– Nagyapja terelgette a kovácsüllő felé?

– Nem, sajnos én őt nem is ismertem, édesapám is csak tizenhat éves volt, mikor elveszítette. Viszont anyai nagyszüleim sokat jelentettek számomra, mert gyerekkorom egy részét náluk töltöttem. Egyszerű parasztemberek voltak, én voltam az első fi ú unokájuk, a nagy kedvenc.

– Hogyan talált rá erre a szakmára?

– Talán tízéves sem lehettem, mikor ment a tévében a Tenkes kapitánya, meg még egy-két hasonló film, amik iszonyatosan megfogtak. Az egyiknek az elején mindig látszott egy kovás pisztoly, az ragadta meg legjobban a képzeletemet. Ezeknek a hatására eltökéltem magamban, hogy mindenképpen ilyen fegyverekkel akarok foglalkozni. Gyerekkorban persze a csúzli volt a fő sláger, de mi az unokaöcsémmel íjat is készítettünk a nagyapám háza előtt álló japán akácból. Mikor nagyobbacska lettem, már betonacélból csináltunk magunknak kardot, azzal vívtunk. Tizennégy évesen, mikor eljött a pályaválasztás ideje, a gépipari szakközépiskolába jelentkeztem, hogy mélyebben elsajátítsam a vasipar alapjait. Kezdetnek jó is volt, mert rengeteg szakmát végigpróbálgattunk, a lakatostól kezdve az esztergályoson, maróson át a kovácsig. Ott már picit közelebb kerültem a tűzhöz, és az érettségi mellé kaptam esztergályosszakmát is, amit egy darabig művelgettem, de igazából mindig géplakatos szerettem volna lenni, mert az vonzott igazán. A katonaság után elmentem egy téeszbe dolgozni, akkoriban az még jó dolognak látszott, és szerencsém is volt vele, mert ott újra a kovácsműhely közelébe kerültem. Gépszerelőnek mentem oda, de amikor csak lehetett, mindig a kovácsműhelyben csellengtem, és igazából már éreztem, hogy nekem előbb-utóbb ez lesz a jövőm. Sok ismeretet magamba gyűjtöttem így, mindent, amit csak lehetett. Később átmentem egy másik helyre dolgozni, oda már géplakatosnak, ott is rengeteget tanultam, szerettem azt a munkát, gépeket, szerszámokat gyártottunk. Sokszor a tervezésben is szerepet kaptam, mert a tervező gyakran lejött hozzám kérdezni.

– Mikor kezdett komolyan foglalkozni a fegyverekkel?

– A kilencvenes évek elején már készítettem fegyvereket, lassanként gyűlni kezdtek a tapasztalataim, dolgoztam a múzeumnak is. Elég jól benne voltam a dologban, mikor a Hajdúsági Múzeumtól megkerestek egy restaurátori állásajánlattal. Rábólintottam a dologra. Persze feltétel volt, hogy szakirányú végzettséget szerezzek a restaurátor iskolában, így kaptam meg a fém-ötvös szakrestaurátori papíromat. Ez évtől már nem tartozom a múzeum kötelékébe, változás történt az életemben, január óta főállásban itthon tevékenykedem.

– A restaurátor munkája csak a régi tárgyak helyreállítására korlátozódik, vagy másolatokat is készít?

– Beletartozik a másolatok készítése is, csak a Hajdúsági Múzeumban nemigen éltek ezzel a lehetőséggel – én fölajánlottam. Viszont más múzeumoknak elég sok tárgyat készítettem, legtöbbet a Hadtörténeti Múzeumnak, a mostani állandó kiállításon is több darabom látható. Több külföldi múzeumnak is dolgoztam, például Szlovéniában elég sok tárgymásolatom van, legjobban a fegyvereket szeretem a fémen belül, főleg a pisztolyokat és kardokat. Ezek markolatai fából, olykor csontból vannak, ezeket a részeket sok esetben külön mester készíti, de én olyan ember vagyok, hogy ezt sem bízom másra, mindent magam készítek el. Szívesen dolgozom fával is, bőrrel is, csonttal, szaruval is, nekem mindegy. A páncélokra nem akartam áttérni, mert a kard, amivel foglalkozom, olyan nagy terület, hogy szinte nem is elég egyetlen emberélet hozzá, hanem több nemzedék kell, hogy kiteljesedjen a mesterség, ahogy régen, apáról fiúra szállva, mert egy ember nem tud végigpróbálni mindent, amit szeretne. Én is így jártam, pedig azt hittem, hogy kivétel vagyok. Visszaemlékezem, mikor a Hadtörténeti Múzeumban voltam továbbképzésen, egy öreg kolléga fogadott, és én mint ifjú tanonc faggatni kezdtem a mesterség különböző rejtelmeiről. Elég sokféle kérdést feltettem az anyagoktól kezdve a készítésre vonatkozókig, tényleg minden érdekelt, és legnagyobb csodálkozásomra minden kérdésemre kielégítő választ adott. Mikor a nap végén jöttem elfele, meg is jegyezte, hogy észrevettem-e hogy minden kérdésemre válaszolt. Búcsúzóul azt mondta, ennek töredékét sem tudom megvalósítani életem során. Azóta már eltelt durván tizenhárom év, és ahogy haladok az időben, egyre jobban igazat adok neki, tényleg a töredékét sem tudom végigpróbálni annak, amit ott két nap alatt belémtukmált. Pedig szeretnék mindent, mert sok elképzelésem van, de egyszerűen nincs annyi idő az életben.

– Mi a legnehezebb területe a fegyverkovácsolásnak?

– Mikor elkezdtem a szakmát, a szamurájkard volt előttem a szakma csúcsa. Annyi legendát hallottam, meg olvastam róla, hogy úgy éreztem, az mindennek a netovábbja. Elég sokat nyomoztam is utána, beszereztem a legkülönbözőbb szakirodalmat róla. Ott merült fel először egy ősidők óta alkalmazott különleges kovácsolási mód, a damaszkolás szükségessége, amit régóta művelek, és mindig tökéletesítem egy kicsit. Ez röviden azt jelenti, hogy több anyagot tűzben összekovácsolunk. Hogy hányat, az a megrendelő kérésétől függ, több száztól sok ezerig, akár millióig is elmehetünk. Még odáig nem jutottam el, hogy magamnak is készítsek egy ilyen damaszkolt szamurájkardot, bár néhányon már túl vagyok, de a sajátomra még szerintem egy picit várni kell. Most már lassan hozzá kellene fognom, mert megérettek bennem a legapróbb fogásai is. Kezdetben csak ezek a kardok foglalkoztattak, később döbbentem rá, milyen csodálatos magyar fegyverek is vannak, és most már azt vallom, hogy ha valaki otthonra szeretne fegyvert, inkább magyart válasszon, mert igen szépek honfoglalás kori szablyáink, de tovább menve az évszázadokban a huszárok fegyverein át egész a tizenkilencedik századig szebbnél szebbeket találunk. Miért ragaszkodnánk mi a japánok fegyvereihez, mikor itt vannak a kiváló és szép magyar fegyverek? Ha valaki tanácstalan, hogy milyet szeretne, mindig azt mondom, a magyart válassza, hiszen magyarok vagyunk.

– Gondolom, nem sokan vásárolnak ilyesmit a lakásuk falára díszként. Kik rendelnek ilyen míves fegyvereket?

– Nem sokan, de én dicsekedhetem azzal, hogy majdnem minden miniszterelnöknek készítettem már egy-egy szablyát, erre büszke is vagyok. Egyiküknek, Orbán Viktornak személyesen adtam át, mikor Hajdúböszörményben járt, ehhez ragaszkodtam, mikor megrendelték. Egy másik emlékezetes darabot a volt köztársasági elnökünknek készítettem, ment a bolgár köztársasági elnökhöz, és tőlem rendeltek egy XV. századi kétélű kardot, amit ajándékba vitt neki. Ez normann mintára készült, nálunk Szent István korában terjedt el nyugati hatásra, és ötszáz évig uralkodott, csak a XVI. században, a török hódoltság korában tértünk vissza a szablyára. Egy korhű fegyveren rengeteget kell dolgozni, ha az ember valóban igényes munkát akar kiadni a kezéből, bár én még soha nem néztem, mennyi időt töltök vele, csak azt nézem, hogy tökéletes legyen. Mindig csak azt veszem észre a műhelyben, hogy hú, már megint este van, sokszor egészen tízig ott vagyok. Még egy nappal azelőtt is, hogy kiadom a kezemből, néha még éjszaka az ágyban is azon gondolkozom, mit lehetne még rajta tökéletesíteni. Csak az foglalkoztat, hogy önmagamhoz képest a legjobbat adjam, és mindegy, hogy mennyi munka, mennyi erőfeszítés árán érem el. Olykor előfordul, hogy nehezen megoldható feladat elé kerülök, amit csak hosszas kísérletezgetés és álmatlan éjszakák után tudok leküzdeni, de addig nem nyugszom, míg meg nem találom a megoldást. Már mindenki azt mondja, hogy az a kard készen van, és hú, de szép, csakhogy én még nem vagyok vele elégedett. Végül rájövök a megoldásra, és akkor elölről kezdem, újra, hogy olyan legyen, amilyennek én elképzelem. Valamikor a kardok meg a kések mellett minden álmom az íj volt. Különböző forrásokból be is szereztem a megfelelő szakirodalmat, hogy elkészítsem saját íjamat, mostanra a kellő anyagok is megvannak, a szarvasín és a szaru, már csak megfelelő fa kell hozzá, ezt még szeretném a saját gyönyörűségemre megalkotni. Számszeríjat már készítettem egy történész barátom kérésére, a Déry Múzeumban található legerősebb számszeríj rekonstruált változatát, amelynek a húzóereje ezerkétszáz font, ez több, mint fél tonna. Olyan erő, hogy a százhúsz grammos vesszővel a bivaly két centi vastag koponyacsontját is átüti – tudniillik vadászfegyverről van szó, nem hadi fegyverről. Tudni kell, hogy nincsen rajta semmiféle irányzék, tehát elég komoly teljesítmény lehetett eltalálni ezzel a vadat. Fán, meg acéllemezen kísérletezgettünk vele, félelmetes dolgokat művelt, sokkal nagyobb az átütő ereje, mint egy pisztolygolyónak. Egy hatalmas acél ív adja ezt az iszonyatos erőt, az országban nincs még egy ilyen erejű számszeríj.

Boros Károly