– Kezdjük az éppen aktuális skandalummal: Makk Károly filmrendező, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SZIMA) elnöke zűrösnek és átláthatatlannak nevezte a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) működését, annak apropóján, hogy a vonatkozó szakkollégium nem támogatta a Makk által vezetett intézmény első alkalommal megrendezendő fesztiválját. Mit szól a vádakhoz?

– Ma Magyarországon, mikor a kultúrafinanszírozás területén gyakorlatilag az NKA az egyedüli komoly állami szereplő – eltekintve a már önálló filmfinanszírozástól – és az egyetlen olyan szervezet, amelyben szigorúan kötött jogszabályi környezet határozza meg a szakmai kuratóriumokban ülő szakemberek munkáját, nem tudok mit kezdeni az ilyen kritikákkal. Azzal sem, ahogyan ezt néhány újság tálalja, szándékosan politikai indokokat keresve ott, ahol nincsenek. A Népszabadság például ezt a címet adta a cikkének: „Az MMA konkurense nem kap pénzt”, és „a nyilvánvalónak tűnő politikai magyarázata” szerint „a jelenlegi hatalom elsorvasztani igyekszik” a SZIMA-t, méghozzá „azért teszi ezt, hogy ne lehessen konkurense a Fekete György-féle, államilag felpuffasztott, pénzzel és jogcímekkel teletömködött, alaptörvénybe emelt magánakadémiának”. Az ilyen cikkek egy olyan pályázati procedúrát bírálnak, amely mögött széles körű szakmai konszenzus van, s amelynek a sikereit, jelentőségét és szakmaiságát az elmúlt hónapok médiavitáiban a korábbi szocialista miniszter, Hiller István is kiemelte. Ebben a konkrét esetben az NKA Kulturális Fesztiválok Kollégiumának tavaszi felhívására összesen 388 darab pályázat érkezett. A pályázók 3 587 985 411 forintot igényeltek tervezett programjaikhoz, miközben a kollégiumnak közel 1 milliárd forint állt a rendelkezésére. A független kurátorok végül 188 pályázó igényét támogatták, összesen 964 millió forinttal. A kiírásban pedig benne áll, hogy jelentősebb összegre csak azok a jelentkezők számíthatnak, akik hosszú évek óta jelen vannak a fesztiválpiacon: így kapott húszmilliónál nagyobb támogatást például a Művészetek Völgye, a 22. Zempléni Fesztivál vagy a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivál. Egy először megrendezendő eseményre ugyanennyit kérni, úgy gondolom, eleve irreális. Ráadásul azzal, hogy ilyen fesztiválterv van, én is csak a múlt heti sajtóhír kapcsán szembesültem – az NKA működése nem one man show. Nekem nincs szavazati jogom, és nem is tudom egyesével átnézni az NKA évi közel tízezer pályázati anyagát. Én már csak a kuratóriumok elém terjesztett, pozitív döntéseit látom, ezt követően legfeljebb a miniszter élhet a vétójogával. Akkor most kinek a nyakába akarják ezt az elmaradt támogatást varrni? Egy olyan kuratóriuméba, ahol a Horn-kormány egykori kulturális helyettes államtitkára, Inkei Péter vagy éppen a fesztiválügyekhez kiválóan értő Zimányi Zsófia ugyanúgy helyet foglal, mint Kálomista Gábor, és egyikük sem szavazott rá?

– Rögtön szembeállították viszont e döntéssel Dézsy Zoltán Elment az őszöd című Gyurcsány-filmjét, amelyik viszont ötmilliós támogatást kapott.

– Ami viszont nem szakkollégiumi döntés volt, hanem a miniszteri keretből megítélt összeg. Persze lehet vitatkozni azon, hogy a jelzett alkotás jó-e, vagy sem, de ez olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy nekem ez a nonfiguratív festmény nem tetszik, borzalmas, erre most miért adunk pénzt? A támogatott alkotások jelentős része nem állja ki az idő próbáját, de ez csak utólag derül ki, főleg, hogy a legtöbb esetben – legyen szó irodalmi műről, szoborról, festményről vagy filmről – csak tervekkel, ötletekkel pályáznak az alkotók, éppen a megíráshoz, megvalósításhoz kérve pénzt. Azt, hogy valami jó-e, vagy sem, egyébként sem az én tisztem eldönteni. Nem beszélve arról, hogy ez a film mégiscsak egy vetülete a kortárs művészetek sokszor hiányolt, jelenre való reflektálásának.

– Vagyis?

– Tessék megnézni az amerikai, angol, francia filmművészetet! Élő, regnáló politikusokról készülnek filmek, valóságos, mindennapi szituációkról, az amerikai elnökválasztásról vagy az angol királynőről akár. Vagy említhetném a Vaslady című mozit: még Angliában is vitatkoztak arról, morálisan megengedhető-e, hogy egy akkor még élő, de súlyos betegséggel küszködő, egykori nagy tekintélyű miniszterelnököt megrogyott emberként ábrázoljanak. Nem akarok ebben igazságot osztani, de ha Nagy-Britanniában jelentős nyilvánosság figyelmére igényt tartó alkotások foglalkoznak az ottani politika máig meghatározó szereplőivel, és képesek valóságos értékrendi, a politika színterén is megjelenő vitákat generálni, akkor lehet, hogy érdemes elkészíteni őket. A Thatcher-film egyébként érdekes volt még a mi szempontunkból is, abban az értelemben, hogy a gazdasági és politikai válságkezelésnek milyen konzervatív módszerei, metódusai lehetnek. Miért is ne lehetne ma ugyanígy egy magyar filmet készíteni a honi politika kedélyeket borzoló eseményeiről és személyeiről – pró és kontra?

– Idén viszont a támadások ellenére is ünnepel az NKA. Mik lesznek az év ezzel kapcsolatos kiemelt eseményei?

– Főigazgatónk a munkatársakkal végigjárja a megyeszékhelyeket és a fontosabb nyári fesztiválokat; megmutatjuk, hogy az elmúlt húsz évben több mint 110 milliárd forint támogatást osztottunk szét 110 ezernél több pályázó között.

– Nem félnek, hogy kész az ellenzéki vád: íme, újabb kormánypropaganda az adófizetők pénzén?

– Már csak azért sem, mert az őszi médiakampányunk sem közvetlenül az adófizetők pénzéből megy: a Szerencsejáték Zrt. a saját, egyébként is használt, lekötött médiafelületeinek egy részét egy hónapra átengedi nekünk. A példaértékű együttműködés eredője, hogy az NKA a bevétele nagy részét, azaz az ötös lottó nyereményadójának kilencven százalékát eleve a Szerencsejáték Zrt. tevékenysége révén kapja, így áttételesen a Szerencsejáték Zrt. a magyar kultúra legnagyobb mecénása. Illetve maga az állam, amely lemond erről a rengeteg adóról. Ezt a szisztémát a brit National Lottery mintájára vezették be még Hiller Istvánék, és kitűnően működik. E folyamatos jelenlét záróeseménye pedig egy, a kultúrafinanszírozásról szóló konferencia lesz októberben, amelyre európai uniós tagállamok az NKA-hoz hasonló státuszú szervezeteinek a vezetőit is meghívjuk előadást tartani. Ezek javarészt a posztszocialista államok – Lettország, Litvánia, Észtország, Románia –, illetve egykét nyugati ország.

– Mennyire eltérőek egyébként az egyes országok gyakorlatai az állami kultúrafinanszírozás területén?

– Nagyon. Először is nincs minden országban ilyen, az NKA-hoz hasonló központi mecenatúra-szerv; van, ahol csak tartományi szintű van, van, ahol tematikailag megosztott, van, ahol egyáltalán nincs. Abban is eltérő az állami szerepvállalás, hogy melyek az erősen preferált területek.

– Nálunk például melyek?

– A színházi szféra másokkal összehasonlítva kiemelt támogatást kap. Vannak olyan országok, amelyek jóval nagyobbak, mégis sokkal kevesebbet fordítanak az egyébként kevésbé tagolt színházi struktúrájukra. Nálunk viszont a függetlenek támogatása állandóan visszatérő probléma, hatalmas a hisztipotenciál, miközben Európában nincs még egy ország, ahol ez létező kategória lenne: a kőszínházzal nem rendelkező úgynevezett független társulatok sehol másutt nem kapnak működési támogatást. Ehelyett befogadó intézmények vannak, és azt mondják, ha neked jó a társulatod, produkciód, be tudsz jönni. Kizárólag projektalapú a támogatás, ahogyan az NKA-ban is, vagyis a működést nem finanszírozzák, ki kell gazdálkodni a bevételekből. Én a magyar rendszert is ebbe az irányba tolnám el, hogy művek versenyezhessek művekkel.

– Nyilván az adott területektől is függ, de mindezek fényében erősíteni vagy gyengíteni kellene az állami szerepvállalást?

– Magyarországon az elmúlt húsz évben a kormányzati háttérintézmények esetében nagy volt a változás. Persze az NKA esetében is voltak hangsúlyos módosítások, például mikor az első Orbán-kormány idején függetlenített állami pénzalapból a minisztérium alá betagolt szervezetté, alapprogrammá vált. Később visszaalakult függetlenített pénzalappá – ez jelenleg is így van. Ezzel együtt az elmúlt húsz évben nem sok ilyen stabilan működő intézménye volt a magyar államgépezetnek – a szakmai és politikai támadások, kritikák ellenére is.

– Az ön idejében ilyen volt például a „lex L. Simon”?

– Többek közt. Amikor az NKA-t érintő törvénymódosításnak köszönhetően alelnök lettem, ezzel a kifejezéssel támadott a baloldali és a szélsőjobboldali média. Miközben ez a jogszabály-módosítás nem azt szolgálta, hogy egyszerre lehessek államtitkár meg NKA-vezető, ennek addig sem volt jogi akadálya, hanem azt, hogy Balog Zoltán gyakorolhassa az elnöki jogkört a miniszterség mellett úgy, hogy egyébként van mellette valaki, aki az operatív munkát a bizottságban továbbra is irányítja. Ettől az alap működése, annak átláthatósága, követhetősége, szakmaisága, a kuratóriumi rendszer logikája semmit sem változott. Az pedig, hogy a kollégiumi rendszer az én elnökségem alatt megváltozott, szintén nem egyedi dolog: a szocialista kormányzat idején elnökösködő Harsányi László és mások is hozzányúltak, ahogyan a kurátorok száma, személye is többször változott. A legfontosabb szakmai területek ugyanakkor az elmúlt húsz évben folyamatosan képviseltették magukat az NKA-ban – a filmes kollégium pedig azért szűnt meg, mivel időközben létrejött a Nemzeti Filmalap.

– Ha már szóba kerültek a politikai támadások, mit gondol most, egy évvel a választások előtt: kultúrával lehet választást nyerni?

– Veszíteni lehet, nyerni nem. Régebben nem így volt, de ma már úgy látom, a kultúrának a társadalomban betöltött szerepe, valamint a politikára gyakorolt hatása jóval kisebb, mint egy évtizeddel ezelőtt. Miközben vannak olyan szereplői a magyar szellemi életnek, akik ezt nem hajlandók belátni, éppen ezért a saját maguk politikai potenciálját is rosszul kezelik: Konrád György, Heller Ágnes és még jó páran, hiába bizonyítottak a maguk területén, nem értik a mai világot, nem látják, politikai értelemben hol a helyük. Tíz évvel ezelőtt arról írtam, mennyiben járult hozzá a Fidesz 2002-es választási kudarcához a kultúrpolitika, illetve annak részbeni hiánya – ám ez a mai viszonyok között nem érvényes. Ha esetleg nem nyernénk meg a választást – remélem, nem így lesz –, akkor sem az lenne az oka, hogy a kultúrpolitikánkat erősen támadják.

– Mi lehet az oka a kultúra ilyen mértékű háttérbe szorulásának?

– Az internetes kultúra a magaskultúrához való viszonyt alapvetően alakítja át, s hihetetlen tempóban popularizálódik a kulturális élet. Kérdés, miről szól például az a gesztus, hogy Matolcsy György emlékérmet adott ByeAlexnek, ezzel az indoklással: „az elért teljesítményével Magyarország XXI. századi kultúrájának méltó képviselőjévé vált?” Ez kulturális gesztus vagy csupán politikai marketingfogás?

– Ön szerint?

– Szerintem inkább tünet: erősen mediatizálódik a kulturális élet, miközben alapvető értékbeli kérdéseket nem tisztázunk.

– Mi számít értéknek, és mi nem?

– És mi az, ami ebből támogatandó – nem feltétlenül csak anyagilag. De visszatérve az eredeti kérdésére, hogy miért nem lehet ma kultúrával választást nyerni: számít például a színházba, moziba járó közönségnek bármit is az, hogy a kormány az egyik legismertebb magyar filmszínésznek Jászai Mari-díjat adott? Másként feltéve a kérdést: szavaznának-e azért eggyel többen ránk, mert Csányi Sándor fontos elismerést kapott? Szerintem nem.

– A fordítottja viszont igaz: ha olyasvalaki kap díjat, aki vitatható, a közvélemény egy része azonnal felhördül, és máris a demokráciát látják veszélyben forogni.

– Igen, ám ezek a vélemények csak és kizárólag politikai értelemben, a politikai erőtérben értelmezhetők.

– Az Alföldi-ügy is?

– Ami a Nemzeti Színház igazgatója körül a mai napig történik, alapvetően politikai és nem kulturális jelenség, illetve annyiban az, amennyiben a politikum kulturális kérdés. Alföldi Róbert kiváló színészként remek érzékkel játssza el a politika által meghurcolt igazgatót. Ezzel együtt az ő megszólalásai is inkább értelmezhetők politikailag, mint művészetileg. Ezért is bíráltam a Mephisto-rendezését, mert úgy láttam, hogy Alföldi elszalasztotta a lehetőségét annak, hogy Szabó István filmjéhez hasonló módon elemelkedjen a napi sérelmektől: ami neki konkrétan az, hogy nem ő maradt a Nemzeti igazgatója. Nem egy jelenetben szándékosan, konkrétan és szó szerint beemelte a remény színházát vizionáló Vidnyánszky Attila mondatait, megjelenítve riválisát az előadásban – ami szerintem művészi értelemben erőteljesen megkérdőjelezhető. Akkor lenne ugyanis ez az előadás művészileg is kimagasló, ha az adott politikai szituációtól függetlenül képes lenne megmutatni a gyenge, a hatalomnak kiszolgáltatott, annak bezupáló művészt.

– Ám ha Alföldi ezt megteszi, lehetséges, hogy akkor is valamiféle rendszerkritikát olvasott volna ki rendezéséből a vele inkább szimpatizálók nagy része.

– Igen, de akkor nem is lett volna mit bírálnom. Ráadásul Alföldi a kritikámra válaszul annyit jegyzett meg, hogy „körülbelül ennyire érdekli a kultúrpolitikusokat a kultúra. De azért véleményük van róla”. Miközben én, mikor Alföldi működéséről szóltam akár támogatólag, akár kritizálva, még politikusként is szakmai keretek között maradtam, elismerve az ő egyébként valóban jó rendezői és színészi kvalitásait. Ugyanezt a szakmai szolidaritást tőle most nem kaptam meg. Félreértés ne essék, nem azt szeretném, hogy egyetértsen velem. Viszontválasza azonban puszta politikai kiszólás, amely engem, mint politikust próbál pozicionálni és gyengíteni; ezzel igyekszik kiszorítani abból a kulturális térből, amelybe önmagát beletartozónak véli. Ez a Mephisto-előadás állítólag eredetileg is benne volt Alföldi programtervében, és nem pusztán búcsúdarabnak szánta. Sokat gondolkodtam azon, vajon miben lett volna más a rendezése, ha a Fidesz vezette kulturális kormányzat meghosszabbítja a mandátumát. Alföldi komolyan vette a pályázatát, mindent elkövetett a maradás érdekében. Akkor hogy alakult volna Hendrik Höfgen szerepe? Ahogyan most az Alföldit politikai alapon dicsőítő közönség és a kritika egy része szükségszerűen belelátja Vidnyánszkyt, épp olyan módon beleláthatja Alföldit is. Ebből következik, hogy akarva-akaratlanul magát is belerendezte a darabba: az önmaga hatalomhoz való viszonyát.

Farkas Anita, Szentei Anna