„Szeretnék reményt adni”

– Magunk maradtunk című kisjátékfilmjében elhangzik egy mondat, amely így szól: „Kihal az én generációm, aztán csak olyanok maradnak, akiknek semmi se szent, se a törvény, se az emlék.” Valóban ennyire pesszimista?

– Ez egyrészt nem borúlátó, hanem rea­lista mondat, másrészt nem én mondom, hanem a film főszereplője, a taxis. Egyáltalán nem vagyok pesszimista. Először is élek, megkaptam az élet kegyelmét, ráadásul van dolgom, szép életfeladatom is. Nyilván léteznek a világban olyan folyamatok, amelyek egyáltalán nem tetszenek, de amíg ezt szabadon megbeszélhetjük, addig nincs gyötrő hiányérzetem. Szerintem a filmünk a személyes veszteségről, a hiányról szól, de a főszereplő mégsem kizárólag keserűen látja a világot, szép emlékeket is őriz. Meglehet, hogy a nézőink közül sokan tudnak azonosulni a taxis mondataival. Nem pesszimizmus észrevenni, hogy a világ – sok erőszakos beavatkozás nyomán – most éppen merre tart. Az én dolgom az, hogy alkotó emberként megpróbáljak reményt adni: ezen igyekszem dalszerzőként, novellistaként és rendezőként is. Ezek az állandó kényszer- és vészhelyzetek nem maguktól, nem „organikusan” alakulnak ki. Erre mindenkinek reagálnia kell valahogyan. Filmünk alapvetően az emlékekről, a magányról, a síron túl is tartó szeretetkapcsolatról próbál mesélni.

– Külföldön is számos díjat kapott az alkotás Sanghajtól Milánón át Torontóig, és jó néhány további fesztiválon válogatták be a versenyfilmek közé. Ezek szerint a taxis által felvetett problémák, a benne kavargó érzések nem csupán itt, Magyarországon érthetők?

– Egyszerre meglepő és megtisztelő például Kanadából és Kínából is díjat nyerni egy nagyon is közép-európai alapállású filmmel. Jólesik, hogy a film zenéje is kapott trófeát, ráadásul közben itthon aranylemez lett, sokáig vezette az eladási listát, sőt múlt héten kiderült, az eladási darabszámok alapján az év albuma lett a Mahasz 2022-es listáján. Juhász Viktor operatőr kollégám kapta eddig a legtöbb elismerést a film kapcsán, a legjobb fotózásért járó díjat már négy fesztiválon ítélték neki világszerte. Örülök, hogy ilyen figyelmet kap a munkánk, de számomra mindig a közönség, különösen az elfogulatlan közönség visszajelzése a legfontosabb. A torontói fesztivál szervezői például küldtek egy videót, amelyben az ottani nézők beszélnek a filmünkről. Pontosan azokat a mozzanatokat emelik ki, amelyek nekem is fontosak benne. Ez az igazi díj: az óceán másik oldalán is meglátják az univerzális emberi problémát a történetünkben. A taxis monológjának konkrét sorairól beszélnek, kiemelik a gyermektelenség drámájáról szóló mondatokat vagy az éjjeliszekrényen sorakozó tárgyak magányosságát. Tényleg szépek a külföldi elismerések, címek és oklevelek, büszke is vagyok rájuk, de ennél az értő visszajelzésnél fontosabb nincs. A hazai vetítések kapcsán is az volt számomra az egyik legmeghatóbb élmény, amikor valaki megírta, megrendülten nézte végig a filmet, aztán odafordult a feleségéhez, hogy megölelje: milyen jó, hogy te még itt vagy nekem! Veterán filmesek mondják, hogy akkor járunk jó úton, ha egyedien magyar módon fogalmazunk meg univerzális problémákat. Ezt akkor hallottam, amikor a mi filmünk már kész volt, de úgy érzem, valami hasonló dolgot sikerült megvalósítanunk a Magunk maradtunk történetével.

– A szülei esküvői képe is bevillan egy-két másodpercre. Ez csak arra utal, hogy annak a generációnak szeretett volna valamilyen módon emléket állítani, vagy esetleg voltak olyan történetelemek, amiket tőlük hallott és felhasznált a novelláiban, illetve az azokból készült filmben?

– Ezzel a munkával szeretnék emléket állítani a szüleim generációjának, és szeretném felidézni a filmes mesélésnek azt a módját, ami nézőként katarzist váltott ki belőlem. Amikor a forgatókönyv véglegesnek képzelt változata elkészült, a levelek még nem voltak benne. Az utolsó jelenethez leírtam, hogy az ágyon fekvő főszereplő olvas. Az első asszisztens rákérdezett, hogy konkrétan mit olvas a taxis. Eladdig a stáb minden kérdésére tudtam felelni, de ez váratlanul ért. Hazamentem, és három napig írtam. Ebből lett a Magunk maradtunk levélnovella, amelynek az anyaga bekerült a prózakötetembe is, és annyira meghatározó eleme lett a filmnek, hogy végül a címre is döntő hatással volt. Az íráshoz elővettem a szüleim levelezését, a nagyapám katonaságból hazaírt üzeneteit, édesanyám nekem szóló intelmeit: alapos átdolgozás után ezekből sok minden belekerült a szövegbe. Nagy élmény volt számomra, hogy ilyen értő, érző munkatársakat kaptam, akiknek számos kérdése, intenzív érdeklődése ekkora erővel hatott vissza a filmre. A személyes vonatkozásokról talán elég is ennyit mondani.

– Egy decemberi interjújában a fiatalok kapcsán azt mondta: „Rossz nézni, hogy számukra természetessé válnak a központi narratívák, amelyek megszabják, mitől kell félni, hogyan kell gondolkodni, milyen morálisnak hazudott irányt kötelező elfogadni.” Mi az, amitől ön szerint nem kellene félni, és mitől kellene, de mégsem figyelünk oda rá?

– Talán érdemes odafigyelni, hogy ne osszunk meg magunkról a szükségesnél több bizalmas információt, akár csak olyan jelentéktelennek tűnő dolgokban is, mint az online zenehallgatás. Amikor én voltam gyerek, vettem egy kazettát, aztán hallgathattam, amennyit akartam, kellő hangerő esetén maximum a szomszédok tudtak róla, mikor és mire szánok figyelmet. Ma ez nagyon másképp van. Sokszor elfeledkezünk róla, itt magamról is beszélek, hogy az összes internetes vásárlási, fogyasztási, böngészési szokásunkat rögzítik a nagy rendszerek adattárai. Csak gyűlik rólunk a rengeteg információ, amíg engedelmes fogyasztók vagyunk.

– Mégse „marad utánunk semmi”.

– Igen, erről a jelenségről beszél a taxis is a filmben: nyomkodjuk a mobilt, üzengetünk, de valójában már nem kommunikál senki. A régi levelek, amelyeket ő váltott a feleségével a hosszú közös élet során, még csak-csak megmaradtak, de a mai üzenetek a semmibe hullanak, a kidobott telefonjainkat az utókor nem fogja olvasgatni.

– Úgy látja egyébként, hogy a mai embert megpróbálják félelemre nevelni?

– Számomra ez a legfontosabb bibliai mondat: Ne féljetek! Persze ha rettegni akarunk, van mitől, végül is egy atomháború árnyékában élünk. A félelem nagy erő, ezen keresztül könnyen lehet manipulálni az embert. De az én dolgom inkább az volna, hogy a reményről beszéljek.

– Említette a szomszédunkban dúló háborút. Többen emlékszünk, hogy alig pár hónap telt el Az utolsó békeév című lemezének 2021-es megjelenése után, és Ukrajnában elkezdődtek a harcok. Ebben a helyzetben mi jelenti a reményt?

– Az áldott béke. Borzalmas ez a testvérháború, a fortyogó indulatok, a megállás nélkül szított ellenségeskedés. Kinek az érdeke ez? A harcoló feleknek biztosan nem jó, hiszen rengeteg értékes élet odavész az öldöklésben, nem beszélve az elképesztő anyagi károkról. Európának nem áll érdekében, mert a gazdasága meggyengül, a polgárai fáznak, a háborúba küldött eszközei odavesznek. Előbb-utóbb nem lesz más opció, csak a béke. Tragikus, hogy az öreg kontinens közepén háború dúl. Ennek valószínűleg csak azok örülnek, akik nagyon messze laknak innen, és érdekükben áll, hogy a versenytársaik megroppanjanak.

– Visszatérve a filmre: látható volt tévében, moziban, megjárt számos fesztivált. Mi következik ezután? Esetleg van már új, megvalósításra váró forgatókönyv?

– Az eddig elért eredmények után is több nemzetközi fesztiváltól várunk visszajelzést, úgyhogy vélhetően folytatódni fog a Magunk maradtunk élettörténete. Emellett két filmötletem is van, ezeket kész könyvvé kell fejleszteni ahhoz, hogy konstruktív vitát lehessen róluk folytatni. Hábermann Jenő producer mindenesetre gyakran hív, hogy lendületben van a filmünk, jönnek a díjak, írjam már a következőt. Igyekszem, amennyire tőlem telik. A böjti időszakban filmvetítésekkel, író-olvasó találkozókkal és irodalmi estekkel járom majd az országot, aztán elkezdődik a koncertszezon, elvégre énekes-dalszerző is volnék. Idén sem vagyunk normálisak, két teljesen különböző műsorral készülünk. Az egyikhez a tavaly decemberi, telt házas Aréna-koncert adja az alapot: 35 éve állok színpadon, de ez életem egyik legmeghatározóbb elő­adása volt. Ennek a koncertnek az anyagával szeretnénk turnézni nyáron, ősszel pedig egy akusztikus produkciót állítunk színpadra, mert idén éppen harmincéves életem első szólóalbuma, a Karcolatok. Ezzel a lemezzel fogadott el szólistaként a közönség, fontos mérföldkő volt. Emellett sok terv van még, új kiadványok, új dalok, tehát sok tányér pörög a levegőben, akár a kínai cirkuszban.