– Mit jelent a „hazai” közönség előtt szerepelni, amikor a szülők, rokonok, gyerekkori barátok, egykori szerelmek és tanárok sokasága van a hallgatóság között?

– Sok fellépésen szorult már össze az izgalomtól a torkunk, de az itthoni szereplésnél ez fokozottabban érvényesül. Barcza Zsolt cimbalmos is gödöllői, Bartók Józsi bőgős pedig a szomszédos Szadán élt sokáig. Ilyen háttérrel nyilván mindannyian jobban izgulunk, de az első szám után ez a feszültség már inkább az örömzenét szolgálja.

– Tanulmányait a komolyzene világában kezdte és oda is álmodta zenészi, majd tanári karrierjét is: miért váltott?

– A zeneiskolában valóban klasszikus hegedűtanulmányokat folytattam, és ez a vonal egészen az egri tanárképző főiskoláig tartott. Itt aztán elsőéves történelem-ének-zene szakos hallgatóként betévedtem egy táncházba: az észak-mezőségi magyar népzene gyakorlatilag villámcsapásként hatott rám. Amit addig hiányoltam a komolyzenéből, azt akkor egy szempillantás alatt megtaláltam a főiskolai kollégium alagsorában. Ettől kezdve csak az autentikus népzene szólt a fülemben és a hegedűmön. 1988-ban a Gajdos zenekar indított el a pályán és a Csík zenekarba Jani hívott el 1995-ben.

– Hogyan tudja ennyire megfogni a folklór kultúrája egy olyan városi ifjú lelkét, aki a klasszikus zene világán nevelkedett?

– A népzene belső világa más mint a szerzett zene: letisztult, egyszerű, de mégis elementáris energiákat tud felszabadítani a műfaj művelőiben. A népzenére jellemző formai-tartalmi tökéletesség meggyőződésem szerint csakis a legnagyobb klasszikus zeneszerzők munkáiban található meg. Talán legnagyobb mestereim Csiszár Aladár a Felső-Maros menti Magyarpéterlakáról és Varga Ferenc Bánffyhunyadról. Ők igazi, nagy formátumú prímásegyéniségek: természetesen játsszák az ősi falusi muzsikát, de amennyiben a közönség mást kér, azt is hozzák. A generációkon keresztül érlelődő dallamvilág a kezük nyomán is formálódott, sőt néha más stílusjegyekkel keveredik.

– Mozart, Beethoven, Bartók Béla, Kodály Zoltán, aztán Maros-vidéke, Dél-Alföld, Galga-mente, később Lovasi András, Presser Gábor, Kiss Tibor. Egészen különböző zenészek és stílusok hatottak önre.

– Ez a változatosság csak elsőre tűnik furcsának, a Csík zenekarban ezek a hatások harmonikus egységet alkotnak. Zenetanári pályámon is mindig az volt a fontos, hogy a gyerekekbe beleplántáljam a természetes vágyat a saját kultúrájuk megismerése iránt. De a klasszikus zenei alap is kellet ahhoz, hogy a népzene tudományos oldala se legyen teljesen ismeretlen előttem, a kortárs könnyűzene pedig szerintem messze nem áll olyan távol a népzenétől, mint azt annak idején sokan gondolták. A Csík zenekar zenéje nagyon jól példázza ezt.

– Évtizedek múlva a mai popzene folklorizációját fogják elemezni a zenetudósok?

– Biztos, hogy a zene, mint minden egyéb, állandóan mozog, változik. Az elmúlt évszázadok során is különböző hatások érték az egyes népcsoportok zenei kultúráját. Egyetértek Sebő Ferenccel, aki szerint „a néphagyomány nem rab, hogy őrizni kell és nem beteg, hogy ápolni kelljen”. A zajló mindennapok forgatagában a mi zenénk is találkozott a fiatalok körében éppen népszerű zenével. Úgy indult az egész, hogy egy Kispál koncerten bemutattak Lovasi Andrásnak, aki megkért, ajánljak egy hegedűst a szóló lemezéhez: magamat ajánlottam! Számomra ugyanis a kilencvenes évek meghatározó zenei élménye volt a Kispál és a borz. 2005-ben pedig a Kispál-rajongók már arra csodálkozhattak rá, hogy a Petőfi Csarnokban mi léptünk fel vendégzenekarként, és Kispál-nótákat játszottunk népi hangszereken. Képzeljük csak el az underground közönséget, amikor a hegedűkből és cimbalomból Lovasi-slágerek törnek elő! Ez volt az igazán katartikus élmény a nézőtéren és színpadon egyaránt.

– Hogyan dől el, hogy mit dolgoznak fel, melyik tájegység érvényesül?

– Általában én hozom kompletten az ötletet, de a hangszerelést már közösen csináljuk. Mindig olyan dalokat választok, amelyekről azt érzem, hogy lehet más formában is elővezetni, van benne lehetőség a mi alkotói örömünk számára. Az ilyen érlelő folyamat során társult például Presser Gábor dala, a Te kézenfogsz és hazavezetsz a boncidai román forgatóssal, valamint Quimby szerzeménye, a Most múlik pontosan az erdőszombattelki szökős dallammal. Presser Gábort egy zenei géniusznak tartom, a magyar könnyűzene egyik alapítójának, emellett csodálatos, segítőkész embernek, a Quimby frontembere, Kiss Tibi pedig csupa zene, hiteles előadó és szerző: olyan karizmával rendelkezik, amely nagyon keveseknek adatik meg. Öröm vele dolgozni. Mellette most a Cimbaliband is a vendégünk lesz, ők egy igazi multikulturális zenekar, szerb harmonikással, magyar hegedűssel, roma nagybőgőssel, sváb-magyar cimbalmossal és gitárossal: mindezt egy sejtelmes női énekhang és egy jazzdobos fűszerezi.

Bankó László