Mindemellett így sem egyértelmű, hogy a brit sztár meztelen magánszáma, Colin Firth alsónadrágos bohóckodása, az ázsiaiak dialektusából gúnyt űző elkoptatott viccelődés vagy a szokásosan elrontott magyar filmcím a legkínosabb a Dől a moné kapcsán. A Coen testvérek forgatókönyvéből mindvégig hiányzik a rájuk jellemző zsenialitás, mintha csak az évek során kiselejtezett poénokat gyűjtötték volna csokorba, mondván: úgysem ők fognak égni vele. A történetben egy brit művészeti kurátor (Colin Firth) elhatározza, hogy bosszúból átveri az őt folyamatosan megalázó főnökét (Alan Rickman), az agyafúrt tervhez pedig egy texasi cowgirltől (Cameron Diaz bántóan idős a tűzrőlpattant menyecske szerepére) kér segítséget. A közepes tehetségű Michael Hoffman rendező szerencsére tempósan prezentálja a gyenge viccek gyűjteményét, így néha be is csúszik egy-egy tényleg ütős geg. Ez azonban igen kevés ahhoz, hogy ne az egykor jobb napokat látott sztárok mélyrepülésén szánakozzunk inkább.

Német Dániel

Dől a moné – színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 89 perc, 2012

ZENE – Klasszikus

1983-ban brit zenészek megelégelték a punk értelmetlen csörömpölését és a New Wave Of The British Heavy Metal (NWOTBHM) mozgalommal keményen visszavágtak. Egyik élharcosuk, a Saxon az évfordulót huszadik, dupla albumával ünnepli. Magas fokú hangszeres tudás, dallamos számok, és nem csupán bajsza alatt valami ostoba szöveget dünnyögő, hanem valóban énekesnek nevezhető frontember jellemezi a csapatot. A Sacrifice az említett korszak legszebb pillanatait idézi, míg a második korong korábbi klasszikus felvételeikből válogat. A Crusader szimfonikus, a Requiem és a Frozen Rainbow akusztikus, másik kettő pedig újra felvett változatban hallható. Megnyugtató, hogy ezt a kiváló zenei vonalat máig nem hagyják eltűnni.

Szakács Gábor

Saxon: Sacrifice – EMI, 2013

KÖNYV – Kitántorgók

Oravecz Imre legújabb nagyregénye az Ondok gödrében megismert Árvai család sorsát fűzi tovább, a XIX. század végi, falusi hierarchia uralta Szajláról az Újvilágba vezetve hőseit. A jobb élet reményében Toledóba vándorló házaspár három évtizedes története egyszerre állít emléket a „kitántorgók” sokaságának, és szemlélteti érzékletesen a hazavesztés generációs következményeit. Az otthoniakkal egyre szűkszavúbb levelekkel kapcsolatot tartó szülők, kettős identitással küzdő gyermekeik és a kényelmesebb élet csábítása közösen odázzák el a vágyott-halasztott hazatérést, és ami kezdetben csak pár éves pénzkereseti lehetőség volt, végül maga az élet lesz. Pontosabban annak csak egy alig élhetőbb mása, amit a családfő, a parasztból lett olajmunkás, Árvai István jellemfejlődése, tépelődései, az egyértelmű szimbólumok (a kaliforniai fürj bús éneke, csenevész akácfa az amerikai erdőben) vagy az egyre városiasabbá váló házaspár „felszabadulása” is jól jeleznek. A leginkább sikerült részek éppen ezért e finom változások és a mindennapi élet egyszerűségükben is sokatmondó megjelenítései – miként lesz a „hunky” gyermekeiből Stevie és Rose –, bár az olvasást időnként megnehezítik a századfordulós technikai eljárások és a különböző amerikai tájegységek végtelenül precíz, szinte tankönyvi leírásai.

Farkas Anita

Oravecz Imre: Kalifornia fürj, Jelenkor, 2012

ZENE – Emlékmű

Napjaink vezető amerikai énekese, a 45 éves Kurt Elling pár éve költözött New Yorkba, és legújabb albuma tisztelgés a jazzvilág fővárosa előtt. A lemez címe a zeneipar egyik szentélyére utal, amelyhez olyan ikonok kötődnek, mint Duke Ellington vagy Paul Simon. Az itt született ezernyi dalból ezúttal tizenegyet választott a kihívásokat, a különleges zenei megoldásokat annyira kedvelő énekes-hangszerelő. Ezek nem a jazz főáramát képviselő szerzők standardjei, hanem Lou Rawls, Burt Bacharach vagy a Monkees popslágerei. Bátran állíthatjuk, hogy az eredmény mégis a hagyományos és a legmodernebb irányzatok lenyűgöző szintézise lett. Az időközben Budapesten is nagy sikerrel bemutatott szenzációs feldolgozásokban oroszlánrésze van az Ellinget kísérő kvartett briliáns zongoristájának, Laurence Hobgoodnak. Kiemelkedő a fantasztikus gitáros, John McLean szerepe is: ő jelenti a kapcsolatot a tipikus Brill-hangzás és a jazzéneklés világa között. Elling érces, Frank Sinatrát idéző baritonja, lenyűgöző előadásmódja és egyénisége pedig egyformán érvényesül akár pop, jazz-rock, soul vagy blues is kerül repertoárra.

Márton Attila

Kurt Elling: 1619 Broadway, The Brill Building Project, Concord, 2012

SZÍNHÁZ – Üres illúzió

A vietnami háború puskaporos dzsungelében, ahol az amerikai katonák a távol-keleti szépségek karjai közt keresnek feledést, született egy szerelem, ami a világ tíz leghosszabb ideje játszott musicaljének egyikét hívta életre. Claude-Michel Schönberg Puccini Pillangóasszonya alapján készült műve, a Miss Saigon azonban mégsem hozza azt az átütő katarzist az Operettszínházban, amit vártunk. Akkor sem, ha a díszlet, a látvány, az effektek és az egyes színpadi technikák kiválóak, s a szereposztás is remek: Dolhai Attila Chris, Dancs Annamari Kim, Kerényi Mikós Máté pedig Thuy szerepében láthatók. A prímet azonban mégsem ők, hanem a zenedráma egyetlen dinamikus és hiteles szereplője, a Professzort alakító Szabó P. Szilveszter viszi, aki lehengerlő színpadi jelenlétével, karakterábrázolásával az egész előadás fénypontja. A Kerényi Miklós Gábor rendezte darab inkább szórakoztató, mint drámai, inkább felszínes, mint elgondolkodtató, s bár a Kentaur tervezte díszletek impozáns látványt nyújtanak, a történet a drámai vég ellenére is furcsa ürességet hagy maga után.

Szabó Krisztina

Miss Saigon – musical két részben – Budapesti Operettszínház, 2013. március 20., 21., 22., ápr. 16., 17.

ÉTTEREM – Osztriga és Wellington

A „Fine dining” tisztelete és élvezete egyáltalán nem zárja ki a „brunch” típusú étkezést: sokfélét, finomat, tetszőlegesen összeválogatva, nos, ez is igen élvezetes tud lenni. A Giardino étteremben 8400 Ft a vasárnapi beugró, amiben benne van az étkezés, továbbá pezsgő, háromféle korrekt bor, sör, üdítő, ásványvíz, kávé. A legcsábítóbb ajánlat a svédasztal választékában benne lévő osztriga volt: aki megeszik egy tucatot, lényegében leette a beugróját. S akkor még ott a libamájpástétom, a füstölt libamáj, a pazar tonhal- és lazac-sushi, különféle egyéb lazacok, jó minőségű sajtok (például a kecske-camembert), rosé hátszíntekercs snidlinggel, jó minőségű felvágottak. A főételek sem mindennapiak. A Wellington-bélszín maga volt a tökély, de ütötte a mércét a zsemlegombóccal kínált szarvasragu is, ízletes volt a borsmártással kísért bélszínérme, s ha az ember megfűszerezte, a tonhal szintén. Külön említést érdemel a klasszikus jellegű desszertfront, a szokásosnál mégis könnyedebben előadva. Lehetne kákán csomót keresni, megemlítve, hogy a tepertőt túlsütötték, a tonhalat meg át, de ez nem lenne méltányos. A lényeg, hogy itt az ember, csak és kizárólag magas szintű, presztízs-alapanyagokból jól elkészített, kiváló ételekkel is jóllakhat – ráadásul a pincérünk is kifogástalanul, kellemes humorral tette a dolgát.

Dorozsmai Endre

Giardino étterem – vasárnapi svédasztal a Kempinski Hotelben, Budapest, Erzsébet tér 7-8.