– Az Én, József Attila című musical egyfajta hiánypótlásként jött létre a jellemzően inkább külföldről érkező sikerprodukciók ellenében?

– Valójában ez egy hosszabb folyamat következő állomásának tekinthető, hiszen a musical műfaját már én magam is, illetve még jó néhányan itt a Madáchban megpróbáltuk a mi hazánkhoz egy kicsit közelebb húzni az elmúlt években. Az alap az a musicalpályázat volt, amit 2009-ben hirdetett meg a színház igazgatója, Szirtes Tamás, azzal a szándékkal, hogy felkavarja picit az állóvizet. Végül a több száz beérkező műből a Madách Színháznak, pontosabban rajtunk keresztül egész Magyarországnak lett húsz nagyon jó darabja.

– A győztes pályamű pedig szintén a te nevedhez kötődik: a tavalyi évadban nagy sikerrel színpadra állított Csoporttterápia című darabot Galambos Attilával és Bolba Tamással közösen jegyzitek.

– Már ennek megírásakor is volt egy olyan motiváció bennünk, hogy megmutassuk, Magyarország a musicaljátszás szempontjából korántsem jár gyerekcipőben. Sokat járok Londonba, és nyugodt szívvel mondhatom, hogy az ottani előadásokkal összehasonlítva sincs szégyellnivalónk: kiváló minőségben játszunk, jó szívvel, remek ötletekkel. De közben az is igaz, hogy nincsenek igazán saját musicaljeink – azt a néhány korábban született nagyon jó darabot kivéve, mint mondjuk a Dzsungel könyve, a Mária evangéliuma vagy a Madáchban nagy sikerrel játszott Dr. Herz. A musical-comedy műfajában pedig még ennél is szegényesebbek vagyunk. Mi ezért is akartunk egy igazi magyar musical-comedyt írni, ami, úgy tűnik, a Csoportterápiával sikerült: még a csilláron is lógnak az emberek, pedig ezzel a darabbal nemcsak nagyon megnevettetjük, hanem időnként meg is ríkatjuk őket. A József Attiláról készült darab pedig szintén abból a szándékból jött létre, hogy legyen minél több magyar musical, bár a pályázatra beadott kissé képlékeny, mozaikszerű eredeti változat mára sok mindenben átalakult. Eleve óriási kihívás volt, tudunk-e egy zenés darabot csinálni a költő életének egyes állomásaiból kiindulva.

– Merthogy ez, főként a tragikus életpályát ismerve, szentségtörés lenne?

– Kezdjük azzal, hogy a musical szó itthon sokkal körvonalazottabb, mint Angliában vagy Amerikában. Valami zenés dolgot értünk alatta, és egyből a csillogást látjuk, a cilinderes nőket harisnyában, valamit, ami kicsit olyan elsőfokú, a felszínen marad. Pedig ez tévedés. És ha azt kérdezzük, hogy József Attilából szentségtörés-e zenés darabot csinálni, gondoljunk arra, hogy Jézus Krisztusról is van musical, méghozzá nem is rossz. De mégsem üvölt senki azért, hogy a világ történelmének leghíresebb és legszentebb emberét valaki rockzenébe önti. Mi pedig József Attilával olyannyira tisztelettel bántunk, hogy példának okáért egyetlen dalszöveg sincs a darabban: kizárólag az ő saját megzenésített verseit ágyaztuk bele a különböző szituációkba.

– A valóság vagy a fikció mentén?

– A költő életéből vett abszolút valós szituációk alapján. Rengeteg könyvet, memoárt elolvastunk a felkészülés során a – szerencsére – rendkívül gazdag hazai József Attila-irodalomból. Ezután viszont el kellett döntenünk, miről is szóljon ez a darab. József Attila életéről? Az azért nem lett volna szerencsés, mert az egy életutat lépésről lépésre bemutató művekben nincs igazi drámai szituáció, vagy ha van, akkor azokat nem lehet aprólékosan, csak nagyon nagy ívekben felvázolni. József Attila életében is kellett tehát valami olyan szegmenst találni, amelyben valódi drámai helyzetek rejtőznek.

– Ez volt a szerelem?

– Igen. Pláne, hogy két nagyszerű és hiteles visszaemlékezés is maradt ránk ezzel kapcsolatban: Vágó Mártáé, az első nagy szerelméé és Kozmutza Flóráé, az utolsóé. Így kézenfekvő volt, hogy egy felvonást adunk az egyik, egyet pedig a másik történetnek. A zeneszerző Vizy Mártonnak amúgy is a líra az erőssége, így végül minden téren gyönyörűen összeállt a darab témája. Ez azonban csak a kiindulási pont volt, a történetben sok egyéb dolgot is próbálunk feszegetni.

– Például?

– A központban tulajdonképpen a szeretni vágyás áll, József Attilának az a nagyfokú vágya, hogy szeressék: különösen, hogy az egész élete ezen csúszott végül félre. A darabban egyébként benne is van egy Illyés Gyulának írott verse, amiben elhangzik a talán legfontosabb mondat: „Minket, Gyuszi, szeretni kell s engem tán jobban s láthatóbban”. Ez a sor, ahogyan rengeteg más általa leírt gondolat is, nagyon sok segítséget adott nekünk, hogy hitelesen építsük fel József Attila alakját. Így, ha a darabbéli költő kimond egy mondatot a jelenetben, akkor az valóban egy megtörtént jelenet, egy megtörtént mondat volt a múltban. És ez adja meg az előadás megrendítő izgalmasságát, ettől lehet több, mint egy egyszerű dokumentumdráma.

– A cél tehát a mindannyiunk fejében élő általános József Attila-kép árnyalása?

– Az is. Hogy ne csak az legyen a gondolatainkban róla, hogy bizonyára egy nagyon nehéz ember volt, aki feleselt a másvilággal, és „nincsen apám, se anyám”. És ami nekem még nagyon fontos volt, hogy fel tudjunk vázolni egy-két jelenetben néhány olyan lehetőséget, amikor azt érzi a néző, mindez talán történhetett volna máshogyan is. A színházban a predesztinációt mutatni eleve nem izgalmas, és mi sem azt akartuk elmesélni, hogy az ő élete így volt elrendelve, és hogy van valami sorsszerűség abban, hogy megy, megy, aztán egyszer csak odafekszik a vonat alá. Azt hiszem, inkább az az izgalmas, és az élet is ilyen, az ő élete is ilyen volt, hogy igenis akadtak olyan pillanatok, még az utolsó másodpercekben is, amikor érzett kiutat a betegségéből – vagy nem betegségéből.

– Amiről ma már tudjuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben semmi köze nem volt a skizofréniához.

– Valóban, mi is nagyon sokat beszélgettünk pszichiáterekkel, pszichológusokkal erről. A mostani álláspont szerint biztosan nem skizofréniában, hanem úgynevezett borderline szindrómában szenvedett. A darabban egyébként megjelenik az egykori analitikusa, Bak Róbert, aki az első pillanattól kezdve skizofrénnek tartotta, és akként is kezelte, sőt mi több, később Amerikában élve az utolsó pillanatáig ezt az álláspontot hirdette. Persze az említett borderline szindróma szintén egy nagyon nehéz dolog, ám a szakértők szerint lehet egy bizonyos szinten, tünetmentesen tartani. Ezért annak a lehetősége is benne van a mi előadásunkban, és benne volt József Attila életében is, hogy nem egy megbolondult, elveszett emberről beszélünk.

– Inkább egy zseniről?

– Vele kapcsolatban muszáj beszélni erről is. Mert néha tényleg megszületnek zsenik ebbe a világba a Jóisten által. De nagy kérdés, vajon hogyan lehet, vagy nem lehet bírni ezt az állapotot? Én valahogy úgy képzelem el ezt az egészet, mintha a Jóisten beletenné valakinek a hátába az ujját, és aztán az ott valahogy, valahol kijön: Mozartnak a zenéjében, József Attilának meg a verseiben. És lám, Mozart is meghalt már harmincöt éves korában. Lehet, hogy ez nem véletlen, lehet hogy összeroppan az ember a zseniség súlya alatt. Mert nem empirikus módon, a tapasztalatai által szed fel lassanként mindenfélét, hogy majd aztán ezekből szépen megépítgesse magát. Hanem olyan dolgok vannak benne egyből, amire nincs felkészülve a lelke, olyanokat tud, lát, és olyanokra képes, amikre az egyszerű emberi lélek, amit beletesznek egy testbe, nem. De ezt el kell tudni viselni, és meg kell tanulni nem összeroppanni alatta. Nem biztos, hogy egy zseni képes elviselni a saját zseniségét. Ahogyan a körülötte élők sem biztos, hogy képesek elviselni őt. Kezdetben egyébként, amikor Szirtes tanár úr mondta, hogy akkor József Atttilával kellene kezdenünk valamit, nekem is voltak kételyeim.

– Miért?

– Mert valahogyan az ő lázadása vagy szenvedése sosem volt közel hozzám. Én még kamaszként sem voltam az a típus, aki mindenben a nehézséget, az élet sötét oldalát látja, és azt, mit hogyan nem lehet csinálni. Közben pedig, ahogyan ért bennem ott belül mélyen ez a dolog, egy csomó kérdés előjött mégis, amikből aztán összeálltak a darab fent említett csomópontjai.

– Minden színészi, szövegírói vagy rendezői munkádra jellemző a hasonló belső építkezés, alapos felkészülés?

– Nem is lehetne másként. A színház ugyanis nagyon aprólékos műfaj, még egy félmondatnál sem lehet azt csinálni, hogy azt akkor majd elmondom valahogy, félvállról. A zenés színház meg pláne olyan, hogy a legutolsó szög utáni szögig mindent ki kell találni, a legpontosabban. Az pedig, hogy az utóbbi időben ennyire átfogóan foglalkozhattam a zenés színházzal, egy életre szóló tapasztalat lett, hiszen ebben a darabban, ahogyan a Csoportterápiában is, az első pillanattól az utolsóig ott van a lelkem, a kezem, az eszem, a szívem.

– Rengeteg zenés, vagy ha úgy tetszik, könnyedebb darabban játszol. Nem hiányoznak a fajsúlyosabbnak gondolt, nagy prózai szerepek?

– Nem biztos, hogy ami könnyedebbnek tűnik, valóban az. A Csoportterápia például felhőtlen vígjáték – egy bizonyos pontig. Akkor viszont csavarunk rajta száznyolcvan fokot, és elkezdünk kérdéseket feltenni a nézőnek. Ilyenkor pedig nagyon erős színészi átélésre van szükség. Ahogyan egyébként egy jó viccet sem lehet elmesélni enélkül. És mindig kell lennie még egy marionett-bábu fejezetnek is, hogy az ember lássa magát kívülről és emelgesse az ő kezét és szívét az előadásokban. Mert a puszta átélés a színházban nem elég, ha az ember csak ráküldi a saját ösztönét a szerepre, és azt gondolja, hogy attól az működni fog. Hát nem.

– Szórakoztatva nevelés – ez a színház örök feladata?

– Az életre muszáj ferde szemmel nézni. És nekünk a színházban meg muszáj egy kicsit ferde szemmel megmutatni, mi történik a világban. A színházhoz, a színházcsináláshoz mindig derű kell, jókedv, ami tulajdonképpen egy közlési vágy, akármiről is beszél az ember. Szokták mondani azt is, hogy a színházban tükröt kell tartani a természetnek, mert a Hamletben is ez van. De hogy ez a tükör mennyire torz, mennyire mosolyog, mennyire színes vagy görbe, már rajtunk múlik. A Csoportterápia például pontosan arra tanítja a nézőt, hogy rá kell tudnunk mosolyogni önmagunkra. Ahogyan arra is, hogy ki kell mondanunk a dolgokat. De aztán ugyanebben az épületben egy másik este már a József Attila megy, aminek a legfőbb célja, hogy új képet mutasson egy olyan emberről, aki nyolcvan éve meghatározza a közgondolkodásunkat. De a színpaddeszka, az ügyelő és a színészek egy része ugyanaz.

– Nem csak itt élsz a színházban, te vagy a moderátora a Magyarország, szeretlek! című új vetélkedőnek, miközben szerepelsz a szintén a Magyar Televízió 1-es csatornáján futó Hacktion sorozatban is. Nem félő, hogy idő előtt szétforgácsolódsz, ha ennyi felületen odaadod magad?

– Nem, mert ennek a veszélye akkor áll fent, ha valaki a képességei alatti dolgokat vállal el. Nem szeretnék más csatornákkal példálózni, de azt hiszem, hogy ez a két dolog, amit most a közmédiában csinálok, joggal tölthet el büszkeséggel. Hiszen az egyik Magyarországról szól, amiről nagyon jó beszélni, és arról, amit az előbb már említettem, hogy rá tudunk-e mosolyogni magunkra. Szórakoztató műsort csinálunk, nagyokat nevetve közben, de az ember utána másnap mégiscsak tudja véletlenül, hogy Károly Róbert a XIV. században uralkodott. És ha ezt mi egy LGT- és egy Hungária-szám közé csomagoljuk, akkor azt hiszem, nagyon jól balanszírozunk az általunk vállalt feladat, a szórakoztatás és a nevelés közt. A Hacktion-beli szerepem pedig egy színészi munka, semmi mást nem kell csinálnom, mint egyébként – eljátszani egy karaktert. Az pedig, hogy itt nyolcszázan látnak egy este, a képernyő előtt meg nyolcszázezren, ugyanolyan fantasztikus dolog. Ráadásul, ha kiderülne, hogy teszem azt, éppen a tévés munkámmal vonzok be valakit a színházba, akkor én lennék a legboldogabb.

– Vagyis, így, okosan, mindig el lehet érni egy-egy újabb közönségréteget?

– Ez ugyanaz az út, mint hogy most csináltunk egy előadást József Attiláról, musical műfajmeghatározással. A Madách Színháznak ugyanis van egy erős nézői bázisa, közte rengeteg fiatallal, akik eljönnek a Jézus Krisztus szupersztárra meg Az Operaház fantomjára. És mert remélhetőleg jó minőséget csinálunk, egy idő után az is érdekelni kezdi őket, mire vagyunk egymagunkban képesek. Azok a színészek pedig, akik egyik este még viccelnek, énekelnek, a másik este megpróbálják ugyanazt a nézőbázist behozni József Attilára, hogy a költőről beszéljenek nekik. És ha utána csak egyvalaki kinyitja otthon a verseskönyvet, már miénk a győzelem.

Farkas Anita

Szente Vajk

színész, szövegíró, műsorvezető

1981. április 5-én született Orosházán.

2002-ben végzett a Nemzeti Színház Akadémiáján.

2002 és 2006 között a debreceni Csokonai Színház tagja volt.

2005 óta játszik folyamatosan a Madách Színházban.

Színházi szerepeiből: Ács Lajos (Régimódi történet), Ibolya Ede (Csókos asszony), Peter Pan, Kömény Móka (Énekes madár), Alan Strang (Equus), Daniel Gillen (Volt egyszer egy csapat), Gavin Smith (Páratlan páros 2.), Leo Bloom (Producerek), Sir Robin (Spamalot).

Filmszerepeiből: Casting minden, Karádysokk, Made in Hungária, Hacktion (tévésorozat), Magyarország, szeretlek! (műsorvezető).