– Hogyan emlékszik a gyerekkorára?

– Szüleim nagyon egyszerű emberek, igen sokat dolgoztak életükben. Még otthon is kertészkedtek, amiben mi is mindig segítettünk a testvéreimmel, meg kellett fognunk a munka végét nekünk is. Mint afféle tinik, néha morogtunk, néha visszabeszéltünk, de elvégeztük a dolgunkat. Majdnem félhektáros kertünk van, el tudja képzelni. Paprikát termesztettünk, abból volt annyi pénz, hogy ősszel a ruhát meg tudták venni, meg ami kellett. Mindig megvolt mindenünk, nem szenvedtünk soha hiányt, de szerényen neveltek minket. Semmilyen nagyzás vagy divatos ruha nálunk nem volt. Édesapám inkább visszahúzódó, nagyon egyszerű, kevés beszédű ember volt, de minél idősebb vagyok, annál jobban fölnézek rá. Nem halászott, nem sportolt, mint a barátaim szülei, viszont nagyon dolgos, családjáért élő embernek ismerték. Reggel négy órakor kelt mindennap, elment munkába, aztán hazajött, és folytatta a kertben. Mikor építkeztünk, akkor sem kímélte magát, rengeteget dolgozott ő is, mint a nagyapám. Nekem a fő példaképem anyai nagyapám volt.

– Miért ő?

– Hihetetlenül jó ember volt, de ezt a két szót nagybetűvel kellene írni. Hetvenkét éves koráig a szövetkezetben dolgozott, hetvenhárom évesen elvitték orvoshoz, kiderült, hogy erős szívbeteg, de igazából akkor betegedett meg, mikor ezt megmondták neki. Korábban, ha rosszul volt, bement a szobájába, és addig nem jött ki, amíg nem lett jobban, orvoshoz soha nem járt. Ő volt a sírásó a faluban, ő kaszálta kedvtelésből a falu parkjait, virágokat, fákat ültetett, egész nap meg nem állt, állandóan dolgozott. Sokat jótékonykodott egyszerű szegény ember létére. Egyszer, mikor meghalt egy nagyon szegény asszony a faluban, és nagyapám elment felmérni a koporsó méreteit, az apa ott ült magába roskadva, csak ivott, a sok gyerek meg ott sírt az anyja koporsója mellett éhesen. Nagyapám hazament, megkérdezte nagyanyámtól, mit főzött, és mondta neki, hogy az egészet csomagolja be, és vigye el nekik. Akik szegényebbek voltak, azoktól soha nem fogadott el pénzt a sírásásért. Ezt én is láttam meg hallgattam a szüleimtől, és ezt az ember gyerekként úgy megörökölte. Még kinézetre is őt hasonlítom, meg állítólag természetre is. Próbáltam én is úgy élni az életemet. Csak az egyik világháborút járta meg, de kétszer is volt katona, mert szolgált cseh katonaként is, és 1938-ban, mikor magyarok lettünk, ahogy ő mondta, akkor ide is besorozták. A Don-kanyarból az utolsó betegszállító kocsi hozta ki, de teljesen szét volt lőve a háta, keze, rokkantként jött haza, azt mondta, ő már nem is fog megnősülni – harminchárom éves volt. Aztán mégis megnősült, nagymama is ugyanannyi idős volt, akkor került haza a háború után, ő meg szolgáló volt Prágában. Két lányuk született nekik, édesanyám meg a körösztanyám. Édesanyámat úgy tudnám jellemezni, hogy igazi békességszerző asszony, jó hatással volt rám. A két testvér nagyon szerette és mindig kisegítette egymást, ahogy édesapám testvérei is, akik kilencen voltak. Ezt az egymásnak segítést megtanultuk a szüleinktől. Most a betegségemben a testvéreim igen-igen mellettem állnak, de nemcsak ők, hanem itt az egész közösség. Éppúgy járok Vezekénybe is orgonázni, a szülőfalumba, ott sincs kántor, meg Tallósra is, a szomszéd faluba, mindenhol imádkoznak a gyógyulásomért, óriási imaháttér van mögöttem.

– Nagycsaládos ember, a betegsége miatt most dolgozni sem tud, mégsem panaszkodik. Felesége hogy viseli a helyzetet?

– A mi összekerülésünk is az ima erejének köszönhető, ő is imádkozott a jövendőbelijéért, én is, és valahogy összehozott az Úr minket. Egy évet sem jártunk, szeptemberben elkezdtünk beszélgetni és következő év augusztusában összeházasodtunk, annyira közös volt a gondolatvilágunk. A gyerekekről sem úgy gondolkoztunk, hogy majd ha egybekelünk, négy-öt évig ne legyen gyerek, előbb jól kiélvezzük az életet, hanem valahogy vágytunk rögtön gyerekre. Négy fiunk született, így vagyunk hatan. Mit tudnék erről mondani? Érdekes ez a nagy család, voltam nagycsaládos találkozókon, az előadások tetszettek, de mikor a családok elkezdtek beszélgetni, akkor nem igazán egyeztek a nézeteink. Állandó panaszkodás folyt. Mi sem élünk nem tudom én milyen jómódban, de akik a Keresztény Ifjúsági Közösségen belül vagyunk nagycsaládosok, azoktól soha sem hallottam panaszkodást, pedig akadnak nehéz sorsúak. Ott meg állandóan csak a panaszt hallottam, hogy az állam nem segíti a nagycsaládosokat. Nem panaszkodni kell, mi is úgy vagyunk, hogy itt lakik anyósom velünk, aki áldott jó asszony, rengeteget segít nekünk, így feleségem is el tud járni dolgozni, a Szent Erzsébet Otthonban ápolónő. Anyósom tavaly megözvegyült, most már csak annak él, hogy nekünk segítsen. Én pedig itt a ház mögötti műhelyben háztartási gépek, villanymotorok, szivattyúk, ilyesmik javításával foglalkozom. Most nemigen tudok dolgozni a kezem miatt, mert a kemoterápia egyik mellékhatása, hogy alig mozognak az ujjaim, ezért apróbb dolgokat nem tudok úgy megfogni. Van, aki lefogy tőle, én hála Istennek visszahíztam még azt is, amit a betegség miatt lefogytam, de nekem meg ez van.

– Hogyan derült ki a betegsége?

– Véradó voltam, elmentem vért adni, akkor nem is volt semmi baj a vérképemmel, de utána egy hét alatt nyolc kilót lefogytam. Kiderült, hogy rákos vagyok. Kórházba kerültem Pozsonyba, a legjobb helyre, a Szent Erzsébetbe, oda is az atya szerzett be. A kórház a Szent Erzsébet-nővérek tulajdona, mellette van a kolostoruk, az egész intézmény kiválóan felszerelt, többségében vallásos orvosok dolgoznak benne, mindenki oda akar bejutni. Mikor én bekerültem, kétszázan vártak az ágyra, akkora a sorállás. A főorvosnő azt mondta, mikor bekerültem, hogy ha lesz hitem, és lesz imaháttér mögötte, akkor meggyógyulok, ha ez nem lesz, akkor nagyon kicsi az esélyem, ők megadják a legjobb kezelést, ennyi múlik rajtuk. Olyan állapotban voltam, hogy tizenhét üveg infúziót kaptam egy nap alatt. Reggel tíz órakor beszúrták, és este hét-nyolcig folyt belém. Mikor a szobatársaim, akik egy-két üveggel kaptak, meglátták, hogy nekem tizenhét üveggel hoznak egyszerre, megrémültek. A nyolcadik kezelés után mondta meg az orvos, hogy Istennek csodája, hogy kibírtam a nyolcat, és ezalatt még fölhíztam tizenkét kilót, pedig fogynom kellett volna ennyit. Tudtam én, hogy ezt mind az imaháttérnek köszönhetem. Most másféle kezelést kapok. Mikor ott vagyok, mindennap lemegyek a kórház kápolnájába szentmisére, érezni a hely erejét, ki van imádkozva az a hely. Régi kórház, nem mostanában épült, de még a kommunisták sem merték becsukni, minden rendszer alatt működött. Természetesen a kápolnában szlovák nyelvű szentmisét tartanak, hiszen ott többségében szlovákok vannak. Érdekes, hogy a szlovák testvérek mennyire tisztelik Szent Erzsébetet. Ahogyan a szlovák atya prédikált róla, felemelő volt. A szlovák vallásos ember nem csinál problémát a nemzetek közötti különbségekből. Szent Lászlót is ugyanúgy tisztelik, éppen ott áll a kórház mellett a Szent László-templom, sőt Szent Istvánt is. A bátyám kegytárgyakat árusít, és külön nyomtatott Szent István-képeket szlovák nyelvű imával, mert annyira viszik.

– Mit mondott a főorvos asszony, mennyi esélye van, hogy életben marad?

– Nem is kérdeztem, mert úgy vagyok ezzel, hogy mindig bíztam az isteni gondviselésben. Első nap, mikor megtudtam, hogy ilyen komoly betegségem van, férfitól egy csöppet furcsa, de sírtam is. Mégsem mondtam soha, hogy Istenem, most miért pont én, itt vannak a gyerekek, föl kell őket nevelni. Nem mondtam ilyet. Viszont ki tudtam mondani, hogy legyen áldott az Isten. Magam csodálkoztam magamon, hogy ezt ki tudtam mondani. Isten nem tesz semmit csak úgy véletlenül vagy szórakozásból, mindennel célja van. Azt mondtam, Isten akarata szent, ha ezt akarja, legyen így. Még nem tudom teljesen, hogy mit akar ezzel a betegséggel, de ennek fél év alatt már rengeteg lelki gyümölcse van. Annyi segítséget kaptam azóta, hogy azt elmondani nem lehet. Azonkívül sokan fölhívtak, sokan eljöttek meglátogatni, soha nem gondoltam volna, hogy engem ennyi ember szeret. Az ember mindig megtette, amit tudott, de soha nem tartottam ezt valami nagy dolognak. Van olyan rokonom, aki nem jár templomba, most mégis azt mondta, minden vasárnap elmegy, hogy értem imádkozzon. Ezek is lelki gyümölcsök, legalábbis én úgy gondolom.

– Hogy érzi, mit változott a betegsége óta?

– Sokat változtam, mert eléggé parancsolós voltam, főleg a gyerekekkel, hogy ezt csináld, ide menj, oda menj, és ahogy kezdtek kamaszok lenni, elég sokat mérgelődtem velük, tudja, milyen egy kamasz, visszabeszél, éreztem, hogy így nem mehet tovább. Írtam egy cikket a katolikus közösségünk belső újságjába, az volt a címe, hogy Betegségem Isten áldása. Ez elég hülyén hangzik, mégis így érzem, mert azóta másként imádkozom, bizonyos dolgokra más a rálátásom, és a gyerekekkel egész másképp tudok beszélni. Nem azt mondom, hogy most már nem kiabálok velük, mert előfordul most is, de sokkal ritkábban, és inkább képes vagyok nyugodtan, higgadtan beszélni velük. Nevelő hatása volt rám a betegségnek. Nekem kellett ez a koppintás a fejemre, és bízom Istenben, hogy ebből kilábalok. Másfelől meg, amit a keresztény ember csinál, az mind tanúságtétel. A keresztény élet nem vasárnapi elfoglaltság, nem abból áll, hogy egy héten egyszer elmegyek a szentmisére, aztán meg élek, mint a többi. Úgy akarom kiállni a betegségemet, hogy tanúságtétel legyen, mert fontos, hogy az ember mindenből kihozza a legtöbbet. Egy betegségből is ki lehet hozni sok mindent. Utólag úgy érzem, hogy ez valahogy kellett nekem.

Boros Károly