ötlet is kipattan a fejemből: mert sokféleképp lehet hozzányúlni egy darabhoz. Éppen ezért fontos a csapatmunka, a szakmai partnerek, a koreográfus, az asszisztensek meglátásai. A jó vizuális készséggel megáldott rendezőnél pedig nincs nagyobb segítség, de ehhez pontosan ismerni kell az koncepcióját, illetve, hogy a produkcióhoz milyen gazdasági, technikai lehetőségek vannak, hiszen adott színházi tereket kell beépíteni. Persze olyan is előfordul, hogy egyszerűen azt mondják: jó tervező vagy, meg tudod oldani egyedül is, majd találkozunk a színpadon, és ott hagynak. Akkor aztán tényleg beindul a lázas „ötletelés”.

– Melyik a jobb?

– Egyértelműen csapatban dolgozni, azt szoktam meg itthon. Külföldön ez másképp megy, hiszen főként a zenés színházaknál nagyon erős a tervezői gárda. A producerek teameket raknak össze, szuverén alkotókkal, akik sokszor nem is dolgoztak még együtt. Nem ritka, hogy a rendező személye még meg sincs, de azt már tudják, kik lesznek a tervezők, mert a látvány ebben az esetben ugyanolyan fontos része a produkciónak, mint a színpadra vitt történet és a zene. Éppen ezért teljesen más a tervezők státusza, ami a kritikai visszhangban is erősen megjelenik.

– Itthon miért nincs ez így?

– Míg külföldön Tony-díjjal jutalmazzák a díszlettervezők, sőt, a színházi háttérszakmák közül még a nálunk nem is létező light-designer munkáját is, addig itthon még mindig az elismeréséért harcolunk. Ennek egyik legérzékenyebb pontja a szerzői jogok kérdése, amiből mi csak elvétve részesülünk. A Magyar Látványtervező Művészek Egyesülete munkájának hála ez talán kezd megváltozni, elsősorban a külföldi mintáknak köszönhetően. Ott ugyanis már a nyolcvanas évektől, a musicalek előretörése óta komoly jogdíjakat vehettek fel a díszlettervezők, hiszen egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a vizualitás az egyik legfontosabb eleme egy produkció hosszú távú életben tartásának. Olyan ez, mint a közös kockázatviselés: ha jót hozol létre, akkor hosszú éveken keresztül folyamatosan élhetsz belőle. Éppen ezért ma már itthon is nagyon komoly „háború” folyik a színházi vezetőkkel azért, hogy megkapjuk a törvényes jussunkat, és elismerjenek végre teljes jogú, szuverén alkotóként is.

– Magyarországon amúgy is a rendezői színház a jellemző, az előadások koncepcióját leginkább ők határozzák meg. Ezért szorulhatott háttérbe a díszlettervezés?

– A XIX. században még sokkal inkább a színész és a látvány állt a központban. Ha megnézünk egy régi operacímlapot, a rendező neve sokszor hiányzik, ellentétben a díszlet- és a jelmeztervezőével. Persze azért is, mert ezek a tervezők általában híres festők, szobrászok voltak, akik időnként bedolgoztak a színházaknak is, mint például Kéméndy Jenő vagy Oláh Gusztáv. Volt tehát kapcsolat a képzőművészet és a színház közt; a jelmeztervezők szintén művészek voltak, teljesen másképp közelítetve meg a jelmezeket, mint ahogyan mi ma. Persze akkor is fontos volt, milyen karakterek vannak a ruhában, de sokkal inkább az artisztikum volt a lényeg, mint a drámai figura megformálása. Később, a tízes években komolyan belépett az avantgárde a szakmába, elsőként az oroszoknál, majd Párizsban. Ebből az egymásra oda-vissza ható két erős európai kultúrkörből már több anyaga, élménye van a magyar szakmának is, bár még mindig inkább képzőművészetről beszélhetünk. Komolyabb váltás csak a háborút követően jött el.

– Ideológiai okokból?

– Egyrészt, illetve, mert az akkortól játszott, orosz színház hatása alatt álló darabok egészen másfajta vizuális közeget kívántak. Éppen ezért az ötvenes évek színházi világa új szakmai társaságot termelt ki, egy főképp építészekből, műszaki értelmiségből verbuválódott díszlettervezői közeget, ami inkább a konstruktivizmus, a szerkezetek oldaláról közelített a színpadi látványhoz, főképp persze a progresszív előadásokban. A nyolcvanas évektől kezdett mindez fellazulni, amikor újra megindult a tervezőképzés a főiskolán.

– Említette, hogy egy másfajta vizualitást kívántak meg az ötvenes évektől játszott darabok, ma azonban inkább mintha fordított lenne a helyzet: a közönség vizuális igénye formálja az előadást.

– A kilencvenes évek elején, a ránk zúduló amerikai mozidömping, illetve a televíziós műsorok megváltozott látványvilága kezdte bombázni az embereket, amivel a színházaknak bizony fel kellett venniük a versenyt. Megmaradt ugyan egy elitista nézői réteg, akik továbbra is eljártak a Katonába vagy Kaposvárra, a többség azonban leragadt a kábelcsatornák kapcsolgatásánál. A színház azért is elvesztette a talajt a lába alól, mert a rendszerváltás után hirtelen nem tudta, milyen módon akar szórakoztatni. Közben bejöttek a musicalek, és ezek a komolyabb látványra épülő színházi produkciók új alternatívát kínáltak a közönség számára. Lassan a színházi szakma is kezdte megérteni, hogy a színpadi látvány nemcsak belső terek és életszituációk megjelenítése, hanem művészeti alkotás is. Komoly pénzek mentek innentől a látványra, megjelentek a nagy díszletek, még a prózai előadásokban is. Ennek eredményeképpen a kilencvenes évek második felében a nézők újból tódulni kezdtek a színházba.

– Ezt a közönséget azonban már jóval komplexebb feladat szórakoztatni. A díszlettervezőknek ezek szerint másfajta tudásra van szükségük, mint korábban?

– Ma már mindenhez kell érteni: egy kicsit dramaturgnak, zenésznek, építésznek, belsőépítésznek, festőnek, szobrásznak, filmesnek is kell lenni, mert e készségek nélkül nem lehet átlátni a rendszert. És ott van a kreatív alkotói véna, ami vagy van, vagy nincs, nem lehet megtanulni. És persze egy kicsit rendezőnek is kell lenni, aki végigkíséri az előadás minden részletét. A mai musicalek és modern művek szcenírozásában ugyanis már minden felvonásban van legalább tizenhat jelenet. Időben, térben ide-oda ugrálunk, nem elég, ha megfordítunk egy díszletet, aminek az egyik fele az egyik helyszín, a másik a következő. A színházban egyre inkább a filmes látásmód érvényesül, így a különböző médiumokkal, a világítás- vagy videotechnikával is tudni kell bánni. Miközben egy fehér fal előtt játszott minimalista előadás látványvilága legalább annyira fontos, és vizuálisan erős tud lenni, mint például az Operaház fantomjának aprólékosan „agyondíszített”, barokkos pompája, mert pont a kettő közti feszültség adja a szakmai eredményeket, mindkettő tanulhat egymástól. Óriási probléma ugyanakkor a szakmai kritikusok hiánya. Legtöbben egy amatőr színházszerető közönség szintjén szólnak hozzá a látványhoz, tetszett, nem tetszett alapon. Nincs érdemi visszajelzés a munkánkról. Senki nem írja le például, hogy az előadás vizualitása milyen kontextusban van más darabokkal, hogyan illeszkedik az európai trendekhez, már az is nagy dolog, ha egyáltalán írnak egy rövid sort a látványról a szakmai lapokban. Egyelőre éppen ezért saját magunkat kezdtük el formálni, díjazni, évente csinálunk egy díszlet- és jelmezkiállítást, szakmai díjakat osztunk ki magunk között és próbáljuk a közönséget is közelebb engedni, hogy lássa, milyen út vezet a jó színházi látványig.

– Magyarország mennyire van jelen a nemzetközi színházi szakmában?

– Figyelnek ránk, több rendező és tervező is dolgozik külföldön hosszú évek óta. Sőt ma már plagizálnak is minket, hiszen lassan mindenkinek a teljes életműve megtalálható a neten. Vigyázni is kell vele, mert már többször visszaköszöntek külföldi színpadokon az általam vagy a kollegáim által tervezett hazai előadások látványvilága, technikai megoldásai. Nagy probléma azonban a nyelvi elszigeteltségünk, illetve hogy itthon nem művészeti menedzserek vezetik a színházakat. Külföldön az a szokásos, hogy van a művészeti vezető, a főrendező, valamint a menedzserigazgató, s e triumvirátus közösen alkotja meg a színház hosszú távú programját. Míg nálunk ebben egy személyben az általában főrendezőből vagy színészből lett színházigazgató dönt.

– Ennek meg kellene változnia?

– Nem biztos, hogy azonnal tudna, mert egyelőre az ehhez szükséges speciális szakemberképzés még nincs jelen. Az ilyen művész-menedzser típusú vezetők pedig általában elmennek innen, mielőtt megfojtanák őket egy kanál vízben. Pedig rengeteg a színház, a kulturális projekt, így a hiányuk nagyon is érezhető. Inkább az a jellemző, hogy az emberek hályogkovács módjára kezdenek színházat csinálni. Ezzel sincs baj, mert a sok tapasztalat, a mindennapi gyakorlat lassan majd kitermeli a szakembereket is, csak amikor eleve látszik, hogy valaki sosem válik azzá, azt még az elején el kéne tanácsolni pártszimpátiától függetlenül. Már csak azért is, mert iszonyú pénzek és tehetségek tűnnek el így a süllyesztőben. Amikor pedig valakire rászólnak, hogy nem lehet mindenféle baromságokat játszani, amiről mindenki tudja, hogy nem fog tetszeni a közönségnek, általában az a válasz, hogy a közönség hülye, akit nevelni kell. Persze nem arról van szó, hogy nem kell modern vagy innovatív színház, egyszerűen rossz színház nem kell. Főleg nem konzekvenciák nélkül, hiszen a privát produkciókat leszámítva közpénzeket használunk. Egyfajta alkotói-gazdasági felelősségnek is kellene végre működnie a munkákban, ha már a szakmai és önkontroll hiányzik.

– Többek közt ezért született meg a színházi törvény is.

– Sőt, azt is ígérték, hogy mi, díszlet- és jelmeztervezők is benne leszünk, csak támogassuk, aztán végül teljesen más született meg. Ez a törvény elfelejtette, hogy a színészeken kívül mások is dolgoznak a színházban. Több mint egy év állandó és mindenre kiterjedő szakmai konzultáció után – sem a dramaturgok, sem a rendezők, a koreográfusok és persze a látvány- és jelmeztervezők, sőt még a legtöbb színházi dolgozó, mint például a díszletmunkások sincsenek megemlítve ebben a törvénynek nevezett komédiában. A tervezők még rosszabbul jártak: megszüntették a közalkalmazotti státuszukat, majd mindenütt elküldték az állandó társulati tag díszlet- és jelmeztervezőket, akik nemcsak évente egy-két előadás színpadra állításában vettek részt, hanem a színház egész vizuális koncepciójával, a műhelyek irányításával és a színházi háttérmunkások vezetésével is foglalkoztak.

– Mit vár most?

– Kétségtelen, hogy a színháznak mint műfajnak van jövője, a technikai lehetőségeknek köszönhetően azonban óriási átalakulás vár rá. A hazai helyzettel kapcsolatban már nem vagyok ennyire derűlátó: nem látok egyelőre ugyanis sem egy erős színház-, de még kultúrpolitikai irányt sem. Hiányzik a működési koncepció, az elégséges gazdasági erőforrás, a technikailag felkészült szakmai háttéripar, néhány kivételtől eltekintve az új szemléletű vezető szakmai gárda és az a karakteres személyiség, aki kijelölné a csapásirányt, amin haladni lehetne. De azt sem látom, hogy a kultúra irányítói részt vennének a kulturális életben. És most nem arról beszélek, hogy elmegyek a premierre, lefalom a sajtos rolnis tálat, nagyokat mondok, aztán elhúzok. A mindenkori kultúrpolitka elegánsan kimarad a körforgásból, a mindennapi problémákból, pedig politikai oldaltól függetlenül szavakban mindenki mindig egyetért abban, hogy a kultúra nagyon fontos, és ahogy a mondás tartja, a „kultúra hatalom”. A nem könnyen irányítható színházi világ igazi „rendszerváltása” még csak most kezdődött el: még mindig alig változott a régi struktúra. És én most nem politikai irányzatokról beszélek, jobb- vagy baloldali színházvezetésről. Ez botorság: jó és rossz színház van – na meg középszerű, ami talán a legrosszabb. Miközben már másfajta finanszírozási, művészeti és gazdasági elszámoltatási rendszerre lenne szükség, ami véget vetne annak, hogy a színházon, ezen a kiismerhetetlen, furcsa lényen keresztül egy csomó pénzt át lehessen mosni. Azonkívül technikailag hihetetlen rossz állapotban vannak mind a pesti, mind a vidéki színházak, amin sürgősen változtatni kellene. Már csak azért is, mert a lakosság arányához képest egész Európában nálunk van a legtöbb teátrum, és ezeket mind eltartjuk. És még így is színésztúlképzés van, miközben a televíziós sorozatok szereplőinek fele amatőr. Mert az olcsóbb.

– Úgy érzi, az állam kivonult a kultúrából?

– Az egész Európai Unió efelé halad. A színház egyetlen védelme, hogy még mindig nagy iránta az érdeklődés, hiszen az egyik legkeresettebb kikapcsolódási forma. Miközben persze egy jó előadás üzlet is. Nyugat-Európában például Londonban a városvezetők már rájöttek arra, hogy a színházba látogató turisták, de még az ott lakó emberek is pénzt visznek oda, esznek, utaznak, szállodákban laknak, ezzel munkahelyeket tartanak fenn, egy vagyon folyik be a helyi adókból, de a színészek, az alkotók és a produkciók bevételei is adóznak, tehát közvetve „visszaforgatják”, támogatják a központi büdzsét is, ezért megéri még a magánszínházi produkciókba is állami pénzt invesztálni, sőt támogatni, hiszen magántőkét vonnak be a kultúrába. De nem úgy, ahogyan itthon, az ugyanis a gyakorlat, hogy a színház, amelyik tíz éve még jó volt, hosszú évekre előjogot szerez a magas állami szubvencióra, függetlenül az aktuális teljesítményétől. Ehelyett a minőségi munkát kellene támogatni és nem a megkövült rendszerbe, a „haverokba” pumpálni a pénzt.

Farkas Anita, Szentei Anna

ERKEL LÁSZLÓ „KENTAUR”

festő, jelmez- és látványtervező, zenész

1965-ben született Budapesten.

1988-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán.

1982 óta tervez lemezborítókat, koncertplakátokat, majd a nyolcvanas évek második felétől könyvborítókat, színházi plakátokat.

1989-től a Vígszínház, Budapesti Kamaraszínház, József Attila Színház grafikai imagének kialakítója, majd hosszú éveken át állandó plakáttervezője.

2001-től foglalkozik komolyabban jelmeztervezéssel is.

2006-2007-ben a Roman Polanski rendezésében készült Vámpírok bálja produkció teljes látványvilágát már egy személyben ő jegyzi.

Fontosabb tervezései: Leonce és Léna, A vihar, Az ügynök halála, A három nővér, West Side Story, Az operaház fantomja, Producerek, A kékszakállú herceg vára, Diótörő.