– Baboskendős rocker, vagy mentor a bulvárshow-ban – melyik az igazi énje?

– Az igazi énem a nagyferóság, ebbe a rock and roll és a celebkedés egyaránt belefér, akkor is, ha mindkettő kicsit provokatív, ami miatt néha értetlenséggel találkozom, megkapom a magamét jobbról és balról egyaránt. Ugyanakkor a rockzene és a mentorkodás saját magam előtt is bizonyítás. Ott vagyok Magyarország egyik legnézettebb műsorában, az X-Faktorban, ahol sikerül saját magamat megvalósítanom, önmagam lehetek, és úgy érzem, nem vallottam szégyent ebben a szerepben sem. Ez is én vagyok. Bizonyos körökben tapasztalható az idegenkedés a bulvár világától. Szerintem nem szabad kapásból elutasítani, meg kell nézni, bele kell kóstolni, hátha mégis jó. Biztosan nem véletlen, hogy az X-Faktor minden adása kétmillió embert ültet le a tévé elé.

– Kérdés, hogy a műsor önmagáért vagy a tehetségekért van.

– Ez elsősorban egy show, amin lehet sírni, izgulni, nevetni, át lehet élni valamiféle katarzist, és persze lehet szidni a mentorokat, akik egyébként a főszereplők. De bármikor színpadra léphet valaki, és a valóságshow-ból azonnal valóság lesz, amikor ott ülök, bejön egy fiatal lány vagy fiú, és olyat nyújt a színpadon, hogy muszáj odafigyelnem rá, mert átveszi a főszerepet. Ezáltal a műsor folyamatosan alakítja önmagát. Ha őszinte akarok lenni, akkor magának a tehetségnek, vagyis a hangi adottságnak ebben alig van szerepe, sokkal fontosabb, hogy miként énekli el valaki az adott dalt, elhiszem-e neki, hogy halálosan komolyan gondolja. Ahhoz, hogy elhihessem, minden segítséget megkap. Tőlem mint mentortól például azt, hogy miként kerülheti ki a buktatókat. Megmondhatom neki például, hogy eszébe ne jusson összeveszni valakivel, mert könnyen lehet, hogy az illető nem csak úgy egyszerűen valaki, hanem A Valaki. Vagy elmagyarázhatom, hogy nem elég a színpadra kimenni, ott jelen is kell lenni, beállni a fénybe, és látni a kamerát, mert ha nem látja, akkor az se látja őt. Ezek olyan aprónak tűnő, de fontos fogások, amiket megkapnak a műsorban. És minden évben felbukkan egy-két igazi őstehetség. De senki ne gondolja, hogy akár az X-Faktor megnyerése bérletet jelent a halhatatlanságba. Fészkes fenét! A legnagyobb, több évtizede pályán lévő sztároknak is minden egyes nap kőkeményen meg kell dolgozni azért, hogy odafigyeljenek rájuk.

– A Beatricére odafigyelnek?

– A zenekar folyamatosan működik, hála Istennek elég sok fellépésünk van. Nincs lazsálás, minden zenekari tagnak folyamatosan bizonyítania kell. A Beatrice zenészei egyénileg is kimagasló muzsikusok, miközben csapatként is hibátlanul tudunk működni. Ami nem azt jelenti, hogy nincsenek viták vagy eltérő vélemények, de ezeket nagyon óvatosan, toleránsan megbeszéljük. Persze én vagyok a zenekarvezető, amit mondok, az úgy van, de nagyon ügyelek, hogy véletlenül se törjem le az egyéni invenciókat, a kreativitást. A Beatrice világába zeneileg és azon túl is sok minden belefér. Ezért tudunk élvezni minden egyes fellépést. Külön öröm, hogy a bandában most már több éve a kisebbik fiam, Hunor dobol. Tavalyelőtt lemezt adtunk ki új dalokkal, Vidámság és rock and roll címmel.

– Érdemes a letöltések korában még lemezt megjelentetni?

– Nem szoktam ezen gondolkodni, fölösleges olyan csatába bocsátkozni, amit nem lehet megnyerni. Letöltögetős korban élünk, ez van. Nem sírni kell, nem a világban kell hibát keresni – van benne amúgy bőven, hajaj! –, hanem meg kell próbálni életben maradni kreativitással, koncertezéssel.

– A korábban provokatív, lázadó és tagadó, odamondogató és tépelődő, töprengő és kételkedő Nagy Feró hogy jutott el a felhőtlen vidámságig?

– Egész életemben tanulok, és ahogy a környezetem változik, úgy én is. Megmaradtam egyébként kételkedő, töprengő embernek, de igyekszem tudatosan a jót keresni mindenben. A Vidámság és rock and roll album esetében tudatos koncepció volt, hogy próbáljunk egy derűs lemezt készíteni, hiszen van épp elég baj és szomorúság az életben. A rockzenének komolyabban kellene venni a szórakoztatást, és kevésbé komolyan a véresen komoly dolgokat. Ami nem jelenti azt, hogy mostantól nem kell gondolkodni, csak csápolni. A Vidámság és rock and rollon is akadnak kesernyésebb pillanatok, mert azért rólunk szólnak a dalok. Aktuálisak vagyunk.

– Ennek ellenére március 16-án nagy nosztalgiakoncertet adnak. Elérte a retróhullám?

– Szó sincs retróról, nosztalgiázni meg visszatekintgetni pedig kifejezetten utálok, mert miközben szép vagy szomorú, elgondolkodtató emlékeken merengünk, azzal is szembesülünk, hogy megint öregedtünk. A kilencvenes évek elején volt egy igazi, komoly menedzserünk, aki vérprofi szemlélettel dolgozott, és akivel idővel szétváltak útjaink, mert az évtized végén megint nehezebb lett a zenekar sorsa. Akkor azt beszéltük meg, hogy rendszeresen összejövünk, és tető alá hozunk egy nagyobb koncertet. Most jött el az aktuális alkalom, ennyi az egész.

– Szóval nem a gázsi a lényeg, ahogy egyes internetes fórumokon néhányan fölvetették?

– Aki azt hiszi, hogy ez egy nagy nyereséggel kecsegtető üzleti vállalkozás, az téved. Nem a nagy kaszálásért zenélünk. Aki valamelyest járatos manapság a koncertszervezésben, az tudja, hogy egy ilyen jellegű fellépésnél örülni kell, ha a végén nem veszteséggel zárunk. Sajnos néhány régi zenésztársam, akiket amúgy ettől függetlenül szeretek, ezt nem látta be. Pedig ott kellene lenniük. De azért eljön néhány régi barát. A nemzeti ünnep napja legyen az emlékezésé, de mi is még március idusán, az ünnep másnapján, 16-án 19 órakor csapunk a húrok közé a Petőfi Csarnokban. Ott lesz a Beatrice legsikeresebb korszakából Zselencz Zsöci László, aki egy végtelenül szerény, szeretetre méltó ember és kiváló muzsikus, eljön egykori dobosunk, Pálmai Zoltán, továbbá Németh Alajos, akinek nagyon sokat köszönhetek, mert kihúzott a Beatrice ellehetetlenítése, kvázi betiltása utáni depressziómból, és két nagyon jó lemezt készítettünk a Bikini első felállásával. Az a zenekar aztán D. Nagy Lajossal lett igazán népszerű, nem kis büszkeségemre számos általam írt dallal is, úgyhogy Lajos is ott lesz. Hívtuk Gidófalvy Attilát is, az igazán különleges vendég azonban Benkő László lesz az Omegából. Neki is nagyon sokat köszönhetünk, ő akkor állt saját pályafutását is kockáztatva a Beatrice mellé, amikor mindenki elfordult tőlünk. Vele néhány Omega-nótát fogunk játszani a személyes kedvenceim közül, abból a korszakból, amikor egyszerű rajongóként jártam a koncertjeikre. A Petróleumlámpa és a Tízezer lépés mindenképp elhangzik majd, és persze a Beatrice legfontosabb klasszikusai is terítékre kerülnek. Egy nagy közös ünneplést tervezünk, amire szeretettel várunk minden érdeklődőt. Aztán megyünk tovább, hiszen én nem a múlt vagyok, hanem a jelen és a jövő. Van egy csomó ötletem, amiket meg akarok valósítani.

– Avasson be!

– Leginkább az jár a fejemben, hogy összehoznék egyszer, talán már idén nyáron egy olyan fesztivál jellegű rendezvényt, aminek fellépőit a világháló segítségével lehet interaktív módon nézni és hallgatni. Állati lelkes vagyok attól a gondolattól, hogy ha például a gyergyói EMI-táborban fellép a TransylMania zenekar, akkor azt élőben követhetjük Budapesten, Buenos Airesben, Sydneyben, Kassán vagy bárhol, összesen tíz helyen, és utána esetleg teljesen véletlenül megtaláljuk New Yorkban Sebestyén Mártit, akit megkérünk, hogy énekeljen nekünk valamit. Persze a véletlenre rásegítenénk egy picit, elvégre a szórakoztatóipar komoly szakma, de a lényeg az volna, hogy ilyen új, járatlan utakra lépve, a korszerű informatikai eszközöket felhasználva kulturális hidakkal kapcsoljuk össze a nemzetet. Minden helyszínen látnánk-hallanánk egy magyar produkciót, az egyes helyszíneken nem lenne külön belépő, a költségeket részben a büfékből kellene kitermelni, részben jól jönne némi támogatás. Az egész esemény egy nagy örömzenélésbe torkollana, műfaji korlátoktól függetlenül, azt az üzenetet közvetítve, hogy magyarnak lenni a világ minden pontján jó és vidám dolog, és hogy örömmel tudunk egymásra rezonálni. Ha úgy tetszik, interaktív össznemzeti jammelést szeretnék megszervezni az interneten, akár rendszeresen. Igazából szerettem volna a március 16-i Beatrice-koncertet ilyen módon a világban elérhetővé tenni, de nem tudtuk kiszorítani a költségvetésből. Azért tapogatózunk a jövőre nézve.

– Szurkolunk. Milyen ötlete van még?

– Szeretnék létrehozni egy jam session klubot, ahol tizenöt-húsz-huszonöt zenész játszana rendszeresen, attól függően, épp ki ér rá. A programot az alapokat illetően összegyakorolnánk, de meghagynánk a lehetőséget az improvizációra, hogy a muzsika ott és akkor születhessen meg a színpadon. Egy idő után kialakul egy sajátos atmoszféra, egy alkotó szellemiség, aminek gyakorlatilag nincsenek műfaji korlátai, és nem jár különösebb kötelezettséggel, egyszerűen a muzsika öröméért van, ugyanakkor vadonatúj információkkal szolgál magáról a zenéről, hiszen összetalálkozik mondjuk egy heavy metal dobos egy jazzrockban utazó billentyűssel és egy bluesgitárossal, és ebből izgalmas dolgok születnek, például egyszer csak valaki hidat ver a Sweet és a Led Zeppelin közé. Nekem máig számos kérdésem van mindazzal kapcsolatban, amit zene gyűjtőnéven ismernek. Nagyon kíváncsi vagyok például arra, hogy mi az a keret, amin belül szabadon lehet garázdálkodni a zenét, a szöveget és a színpadi show-t, a poénokat, az összekötő szövegeket illetően, és miként lesz mindebből valamilyen egységes, a hagyományokból is táplálkozó, de huszonegyedik századi produkció, ami innentől kezdve több mint zene, mert lehet benne egy kis performansz, egy kis kuplé vagy éppen népzenei beütés; aminek így, egészében jól beazonosítható, szerethető, emberi, közép-európai, magyar arculata van, és ami stimulál mindannyiunkat és a közönséget is.

Ágoston Balázs