– A Magyar Állami Népi Együttes műsora hogyan kapcsolódik a programsorozathoz?

– A Hajnali hold elsősorban a női princípiumról, a női lélekről szól, az ösztönökről, miközben mesél szerelemről, születésről és elmúlásról – mindezt persze a folklór nyelvezetéből merítve, abból inspirálódva. Az előadás rendezője Mihályi Gábor, én pedig Pál István Szalonna mellett a zenéért felelek, illetve énekelek is a darabban.

– Milyen instrukciókat kaptál a zene összeállításához?

– Misi (Mihályi Gábor) egy nagyon vidám, cserfes összeállítást kért tőlem, ami elvezet a gyerekkortól a serdülőkoron át az asszonylétbe, illetve egy szép, himnikus, szerelmes, vágyódó dalt. Annak idején a táncosoknak betanítottam Kodály Zoltán Esti dal című kórusművét, ami nagyon jól sikerült. Ez a darab és a táncosok kivételes énektehetsége motoszkált bennem, így Kodály művei köré építettem fel a két összeállítást. A szerelmes dal a Székelyfonóból ismert „A citrusfa levelestől, ágastól” kezdetű lett, persze nem ugyanazokkal a harmóniákkal és más szöveggel. A másik dal jóval nagyobb falatnak bizonyult, ezt a darabban úgy oldottuk meg, hogy a lányok a színpad szélén ülnek – mint a fecskék a dróton –, és csivitelnek: az összeállítás gerincét szövegzene adja, a végén pedig megszólal a Székelyfonóból ismert „Deák utcán foly a Berek” kezdetű dal is, alaposan megbolondítva.

– A szövegzenében a ritmika helyettesíti a dallamot?

– A ritmus, valamint a szöveg szinte énekelt előadásmódja. Egy papírra összeírtam minden olyan „cs” betűs szót, ami eszembe jutott – akár hangutánzó, akár hangulatfestő. A fecske szót persze szándékosan kerültem, hiszen a lányok csak úgy viselkednek, csivitelnek, mint a fecskék. Két oldal telt meg olyan szavakkal, mint a csitt-csatt, csóka, csók és a többi. És akkor elkezdtem játszadozni a szavakkal. A lányoknak kitűnő ritmusérzékük van, tudtam, hogy ilyen bonyolultabb feladatokat is kifogástalanul megoldanak majd. A szavak pedig játékos úton vezetnek el minket a hebehurgya kislányoktól a kamaszkoron át az asszonykorig: csókai csókából csók lesz, a sárga csicsóka helyett egyszerre a szőke fiúcska kezd el minket érdekelni, a cserfes vidámságot pedig a legvégén – rendezői kérésre – szomorúság váltja fel. A szeretetlenségtől, a magánytól való félelem. A magány talán az élet legnagyobb büntetése. A várakozás pedig – mint a darab vezérmotívuma –, ezt is magában hordozza.

– A várakozás mint női sors?

– Tulajdonképpen igen, hiszen az ember egész életében vágyakozik, várakozik: kislányként igyekszik elképzelni, milyen lesz az ő szőke hercege, mivel foglalkozik majd, vagy hány gyereke lesz. Aztán kompromisszumok sorát kell megkötnie. Az emberek többsége így nem marad egyedül, lesz társa, de vannak olyanok, akiknek ez nem adatik ez meg. Élethelyzeteket is fel-felvillant az előadás, amikből ugyancsak az derül ki, hogy a legnagyobb átok a magány. A sok-sok vidámság mögött ez a megállapítás szinte baljóslatúan jelenik meg. Hogy milyen időszerű egy ilyen előadást most megcsinálni az együttessel, arra nagyon ráérzett Misi, mivel most egy különlegesen erős női tánckarunk van. Ezt kár lett volna nem kihasználni.

– Érdekes ugyanakkor, hogy a magyar néptánc inkább férfiközpontú. Van olyan tájegység, ahol kiemeltebb szerep jut a nőknek?

– Több helyen, például a Felső-Tisza vidékén is felbukkan az individualizmus a női táncokban: itt a férfi gyakran elengedi a párját, a lánynak így van lehetősége kibontakozni. A cigány táncokra ez különösen igaz, a párok nem fogódznak össze, inkább külön táncolnak. Ami persze nem jelenti azt, hogy a nőnek elég csak állni és rázni a szoknyáját. Nagyon is bonyolult lépéseik vannak.

– Az éneklés mellett nem vonz, hogy újra táncolj, hogy erről az oldaladról is bemutatkozz a közönségnek?

– De, ezért is örültem, hogy Kocsár Balázs meghívott a Tavaszi Fesztivál keretén belül megrendezésre kerülő Csongor és Tünde című előadásba, amit ő vezényel, Gemza Péter rendez, és Jankovics Marcell készíti hozzá az animációt. Először az lett volna a feladatom, hogy két népdalt énekeljek, most viszont már ott tartok, hogy három hete mindennap edzeni járok, a jövő héttől pedig táncolni. Azért alakult így, mert mikor Péterrel beszélgettünk, kiderült, hogy a néptánc mellett a modern tánchoz is volt közöm. Ő ennek annyira megörült, hogy felajánlotta, hogy ne csak énekeljem, táncoljam is Tündét az előadásban. Pont itt ültünk ebben a kávézóban, és én meglepetésemben majdnem lecsúsztam a székről. Több mint tíz éve nem táncoltam. Kértem, legalább próbáljunk egyet, mire számíthatok. A próbát iszonyú izomfájdalommal, viszont pókerarccal mozogtam végig. Azt mondta, ez rendben lesz. Kérdeztem, akkor fel vagyok véve? Igen, jött a válasz. Azóta őrületes elszántsággal próbálom magam visszahozni a kellő kondícióba, ugyanis április 7-én lesz az előadás. Ugyancsak április végére készül el az Állami Népi Együttes egyelőre Szarvasének munkacímen futó új produkciója, amiben nemcsak énekesként veszek részt, hanem korrepetitorként is kupálom a táncosokat.

– Decemberben ért véget a Fölszállott a páva népzenei-néptáncos tehetségkutató verseny. Kihívás volt műsorvezetőként bizonyítani?

– Persze, hiszen nem ez a szakmám. Arra voltam a legbüszkébb, hogy az a rengeteg munka, amit ebbe a műsorba fektettem, átjött a képernyőn. Jólesett, hogy az idősebb generáció is megdicsért, hogy minden szavamat értették, találó, tömör, szellemes felvezetőket kaptak. A konferáló szövegeimet magam írtam és ez jóval nagyobb munka volt, mint gondoltam. Minden versenyzőnek utánanéztem, hogy mik a céljaik, miért jelentkeztek a műsorba, és persze utánanéztem az adott versenyszám szakmai hátterének is. Sokan hivatkoztak az adatközlőkre, a régi mesterekre, akik jó részét személyesen is ismertem. Óriási segítség volt ez, hiszen ezer szállal kötődöm a népi kultúrához. És ha improvizálni kellett, vagy eszembe jutott egy poén, az azért volt, mert énekesként és táncosként is megéltem bizonyos szituációkat. Ilyen közegben pedig élmény drukkolni a versenyzőknek.

– Az előzetes félelmek szerencsére nem igazolódtak be. Kritika azonban érte a műsort, főleg a látványvilág miatt.

– Persze, voltak aggódó hangok, nehogy méltatlan körülmények közé kerüljön a népi kultúra ügye, amit annyian szeretünk – erről szerencsére szó sem volt. Abból, hogy a Hagyományok Háza lett a műsor szakmai lebonyolítója, már lehetett sejteni, hogy nem a gagyi irányába mozdul el a műsor: abból eleve nem engedtek, hogy a zsűri szakmai legyen. Mert ugye ilyen esetekben sokszor a kisebb ellenállás felé mozdulnak el a dolgok, általában kiderül, hogy egy-két celeb jól jön a műsorba, akik majd hoznak még néhány ezer nézőt. Persze jó értelemben véve volt híresség a zsűritagok közt, például Sebestyén Márta vagy Sebő Ferenc. A képi világot valóban érték kritikák, de azt gondolom, hogy egy összehúzott színházi függöny előtt, vagy fekete-fehér díszletek közt fellépni harminc évvel ezelőtt a Röpülj pávában még elfogadható volt, ma viszont kínos. Tudomásul kell venni, hogy van egy fajta vizuális látványvilág, amihez muszáj alkalmazkodni, ha nem veszünk erről tudomást, a nézők egyszerűen nem ülnek le a tévé elé. És nyilván azokat kellett megszólítani, akik a népi kultúráról most hallottak először életükben.

– Mennyire voltak felkészültek a versenyzők?

– Nagyon erős volt a mezőny, ez is mutatja, milyen színvonalas a néptánc-, népzene-oktatás Magyarországon. Az amatőr együttesek nagy része évről évre minősül, erre kőkemény munkával készülnek is a tánccsoportok. A színvonal mellett csak a versenyzők hozzáállása volt dicséretesebb: például, a szólótánc kategóriában a debreceni Mayer Tamás Berecz Pistivel versenyzett, ahonnan Pisti jutott tovább. És amikor Tamás kiesett, elképesztő gálánsan azt mondta, hogy egy olyan táncostól, mint Berecz István, nem szégyen kikapni. Ez pedig emberségről és nagyvonalúságról tanúskodik. Az persze más kérdés, hogy nem volt szerencsés a páros táncosokat a szólistákkal versenyeztetni, ahogyan az énekeseket sem a hangszeres szólistákkal. De ez állítólag a pénz hiánya és a műsoridő szűke miatt kötött kompromisszum volt.

– Szélesebb ismertséget hozott az életedbe a műsor?

– Hogyne, majdnem. Kaptam néhány televíziós ajánlatot, amiket nem vállaltam el.

– Miért?

– Mert két szót szeretnék elkerülni a nevem említésekor a sajtóban: azt hogy „sztár”, és azt hogy „celeb”. Ennek pedig van egy rutinja: az ember feltűnik a médiában új szerepkörben, ezt meglobogtatják az egyik újságban, aztán a másikban, ilyen-olyan műsorba behívják futtatni kicsit, amíg érdekes lehet… És már ott is a címke! Ha nekem nem az énekes pályám, a munkám miatt kell bemennem a tévébe, akkor köszönöm, nem akarok szerepelni.

– Egy előadóművész számára azért ez nagy kísértés.

– Igen, igazi mézesmadzag: minél többet látnak a tévében, annál népszerűbb vagy. Viszont a szakmán kívül, egy teljesen más szituációban képernyőn lenni veszélyes: pillanatok alatt celebstátuszban találja magát az ember, onnan pedig nehéz visszatáncolni. Annak idején hezitáltam is, hogy egyáltalán elvállaljam-e a műsorvezetést: én elsősorban énekes vagyok.

– Voltak feltételeid?

– Igen, az egyik ilyen volt, hogy Novák Péterrel legyünk párban. Aztán szerencsére kiderült, hogy kérni sem kell, mert eleve Péterre gondoltak. Ennek nagyon örültem.

– Voltak személyes kedvenceid a műsorban?

– Igen, például Kacsó Hanga, akinek nagyon tetszett a természetessége, és ugyanezért volt szimpatikus Csizmadia Anna is: semmi pozőrség, nulla manír, csak kiáll és énekel. Egy előadónál ez ritka erény.

– Az még ritkább, ha meg is tudja őrizni.

– Sikerülhet, ha az embernek jó a háttere, van támogató családja, barátai, tanárai. De könnyen el is lehet szállni. Ezért nagy segítség, hogy mikor valami fals dolog kezd mocorogni az emberben, akkor ők azonnal az orrára koppintanak, hogy hallo, emlékezz, honnan is jöttél? Kinek, minek játszod meg magad?

– Neked megvolt ez a háttér?

– Igen, de én hihetetlenül önkritikus vagyok. Engem nem nagyon dicsértek gyerekkoromban. Sok mindent jól csináltam, az volt a természetes. Éppen ezért a dicséretet mindig is fenntartással kezeltem: miért lenne fantasztikus a teljesítményem, mikor az a normális. A mai napig úgy vagyok vele, hogy az elismerő szavak vagy elszállnak a fülem mellett, vagy mélyen elraktározom őket magamban. Az építő jellegű kritikáért mindig hálás vagyok, viszont ha nem mint előadót, hanem mint embert kritizálnak, és bántanak meg, azt nehezen viselem. De ez egy ilyen pálya: a színpadon az ember nagyon védtelen. A közönség egyik fele azonnal megszeret, a másik fele pedig hátat fordít és kivár, mielőtt bármit is csinálnál – ez mind benne van a pakliban.

Szentei Anna

Mindenütt Nő – „Nőnap reloaded”

2013. március 8–10. között az Accord World Music munkatársai által idén első alkalommal megszervezett rendezvénysorozat célja, hogy a nők problémáival foglalkozó, női alkotókat bemutató programokat láthassanak az érdeklődők országszerte. Szinte minden műfaj megtalálható a színházi előadásoktól a koncerteken és kiállításokon át a női sorsokat bemutató filmnapokig, tudományos konferenciáig. Résztvevők többek közt a Centrál Színház, a Corvin Dumaszínház, a Katona József Színház, a Magyar Színház, a Nemzeti Színház, a Stúdió K, a Szkéné Színház, a Békéscsabai Jókai Színház, a székesfehérvári Vörösmarty Színház, a Magyar Állami Népi Együttes – Hagyományok Háza, a MU Színház, a Nemzeti Táncszínház, a Budapesti Történeti Múzeum, a Ludwig Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Hadik Kávéház, a pécsi Zsolnay Kulturális Negyed és Kodály Központ, az Uránia Nemzeti Filmszínház, az Országos Széchényi Könyvtár. A részletes programok elérhetők a www.mindenuttno.hu honlapon.