– Nem tartott attól, hogy ha elvállalja a szerepet, az emberek azonosítják vele, hiszen a műfaj hazai megszületése valamelyest önnek is köszönhető?

– Nem, pont ez a dupla csavar volt jó az egészben. Az elmúlt években úgyis kialakult rólam egy nem túl hízelgő kép a bulvárlapok által, amire még én is rásegítettem. Egy kép a televíziós vezetőről, aki a bulvármédiát és a tömegszórakoztatást választotta. Éppen ezért volt érdekes, hogy azt a figurát játszhattam el, akiről sokan azt hiszik, én vagyok, pedig valójában nem sok közöm van hozzá. Ez egy Dömötör Tamás által kitalált karakter, én életemben nem kiabáltam így a munkatársaimmal, és soha nem beszéltem ilyen rosszul angolul. A kis pocak és a félrefésült figura is csak szerep, valójában sokkal higgadtabb, és nagyon remélem, értelmesebb is vagyok.

– „Mert övék a hatalom” – szól a film mottója, utalva a média jelenkori szerepére. Tényleg így van?

– Ez ennél bonyolultabb. Csendesen lázadni ma már nem lehet, zaj kell és hangoskodás. Az úgynevezett médiazaj pedig olyan nagy, hogy folyton valami mást kell kreálni, botrányt, különlegességet, hogy bárki kitűnhessen. Egy kicsit olyan ez, mintha visszamennénk a múlt század elejére, az első bulvárlapok megjelenéséig, amikor Párizsban a Boulevard-on kint álltak a srácok. Ott is az volt a legjobb, aki a leghangosabb, a legszínesebb volt. Ugyanitt tartunk ma a kereskedelmi televíziókkal, csak élesen két táborra oszlik a közönség: az egyik mindent elhisz a médiának, sőt abból táplálkozik, a másik pedig már semmit. Ezt próbáltuk mi a Czukor Showban megmutatni.

– De csak van ennek a zajnak egy határa, ami már a közönségnek is sok.

– A fent említett két tábor közül a tömegnek, a masszának nincs ízlésküszöbe, bármit fogyasztanak, nincs olyan, amikor elkapcsolnak, mert az már túl gagyi, túl mocskos volna. Legfeljebb a szemük elé kapják a kezüket, hogy úristen, én ezt már nem nézem, de közben félszemmel azért odasandítanak. Őket kell mindenáron szórakoztatni, mert a kereskedelmi média legfontosabb tényezőjét, a nézettséget produkálják.

– Miért jött létre ez a tömeg: a kereskedelmi médiumok termelték ki, vagy éppen fordítva, ők irányítják, mit akarnak látni?

– Sajnos ki kell ábrándítani azokat, akik szerint azért jutottunk idáig, mert a kereskedelmi tévé ezt adja, és nincs választás. Alternatíva mindig volt és mindig lesz. Hetvenkilenc magyar nyelvű csatorna van, amelynek legalább a tíz százaléka értelmes, jó műsort ad. Még annak is van választási lehetősége, akinek nincs kábelszolgáltatása, bár ez a helyzet ma már elég ritka. A néző fogyasztóként irányítja a kereskedelmi médiát is, ha nem vevő valamire, akkor azt egyszerűen nem nézi. Ha egy műsort, egy médiaproduktumot a közönség elutasít, akkor az megszűnik, nem forgatnak több részt belőle. S ha valamit nagyon szeretnek, legyen az egy félmeztelen lantművész vagy egy bogárzabáló műsor, nézni fogják, és még többet követelnek. Mi is próbálkoztunk például úgynevezett sitcom műsorokkal, egyfajta vicces-fikciós magyar gyártású sorozatokkal – Pasik, Tea, Limonádé vagy a Rém rendes család hazai változata – mindegyik megbukott. A néző elutasította, tehát a műfaj veszélyes, drága, kipipálva, nem csináljuk többet.

– A kibeszélős műsorok viszont csaknem tíz éven át nagy sikerrel futottak. Nem veszélyes a félórás valóság látszatát adni a nézőknek, miközben a benne szereplők is kiszolgáltatottá válnak?

– Ezek valódi emberek valódi történetei, amiből nem fognak soha kifogyni. A közhiedelemmel ellentétben nincsenek statiszták, már csak azért sem, mert ha Magyarországon lenne olyan jó színész, aki el tudná játszani, amit délutánonként látni, többszörös Oscar-díjas volna. Nem lehet reprodukálni azt, amit ott művelnek. Az pedig nem teljesen igaz, hogy a szereplők kiszolgáltatottak. Szerintem három kategória van. Az egyik a szegény, buta, naiv ember, aki azt sem tudja, mi vár rá, hívják, hát megy. Őket ma már majdnem ki lehet zárni, olyan kevesen vannak. A másik a borzasztóan egyszerű, „benne leszek a tévében” típus, akit a reflektorfény, a tévécsatorna neve, a műsorvezető személye vonz. Szinte mindegy is, mit kell tennie ezért, verekedni fog, DNS-tesztet dugnak az orra alá, vagy egyszerűen csak viszontlát valakit tíz év után. A szerkesztők amúgy is mindennel megetetik őket. És van egy harmadik eset, amit csak húsevő növény szindrómának hívok. Ők tudják, hogy ha odamennek, be fogják őket darálni, meg fogják őket emészteni, nem marad sok belőlük, de annyira szép ez a világ, annyira csillog-villog, hogy még ezt is boldogan vállalják. Persze vannak olyan álszent mondatok, hogy én csak azért jöttem ide, hogy a nyilvánosság előtt elmondjam a problémámat, de ez soha nem igaz.

– Van egy másik réteg, akit szintén a média csillogása vonz, de ők ebből is akarnak megélni. Mit szól a hazai celebekhez?

– Mondok egy példát. A TV2 reggeli műsorának a várószobájában ült két férfi, az egyik idősebb volt, ősz hajú, és Garas Dezsőnek hívták, a másik fiatal, színes bőrű, és Pákónak hívták. Bejött az asszisztens, szólt, hogy művész úr, még két perc. Erre felállt Garas Dezső, mire az asszisztens azt mondta, elnézést, én a másikra gondoltam. Azt hiszem, ez mindent elmond. Egyre erősebb a vonal a megélhetési celebek és azok közt, akiknek tényleg van tehetségük valamihez. Éppen ezért: aki valóban megérdemli, hogy művésznek szólítsák, már kifejezetten elkerüli azokat a helyzeteket, ahol az utóbbiakkal közös platformon kell megjelennie. Persze azért előbb-utóbb a celebek számára is eljön a pillanat, amikor valamit le kell tenniük az asztalra. Nem elég, hogy valaki a semmiből jött és egyszer csak ott volt, akár egy tehetségkutatóban, akár egy valóságshowban tűnt fel. Ha nem tesz semmit, végül kipukkad. Mint azok a díszpéldányok, akik abból élnek, hogy elpanaszkodják mindennap, milyen nehéz celebként az életük, és egyébként is olyan szegények, nincs pénzük a következő mellműtétre. Persze, ha valaki a teljesítményével végül tud is fordítani a megítélésén, mindig marad egy réteg, aki elutasítja. Ha például én holnap hazahoznék egy színészi Oscar-díjat, akkor is sokan maradnának, akik inkább az Oscart kérdőjeleznék meg, mint hogy elismerjék, megérdemeltem.

– Mit gondol, ezek után még mi jöhet a televíziózásban?

– Mindig lesznek új trendek, mint néhány éve a kvízműsorok új hulláma. Ez most azért nagy kérdés, mert először történt meg, hogy a kábelcsatornák nézettsége összességében magasabb, mint a két kereskedelmi csatornáé. Tehát olyan műsorokat kell gyártani, amelyek visszahozzák a nézettséget. Ez pedig a tehetségkutató műsorok világa, ahol ott kell ülnöd, nézned kell élőben, különben lemaradsz valamiről. A valóságshow-k emellett még sokáig megmaradhatnak, egyszerűen azért, mert nagyon olcsón előállíthatók. Igaz, ma már nem elég embereket bezárni a házba, csavarokat is be kell építeni, hogy vonzerejük legyen.

– Ezek szerint elég a kábelcsatornákkal versenyezni, közszolgálati alternatíva nincs?

– Magyarország nem rosszabb ezen a téren, itt sem butábbak az emberek, mint máshol. A kereskedelmi televíziózás szép lassan mindenhol levitte a színvonalat a béka segge alá. A különbség annyi, hogy Angliában, Németországban, Olaszországban vagy Franciaországban a közszolgálat hangsúlyos, és egyensúlyt tud tartani – gondoljunk csak a BBC-re vagy a ZDF-re –, s ez megmenti az egész médiapiacot. Annak, hogy nálunk ezt a feladatot a tematikus kábelcsatornák vették át, talán a pénz és a politika az oka. Ha most előállna egy ifjú titán azzal, hogy létrehoz egy magyar BBC-t, valószínűleg igen hamar belebukna, és kitörne az összes foga valamelyik politikai vagy pénzhiányos falban. Másrészt, amíg nem áll össze egy olyan kuratórium, amely teljes mértékben politikamentesen és főleg rokonmentesen be tud menni oda egy láncfűrésszel, és minden fát kivágni, addig nincs esély. Ezt egyelőre nagyon hosszú és utópisztikus folyamatnak látom.

– Csaknem egy évtizedet töltött a két vezető csatornánál. Miért szállt ki?

– Több minden történt, de leginkább azért, mert egyszerűen kiégtem. Az elején volt egy nagy lendület, aztán a felismerés, hogy a dolgok nem egészen úgy vannak, ahogy én szeretném, aztán már ott is a rendszer, ami benyel. A nézettség hajszolása elég sok stresszel jár, akárcsak az a lehetetlen vállalkozás, hogy az ember a profizmusán és talán az ízlésén kívül a személyiségét bármilyen formában belevigye egy műsorba. A legvégén már egy kicsit olyan érzésem volt, mintha egy gyorsétterem vezetője lennék, aki mindennap ugyanazt az aszott hamburgert adja a vendégeinek, miközben ő maga azért általában nem azt eszi. Előbb-utóbb csak eljön az a pont, hogy egy kis sáfrányt kéne szórni rá, egy kis fehérborsot tenni a húsra, de nem lehet. A fogyasztók az egyenszendvicset várják, nem akarnak többet. Más csatornáknál biztos van ennek helye, de a kereskedelmi televízióknál teljesen felesleges, hiszen egy viszonylag egyszerű recept is ugyanakkora nézettséghez vezet. A végén már a napom kilencven százaléka adminisztrációból és

a rendszerbe való beilleszkedésből állt, és csak a maradék tíz százalék volt a kreativitásé és a szellemi szabadságé. Végül mindkét oldal jobbnak látta, hogy ez utóbbit használja ki, így már csak tanácsadó vagyok.

– Min dolgozik most?

– Egy Rodolfóról készült filmet rendezek. Úgy érzem, ha valaki most nem mutatja be Gács Rezső életét, akkor a mai fiatalok el fogják felejteni. Holott ő egy igaz magyar hős, akiről mindenkinek a magas, sármos fiatalember jut eszébe, dobozzal és rajzolt bajusszal, s az nem, hogy semmi oka nem volt mosolyogni, és így élt végig ötven-hatvan évet. Képtelen volt befogadni a rosszat, ha valami meghalt, ha valami erőszakos volt, és így át tudott vészelni olyan időszakokat, amiket mások nem. Nem ment tönkre semmiben, nem adta el magát, nem lépett be a pártba, nem maradt külföldön sem, mint sokan mások. Mindig hű volt magához és Magyarországhoz, miközben majdnem skizofrén emberként megosztódott a valós és a színpadi személyisége között. Jövőre lesz a születésének a századik évfordulója.

– Ez is közönségfilm lesz, mint annak idején az Argo?

– Minden valamirevaló filmalkotó arra törekszik, hogy megtalálja a középutat a szórakoztatás és a művészet közt, nemcsak a filmben, hanem a zenében, az irodalomban is. A cél, hogy olyan alkotás jöjjön létre, amire büszke vagyok, amit vállalok, ami még a kritikusoknak is tetszik, sőt a nézettsége is jó. Nem tudom megérteni a művészfilmeseket, akik négy embernek plusz a rokonoknak forgatnak. A másik végletet inkább, mert ők arccal a pénz felé mennek. De egy filmnek szerintem a szórakoztatás az elsődleges feladata.

Farkas Anita

* * *

ÁRPA ATTILA

producer, színész, rendező, gyártásvezető

1971-ben született Münchenben.

A Való Világ, a Mónika Show, a Pasik, a Topmodell leszek című televíziós műsorok készítésében vett részt.

2004-ben készítette el első nagyjátékfilmjét, az Argót, és több Hajdu Szabolcs rendezte film szcenikusa is volt.