Mintha elfeledkeztek volna róla az elmúlt évtizedek során, akárcsak Újbuda ezredfordulón kezdődött megújulása alkalmával: újjáépült a Bartók Béla út, a Gellért tér, a Gárdonyi tér, sőt részben maga a Móricz Zsigmond körtér is, ám a Gomba valahogy „ott maradt”. Bosszantó, büdös, nagyméretű tárgyként, amit a járókelő kénytelen kikerülni, ha át akar vágni a téren, mert az épületgyűrű belsejében hajléktalanok vertek tanyát, míg a közeli kocsmákból kitántorgó alakok egyfajta köztéri vécéként tekintenek rá.

Tavaly azonban „Magyarország majdnem legnagyobb építészeti tervpályázatának” lett tárgya, ahogy Molnár Gyula XI. kerületi polgármester nevezte az újjáépítésre kiírt ötletpályázatot. S ez annyiban valóban igaz is, hogy utoljára a Nemzeti Színház 1997-es pályázatára érkezett ennél több munka. A 65 pályázatból ötöt díjazott, tízet megvásárolt az önkormányzat, amelyeket aztán kiállításon tekinthettek meg a kerület lakói, s a kampányszerű felhajtás végül a hazai közállapotokban igen újszerű ötletben csúcsosodott ki: a kerületi lakók április végéig szavazhatnak a versenyben maradt utolsó két tervre, amelynek végeredményét figyelembe veszi majd a bírálóbizottság.

Ez a sokak számára talán politikai szemfényvesztésnek is tűnő döntés azonban a Szépművészeti bővítéséről kialakult közvita után igen aktuálissá vált kérdést vet fel: hogyan, mikor és milyen szempontból kellene bevonni a lakókat a köztereket, középületeket érintő beruházásokba, s hogyan befolyásolhatják valóban az épített környezetük minőségét? Miről kellene a szakmának és miről a lakosságnak döntenie?

Légies vasbeton

Az 1942-ben, Schall József tervei alapján készült forgalmi épület ugyan nem nagyméretű, nem is tűnik túl emblematikusnak, az állapota is igencsak leromlott az utóbbi évtizedekben, de mindig meghatározta a körteret. Elhanyagolt megjelenése miatt sokak számára meglepő tény, hogy ipari műemléknek nyilvánították a 2000-es évek elején egy civil kezdeményezés jóvoltából, így a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal is részt vett a befutó két pályázat kiválasztásában, ugyanis a két világháború közötti műépítészet egyik legbravúrosabb alkotásáról van szó.

– Az épület egészéhez képest rendkívül vékony tartóoszlopaival a végletekig kiaknázta a vasbetonban rejlő lehetőségeket, amely technológia éppen akkor élte virágkorát – mondja Gyüre Zsolt építész, a szóban forgó díjnyertes tervek egyikének alkotója, aki azért is szívügyének tekinti a Gombát, mert Schall József személyes ismerőse volt a Budapesti Műszaki Egyetemen. – Az átlagos szemlélő azonban nincs tisztában ezzel a szerkezeti értékkel, ezért láthatóvá tennénk és kihangsúlyoznánk azzal, hogy a falak jó részét üvegfelületekre cseréljük. Így pedig a Gomba másik jellegzetessége, belső terének zártsága is megszűnik, ami mára inkább hátránnyá vált, hiszen búvóhelyszerű, nehezen ellenőrizhető helyszín.

Mindkét tervnek egyformán sajátossága a nyitottság, átláthatóság, akárcsak az a szándék, hogy a több egyetemhez és gimnáziumhoz közel álló Gomba a találkozások helyszínévé váljon, ahol le lehet ülni, kávét, süteményt fogyasztani, míg más helyiségekben kulturális rendezvények is helyet kaphatnak.

A Gyüre Építésziroda az ünnepek alkalmával itt megjelenő, s a gyalogos forgalmat gyakran akadályozó standok problémáját is rendezte tervében.

– Az épület mögötti homorú, íves ház struktúrája sugárirányban a Gomba felé mutat. Ehhez a koncepcióhoz kapcsolódnánk egy üvegtetővel, amelynek szerkezeti váza kirajzolná ezeket a térszervező erővonalakat a házsor és a Gomba között, fokozva annak központi jellegét. Az üvegtető alatt pedig helyet kaphatnának az alkalmankénti bódék is, a könyvhéten például maga a Gomba lehetne a felolvasások és dedikálások helyszíne – folytatja elképzeléseit Gyüre Zsolt.

– Elsősorban a térhasználat felől közelítettünk az épülethez, az volt a célunk, hogy a Gomba ne elforduljon a Móricz Zsigmond körtértől, hanem annak szerves részévé váljon – vélekedik hasonlóképp Szabó Levente, az ötletpályázatot annak idején megnyerő Hetedik Műterem építésze, a másik szavazásra bocsátott terv megalkotója. – Szeretnénk, ha valódi eseménytérré változna, alapvető hivatkozási ponttá az egész városban. Olyan épületben gondolkodtunk, amit könnyen alakítani lehet, ha a változó igények, körülmények vagy az időjárás megköveteli, ugyanakkor megtartja az eredeti hármas tagolású arányrendszert. Ezért a tartóoszlopok közé átlátható üvegfalakat terveztünk, amelyek elhúzható, egymásba tolható panelekként alkalmazkodnak a városi tér használatának XXI. századi mintáihoz, s eközben fokozzák az épület légiességét, érzékeltetik a bravúrosan vékony tetőperem könnyedségét. Fő szempontunk volt a körtér múltját, jelenét és jövőjét is jellemző mobilitás megjelenítése, hiszen már az 1942-es tervnek is meghatározó, térszervező elemei voltak az épületet körülölelő villamossínek. A ma még dinamikusabb térhasználathoz a formálhatóságával kapcsolódik az épület, s ezt erősíti egy síneken tologatható köztéri bútorcsalád is, aminek elemei egyaránt alkalmasak lennének az ücsörgésre és az interaktív játékra.

Annak érdekében, hogy a Gomba a tér szerves részévé váljon, a terv hármas funkcionális felosztást alkalmaz, amelyben egyaránt szerepet kapnak a privát, félprivát és teljesen publikus feladatok. Eszerint a vendéglátás vinne állandó életet a Gomba mindennapjaiba a tér legnyugodtabb része felé fordulva, míg egy másik blokk „Újbuda Írók Boltjaként” és galériaként kapcsolódna a kerület nagyszabású elképzeléséhez, a leendő budai kulturális főutcához. A harmadik, „akciótér” pedig a metró kijáratához legközelebb eső részen civil rendezvényeket befogadó térként, várakozóhelyként, internetpontként az épület leginkább publikus, átjárható eleme lenne. Az udvar pedig egy fedetlen köztér maradna, amelyben intenzív növénytelepítés és fásítás teremtene sajátos mikroklímát.

Bizonytalan lábakon

A kerületi koncepció egyik vitatható pontja azonban, hogy a Gomba átalakítását nem az önkormányzat, hanem egy leendő befektető vállalná a bérleti díjért cserébe, s könnyen előfordulhat, lefaragna majd itt-ott a tervek borsosabb költségű, ám nem feltétlenül profittermelő elemein. Bizonytalan pont az üzemeltetést tekintve a vendéglátó és kulturális funkció aránya, illetve finanszírozása is.

Konkrét koncepció hiányában a két terv is más-más módon próbál megoldást találni a gazdasági kérdésekre. A Gyüre Építésziroda az építészeti szempontok mellett azért kötötte össze egy üvegkarimával mind a három egységet, hogy egy gazdája lehessen az épületnek, míg a Hetedik Műterem a vendéglátástól várja a beruházás költségeinek finanszírozását, de a többi funkciókhoz kapcsolódó üzemeltetéshez már önkormányzati és civil forrásokat is rendel.

– Egyértelműen látszik, hogy az ötlet mögött nincs átgondolt, megalapozott program. A megbízó részéről ez egy óriási, de Budapesten közel sem egyedi hiba – állítja Mihály Amichay Éva városgazdász, aki többet között az Építészfórum.hu című honlapon publikál rendszeresen. – Az is jellemző, hogy a városrendezési elképzelések kialakítása előtt nincs igényfelmérés, a politikusok egyszerűen bedobják a kulturális funkciót, mert ez ma divatos, jól hangzik. Csakhogy az ilyen döntések a visszájára is fordulhatnak, ha nincs létjogosultságuk. Sok olyan dologba kezdtek már bele Budapesten, ami végül senkinek sem kellett, míg máshol a mai napig nem születtek válaszok az égető szükségre. Jó példa az Erzsébet téri Volánbusz pályaudvar esete, amit azért újítottak fel, hogy dizájncenter legyen, noha semmi nem indokolta ezt a funkciót ezen a helyen, miközben más feladatok ugyanitt érezhetően megoldatlanul maradtak: például a turistabuszok itt teszik le utasaikat, folyamatosan akadályozva az egyébként is nagy forgalmat. A városi környezet ezen a ponton szinte kínálja magát, hogy idegenforgalmi információs bázis, találkozási hely, a különböző turistabuszok funkcionális várakozóhelye legyen. A kövezett tereken is azért fordulhatnak elő romboló elemként a gördeszkások, mert ezeknek a kamaszoknak az igényeit egyszerűen semmibe vették, amikor a teret kialakították. A város nemcsak épületekből, hidakból, utakból és műtárgyakból áll össze, hanem elsősorban a benne élő emberekből, akik életét alapvetően befolyásolja a környezetük, miközben ők is alakítják azt mindenféle politikai akarattól függetlenül. Ezért az ilyen beruházásokat nagyon alaposan kell előkészíteni: felmérésekkel kezdeni, akár kiállni az adott térre és megfigyelni, hogyan használják. A lakossági igényeknek nem a folyamat végén, az építkezés kezdete előtt kellene megjelennie, amikor a lényegi kérdések már eldőltek, hanem az elején. S ez nem az építészek kvalitásán múlik, a megbízó feladata volna meghatározni, milyen funkció jöhet szóba, azt kontrollálni a közönségen, s csak ezután következhetnek a formai, esztétikai kérdések. Abban pedig nem vagyok biztos, hogy a legvégső szakmai döntésekről éppen a lakosságnak kellene szavaznia. A funkció és az esztétika egészen más kérdés.

Mikor döntsön ön?

– A négyes metró miatt a körtér arculata jelentős mértékben megváltozik majd, a Gomba körüli területen pedig feltehetően csökken az átmenő gyalogosforgalom, így lehetőség nyílik rá, hogy teraszok, kávézók kapjanak itt helyet. Az önkormányzat ezért megszerezte a forgalmi épület tulajdonjogát a BKV-tól, és a műemléki státusához méltó hasznosítási lehetőséget keresett a számára. A budai kulturális főutca ötletéből logikusan adódik a kulturális és vendéglátói funkció – cáfolja a kétségeket Schreffel János, Újbuda főépítésze. – Ha egy ilyen meghatározó épületet alakítunk át, illendő megkérdezni az érintettek véleményét is, ugyanakkor a műemlékkel való alázatos bánásmód megköveteli, hogy csak a hatóság által jóváhagyott tervek jöhessenek szóba. Ha a kerületi lakosok olyan igényt fogalmaznak meg, amit később felülír a hatóság, becsapottnak érezték volna magukat.

– Noha ez a szavazás gyermekbetegségeivel együtt is értékelendő pozitívum, mint a közönség felé nyitás első lépése, a valódi párbeszéd felől azonban látszatcselekvés. Budapesti lakosként és építészként is úgy látom, hogy a város nem figyel az alulról jövő civil kezdeményezésekre, éppen a legnagyobb beruházások esetében nincs párbeszéd a döntéshozók és a társadalom között, sőt a kerületek és a főváros között sem, gyakran pedig a szakma sincs bevonva igazán, mint ahogy az a Szépművészeti Múzeum meghívásos, zárt pályázata során történt – kontráz Finta Sándor, a Kortárs Építészeti Központ alapító-elnöke. – Magáról a leendő budai kulturális főutcáról sem zajlik érdemi társadalmi párbeszéd. A városban működnie kellene egy olyan irodának, vagy – nevezzük úgy – urbánus labornak, amely éppen azt figyeli, milyen céllal jönnek létre civil szervezetek, hiszen éppen az ő küzdelmeik mutatják a valós társadalmi igényeket. Erre jó példa a kerékpárosok most már tarthatatlan ügye. Ez volna a párbeszéd egyik alapvető útja, hiszen a civilek határozott elképzelésekkel rendelkeznek, felkészültek a témában, nyitottak az egyeztetésre, míg az átlagos érdeklődésű embereket sokszor nagyon nehéz mozgósítani ilyen kérdésekben.

S valóban, a Móricz Zsigmond körtéren általunk megkérdezett néhány járókelő közül többeknek kisebb és nagyobb gondja, hogy szavazni menjen, egy idősebb asszony például kételkedik az egész beruházás megvalósulásában, míg egy huszonéves lány szerint a két látványterv épülete ránézésre teljesen egyformának tűnik, legföljebb a színezésük különbözik. A barátnője szerint pedig mindegy, melyik valósul meg, mert a Gomba mostani állapotánál úgyis csak jobb lehet. Ugyanakkor kellemes meglepetésként élték meg, hogy a kerület kíváncsi a véleményükre, és minden formában örülnek a Gomba felújításának, noha aggasztónak találják, hogy egy ismeretlen befektető kezébe kerül a felújítás joga.

A kerületi főépítész azonban megnyugtat: a befektető nem változtathat majd a terveken, hiszen az hatósági engedélyekhez van kötve.

– Életveszélyes felfogás a problémák megoldását mindig a piactól várni: mintha a kocsis a lovak közé dobná a gyeplőt – állítja azonban Mihály Amichay Éva. – A város szempontjából pedig az időtényező fontosabb kell legyen, mint a pénz, hiszen egy-egy épület és tér ötven-száz évre szól. Ha pedig igazán jó tér születik, évszázadokig is fennállhat, mint ahogy az a kiegyezés utáni építkezések, Podmaniczky Frigyes idejében alkotott terek és épületek esetében történt. Akkor alakult ki a város mai arculata, s akkor valóban jóval előrelátóbban gondolkodtak, mert időt is szántak ezeknek a döntéseknek a meghozatalára. Ma a politikusok szalagátvágási gyönyörűsége sokszor fontosabb, mint az, hogy a köztér valóban a közösséget szolgálja.

Fehérváry Krisztina