– Hogyan változott meg az életük?

– Édesanyám anyjához költöztünk, aki tárt karokkal fogadott. Most látom a környezetemben, az utánam jövő nemzedékeket figyelve, hogy csonka családban felnőni milyen kemény megpróbáltatás. Ez a tragédia ugyanakkor óriási kegyelem is volt számomra, mert nagymama csodálatos kis öregasszony volt a maga egyszerűségében. Elég nehéz körülmények között laktak nagyapával, amióta a két háború közötti gazdasági válságban tönkrementek, de nem költöztek el a környékről, mert nagyanyám mindenképpen ott akart maradni a karmelita templom mellett, ez volt leghőbb vágya. A karmelita lelkiség erőt adott neki. Voltak az ottani atyáknak szoba-konyhás lakásaik, egy ilyenbe költöztek be – minket hármunkat odafogadott magához. Számomra nagyon sokat jelentett. Amikor felnőttem, akkor értettem meg lelki nagyságát, és az ő életének a csodáját, hiszen amilyen körülmények között élt, mondhatta volna, hogy kislányom, én már fölneveltem kilenc gyereket, meg kell értened stb., stb. De nem ezt tette, hanem kitárta az ajtaját és a szívét és gondoskodott rólunk. Így, bár édesanyám sokat betegeskedett, és nem tudott úgy dolgozni, ahogy szeretett volna, mégis olyan biztonságban nőttünk fel nagymamám mellett, hogy még ma is úgy érzem, mindent neki köszönhetek. A tisztességet, a hitet, hogy megismertem Istent, hogy imádkozni tanított. Tehát valahogy ennek a két törékeny asszonynak a szeretetéből növekedtünk mi a bátyusommal, nagyon nagy szegénységben, de azt hiszem, a szegénység sokkal kevésbé volt ártalmas, mint bármi, ami manapság árt az ifjúságnak. Sőt úgy gondolom, egyáltalán nem ártott meg nekünk. Megtanultuk becsülni az életben a legkisebb dolgot is. Édesanyám, mondván, hogy apa nélkül növünk, nagyon hamar beajánlott minket a Béke téri atyák kegyeibe – akkor már azon a környéken laktunk -, s attól kezdve második otthonom lett az a templom.

– Hány éves volt akkor?

– Tizenegy-tizenkettő lehettem. Állandóan ott voltunk, gyakran ministráltunk, szinte ott éltünk, ha gondom volt a leckével, valamelyik atya biztos, hogy segített, nagyon nagy szeretettel viseltettek irántunk. Csak jó papokat ismertem. Az esztergomi egyházmegye kiváló papjai fordultak meg ott, úgyhogy hálát adok az Istennek, hogy ilyen környezetben nőhettem föl. Fontosnak tartom ezt elmondani, azért is, mert a mai viszonyok között, amikor megpróbálják az egyházat és papjait ocsmány és brutális módon lejáratni, jó, ha elhangzik az igazság. Ráadásul az a kerület, Angyalföld, akkoriban Kádár kerülete volt, ott az elvtársak tűzzel-vassal igyekeztek beültetni a kommunizmus eszméit az emberi szívekbe, az egyházat pedig ugyanilyen eszközökkel irtani és visszaszorítani. Ahol egy pap jól működött, onnan mindjárt repülnie is kellett. Ha az ifjúsággal foglalkozott, ha köréje gyűltek a fiatalok, azt mindjárt veszélyesnek találták a kommunisták, mert ott volt élet, az pedig számukra veszélyes.

– Van személyes emléke erről?

– Volt olyan, hogy egyik nap még beszéltünk egy atyával, hittanórán voltunk nála, másnap délelőtt mentünk be, kerestük és mondták, hogy hajnalban itt voltak érte a rendőrök, elvitték. Nem láttuk soha többé. Börtönbe került, onnan pedig nem tudni, hova.

– Ez már a hatvanas évekre esik?

– Igen, akkor már gimnáziumba jártam. Az kemény időszak volt az egyház életében. Mint vallásos gyerekek, pontosan tudtuk, mi az, amiről az iskolában nem lehet beszélni. Például otthon mindig forradalmat mondtunk, az iskolában ellenforradalmat kellett mondani, de ez a számunkra természetes volt, ilyen volt a világ körülöttünk, ebben nőttünk föl. Nagy néha eljutottunk színházba, olyankor csodálatos darabokat láthattunk. Emlékszem, ment a József Attila Színházban a Beckett, avagy az Isten becsülete, talán 63-64-ben lehetett. A király az addig vele együtt szórakozó, dorbézoló és idétlenkedő Beckettet kinevezi az angol egyház fejévé, mert úgy gondolja, majd szentesíteni fogja az őrültségeit. De Beckett megváltozik, mert úgy érzi, hogy kinevezése pillanatától már az Úristen becsületéért felelős. A végén életét is adja ezért, a király kivégezteti. Óriási élmény volt ez a darab az én kamaszlelkemnek, mert akkor éreztem meg, hogy az embernek felelősséget kell vállalnia és áldozatot is kell hoznia, ha valóban hiteles és szép életet akar élni.

– Hogyan szűrődött be az életébe a zene?

– Akkoriban a könnyűzene benne volt a levegőben, ez fejezte ki a korszellemet, mármint az a könnyűzene, ami Nyugatról jött, a beat. A hazai táncdalokat eléggé rühelltük. Ezért mindenféle kis ócska rádiókon hallgattuk a Szabad Európát, az összes könnyűzenei műsorával. Annak a zenének legfontosabb hangszere a gitár volt, én is nagyon vágytam egyre, és a gimnázium második osztálya után a nyári munkával megkeresett pénzemet erre költöttem. Beiratkoztam a kerületi zeneiskolába, ahol biztos, hogy csupa jó szándékú zenepedagógus volt, de futószalagon oktatták a gyerekeket, bár nekem így is óriási élmény volt. Klasszikus gitárt tanultam, de amellett könnyűzenéből is mutatott ezt-azt a tanárunk, mert látta, hogy minket mi izgat. Ezzel egy időben került a templomunkba egy fiatal pap, aki az államra nem akart fölesküdni, így nem dolgozhatott papként, ezért kántorként, karvezetőként próbált elhelyezkedni, hogy legalább a templom közelében legyen. Hívott a kórusba énekelni, amitől eleinte viszolyogtam, de amikor láttam, hogy lányok is vannak benne, az vonzóvá tette. Nagyon megszerettem a kóruséneklést, igazi élményként épült be az életembe, szó szerint beleszerettem. Ott hasonló fiatalok között voltam, akik ugyanúgy éltek, mint én. Mi másképp gondolkoztunk, mint a környezetünk, nem káromkodtunk, nem az számított menőnek, aki sokat tudott inni és minden héten más csaja volt, minket másféle normákra tanítottak, el is várták tőlünk a másféle viselkedést. Egész környezetünkben volt emberi tisztesség, amit nem azért követtünk, mert a hátunk mögött ott álltak a szülők vagy a papjaink, hanem azért, mert ez volt a meggyőződésünk. Egy más világban éltünk. Volt még egy nagy élményem, ami a gitáros zenei érdeklődésemet befolyásolta. Egyik papunk, a nevére már nem emlékszem, egyszer mutatott nekünk egy magnófelvételt, amelyen valaki sanzonokat énekelt franciául és gitározott hozzá. Egy jezsuita pap volt, Duval atya, aki úgy gondolta, hogy mivel az Isten adott neki egy ilyen talentumot, istenes dalokat fog írni, és ahova csak hívják, elmegy és előadja. A mi papunk lefordította ennek a dalnak a szövegét, arról szólt, hogy a mester visszatér, és ha igazán boldog akarsz lenni, találkoznod kell vele. Ez nekem borzasztóan tetszett, úgy éreztem, én is ilyet szeretnék írni, és ha egyszer megtanulok gitározni, ugyanígy fogok énekelni, megyek az emberek közé és énekelek a hitemről, Isten szeretetéről, és arról, hogy milyen jó így élni, ahogy engem tanítottak. Ahogy jóval később humorosan megfogalmaztam magamban, biztosan lenézett rám az Úristen, és azt gondolta, hogy Jenőkém, ha neked ez az álmod, hát legyen.

– Mit tervezett az érettségi utánra?

– Magyar-történelem szakos tanár szerettem volna lenni, arra is készültem, de nem vettek föl. Mondták a papjaim is, édesanyám is, hogy kisfiam, vallásos gyereket nem vesznek föl a tanárképzőbe.

– Eszébe sem jutott, hogy eltitkolja a hitét?

– Eszembe jutott. Kicsit zavarban is voltam, amikor megkérdezték, de éreztem, hogy nem tagadhatom le. Volt egy régebbi élményem. Másodikos koromban átvette az osztályunkat egy másik tanárnő, és minden családot meglátogatott. Nálunk ugye a falon feszület, Szűz Mária-kép, gondoltam, most le fogok bukni, végem, elvágom magamat. Volt egy Kaszap István-kép is, nem tudom, ő mennyire ismerős, fiatal szerzetes volt, akit óriási tisztelet övezett a fiatalok körében a két világháború között. Szent életű fiatalember hírében állt, még kispapként meghalt szentelés előtt. Mondtam anyámnak, hogy legalább az ő képét tegyük el, ő még csak nem is szent – mai napig is nevetek rajta, ha eszembe jut. Édesanyám nézegette, és azt mondta, kisfiam, ez nekem olyan kedves. Én meg azt válaszoltam, jól van, akkor maradjon, most már úgyis mindegy. Egyszer csak kopognak, jön Teri néni, kimegyek, kezit csókolom, tessék befáradni, gondoltam, most végem van, benéz a szobába és kész. Bejött, földerült az arca: Jé, Kaszap István-kép! Olyan megsemmisülve éreztem magamat! Ott álltam és szégyenkeztem önmagam előtt, hogy Istenem, micsoda buta alak vagyok én. Annyiszor tanultam hittanórán, és az imádságokban is, annyiszor ismételtük, hogy aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom atyám előtt. Akkor megtanultam, hogy szégyen, ha az ember letagadja a hitét.

– Nem is tanult tovább?

– Katonaság után jelentkeztem levelezőre a jogi karra, és pechemre fölvettek, de másodév után otthagytam az egészet. Mindenki lehülyézett, lebarmozott, de éreztem, hogy nem arra kell mennem. Egyedül a feleségem értett meg, akkor már együtt voltunk. Én 23 éves voltam, ő 21, amikor összeházasodtunk. Nem akartam jogász lenni az akkori Magyarországon – teljesen más világban éltem.

– Miből élt?

– Az Elzettnél dolgoztam egyszerű anyagbeszerzőként és anyaggazdálkodóként, de az életem egész más formát vett. Hol az egyik, hol a másik barátom hívott, énekelgettünk, gitározgattunk, írtam egy-egy dalt, és egyre nagyobb lett az a társaság, amelyik kíváncsi volt rá. Elkezdtek hívogatni ifjúsági hittanra, egyik-másik templomba is, és mindig kérdezgették, hogy ezt vagy azt a dalt miért írtam, mit akarok vele mondani, így aztán mesélnem kellett a hitemről, meggyőződésemről, az életemről. Ezzel egy érdekes műfaj alakult ki, amit én csak később kezdtem megérteni. Rájöttem, hogy ha bármit leírok, meg fogják kérdezni tőlem, hogy te ezt komolyan gondolod, tényleg így akarsz élni. El kellett gondolkoznom rajta, hogy ezeket valamiféle lelki nagyképűségből írom le, vagy tényleg úgy is gondolom, és egyre inkább komolyan vettem. Azokban a papokban, akik ezeknek a – mondjuk így – zenés evangelizációknak helyt adtak, kiváló embereket ismertem meg. Sokan féltettek is, mondták, hogy ezt Magyarországon nem lehet csinálni, hiszen „pártjuk és kormányuk” el akarja sorvasztani az egyházat. De minket már nem akartak letartóztatni. Csak évekkel később értettem meg ennek a történelmi hátterét: 1971-ben egyezett meg egymással a Vatikán és Kádár. Ahogyan ma próbálják beszennyezni a papságot, az egészen gyomorforgató, és éppen azok a pribékek teszik ezt, akik a legtöbbet ártottak nekik. Valami őrült azt mondta, hogy a papság 90 százaléka besúgó volt. Nem besúgó volt, hanem a papság 90 százalékát terrorizálták. Ezek az emberek hívtak meg engem a templomukba, láttam, milyen emberfeletti küzdelmet vívnak. A plébánosom éppen most írt könyvet erről a témáról, és azt mondja, a kutatások szerint 3 százalékra tehető azoknak a papoknak az aránya, akik valóban ártottak az egyháznak. Egyikük mesélte, hogy valahol Salgótarján környékén egy kis faluban megtették vele azt, hogy este későn bekopogtattak hozzá, beteghez hívták. Kiment, ott állt három sötét alak, nem volt világítás, nekiestek, összevissza verték, rugdosták, a végén odakiáltották, rohadt csuhás, még fogsz kapni. Amikor másodszor-harmadszor is megcsinálták vele, már borzasztó félelemben élt, de tudta, hogy ki kell tartania, mert arra megy a játék, hogy összeroppantsák. Érezte, hogy börtönbe már nem akarják csukni, mert az az idő elmúlt, de megpróbálják mindenáron tönkretenni.

– Ön nem félt?

– Voltak bennem félelmek, hogy egyszer valami marha majd ránk szabadul valahol, de éreztem, hogy ahova meghívnak bennünket, oda mennünk kell, és egyre nagyobb körbe hívtak.

– Az ön műfajában nincsenek sztárok. Nem hiányzik a népszerűség?

– Ebben a műfajban nem kellenek sztárok, itt az egyetlen sztár maga Jézus Krisztus, az Üdvözítő, ide az emberek csak szolgálni kell hogy jöjjenek. Ezért úgy érzem, a hivatásos zenészvilág és miközöttünk mindig megmarad egy fal, mert mi más úton járunk. Nem is szeretnék az ő útjukra térni, inkább a magamén továbbjárkálni.