Tiszteld az ősök üzenetét!

– Számos címer- és totemállatot ismerünk világszerte: farkast, oroszlánt, medvét, sárkányt, griffet, sast. Ön miért a sólymot választotta?

– Gyerekkorom óta van egy visszatérő álmom: lovagolok a végtelen pusztán, és fölöttem repül, kísér egy madár. Három-négyéves koromban még nem tudtam, milyen madár, hét-nyolcévesen azonosítottam, hogy sólyom. Később, amikor elkezdtem a transzcendens meditációt, találkoztam a burmai őserdőkben egy aka spirituális vezetővel, Amővel, akit a néprajzkutatók sámánnak tartanak, de szerintem sokkal magasabb szinten van. Az akák nyelvén mindenesetre nyipának nevezik ezt. Amő nyipa szerint minden embernek van egy sajátos, rá jellemző belső szimbóluma. Ez lehet állat, növény, geometriai ábra, bármi. Érdekes, hogy Jung is beszél a kollektív tudattalanban létező ősképekről. Amő nyipától tanultam meg, hogy a transzcendens meditáció során el lehet jutni a belső jelképünkig, ami egy lelki jegy. Nos, az én lelki jegyem a sólyom, ami egész életemben meghatározó szerepet játszott a jelképrendszeremben, az értékrendemben. Egyesek szerint a karakteremben is.

– Milyen a sólyom-karakterű ember?

– A sólyomra jellemző az egyenesröptűség, a harciasság. Amikor vadászik, nyílegyenesen, sebesen csap le a Nap irányából. A fény madara. Sok nagy kultúrában, például az ősi egyiptomi Hórusz-kultuszban is szerepel napszimbólumként.

A lovasműveltségű népeknél, így a szkítáknál is nagy jelentősége volt a sólyomnak, és e népek karaktere is sólyomszerű, jellemző rájuk az egyenesröptűség.

Hérodotosz a szkítákat a becsületesség, az eskü megtartásának népeként írta le. Ez már az ókorban is ritka volt. Ugyanilyenek voltak a hunok. Attila a meghódoltatott népektől nem vette el a földjeiket, még a saját társadalomszervezésüket is meghagyta a fejedelmeikkel, királyaikkal együtt, mindössze együttműködést és háború esetén katonai támogatást kért tőlük. Nem megsemmisíteni akarta az alávetetteket, hanem szövetségessé tenni őket. Integrátor volt.

Ránk, magyarokra is ez jellemző máig, ezért nem áruljuk el soha a szövetségeseinket.

– Miért az 1970-es, 1980-as években, a távol-keleti őserdőkben megélt élményeivel kezdi az önéletírását?

– Beszélek a gyerekkoromról is, de ott, a dzsungel mélyén értettem meg, hogy mi a küldetésem. Öt-hat éves koromban láttam Somogy felett áthúzni a Budapestet bombázó amerikai gépeket, később átéltem a szovjet megszállás szörnyűségeit. Jött a Rákosi-korszak, az emberek élete folyamatos rettegés volt.

Aztán elérkezett 1956, a szabadság felvillanása. Akkor égett belém örökre Isten, a szabadság és a magyarság elválaszthatatlan hármassága.

Ez a három érték az olvasmányaim alapján már ott lehetett a lelkemben. 18 éves voltam, amikor meghallottam a rádióban, hogy mi történik Pesten, tudtam, hogy ott a helyem. Egy pillanat alatt döntöttem, ez is sólyom-tulajdonság. Ez később is jellemző volt rám. A szabadságharc után Ausztriában érettségiztem, majd Svájcban egyetemre jártam. Aztán egy jól menő kutatóintézetet hagytam ott Genfben, amikor átköltöztem a Távol-Keletre. Ellenállhatatlan volt a Kelet hívása. Gasztronómiával, borral foglalkoztam Hongkongban, 1981-ben világszimpóziumot rendeztem a kínai konyhák és a francia borok harmonizációjának jegyében.

Hangos nemzetközi sikert arattam, számos ázsiai luxusszálloda gasztronómiai tanácsadónak kért fel Japántól a Fülöp-szigetekig. Jól megéltem a keresetemből, de azt éreztem, hogy ezen túlmenően meg kell találnom a helyemet. Kőrösi Csoma Sándor nyomán el akartam jutni a tibeti kolostorokba, az ujgurokhoz, a belső-mongóliai Ordosz-vidékre, és olyan helyekre, például Laoszba, Burmába, ahol megmaradtak a régi sámánvallások. Látóemberekkel akartam találkozni.

El is jutottam ezekre a helyekre, amihez a forrást a gasztronómiai munkám biztosította. Így ismertem meg a karenni népet is.

– Kik ők, és hol élnek?

– Burma területén. A XX. század közepéig autonóm államuk volt, ma is azért harcolnak. Egyszer az akák földjére tartva több kisebb nép, törzs területén haladtam át. Egyszer egy karenni faluba értem, este volt már, ott marasztaltak vacsorára. Másnap néhány karenni fiatal azzal a hírrel érkezett, hogy a közeli hegy túlsó oldalán egy burmai katonai egység közeledik. Az előre kidolgozott menekítési terv szerint felkészítették a nőket, a gyerekeket és az öregeket, hogy a megbeszélt rejtekhelyre meneküljenek, és nekem is mondták, hogy tartsak velük, a férfiak pedig a kiépített védelmi rendszerben tüzelőállásba helyezkedtek. Mondtam nekik, hogy nem fogok elmenekülni, adjanak fegyvert. Így keveredtem bele a karennik szabadságharcába. Megszerettem őket, a nemzetközi nagykövetük lettem, addig lobbiztam, míg felvetettem őket a Képviselet Nélküli Nemzetek és Népek Szervezetébe (Unrepresented Nations and Peoples Organization, UNPO.) Az akákhoz visszatérve, önmagam megsimerésének fontos állomása volt, amikor találkoztam Amő táltossal a burmai dzsungelben.

– Mit tanult tőle?

– Először is azt, hogy a szabadság és a halál útja egy. Csak az szabad, aki nem fél a haláltól. A modern ember retteg tőle, de el kell fogadni a közelségét, és teljesíteni kell a kötelességeinket.

’56-ban és később, amikor az őserdőkben vívott szabadságküzdelmekben vettem részt, egyaránt benne volt a pakliban, hogy ott maradok. De ha ezzel foglalkoztam volna, az eltérített volna a lényegtől. Én jóban vagyok a halállal, ami nem azt jelenti, hogy keresem, de azt igen, hogy tudomásul vettem, hogy egyszer mindenképp eljön.

És azóta felszabadító nyugalom van bennem ezzel kapcsolatban. Másodsorban azt tanultam meg Amőtől, hogy a holtak segítik az élőket, ha az élők emlékeznek az ősökre. Ahol ez a kapcsolat hiányzik, ott elvész az önazonosság.

– A modern nyugaton ennek vagyunk tanúi.

– Egyszer Mexikóban, Teotihuacanban jártam. Az ottani nappiramis tetején állva álomszerű látomásom volt, felvonultak az ott legyilkolt aztékok, toltékok és maják, akik nem tudták segíteni szellemileg az utódaikat, mert azok megfeledkeztek róluk.

Márpedig az a nép marad fenn, amely képes az élők és a holtak közötti lelki hídon járni.

Ez minket is figyelmeztet, hiszen a kommunista, kozmopolita, liberális tudatipar és oktatás pontosan a hunok, a szkíták felé vezető lelki hidakat akarja elpusztítani.

– Van olyan ország, ahol élő ez a kapcsolat?

– Japánban, Amateraszu Ómikami napistennő íszei szentélyében is a mexikóihoz hasonló látomásom volt, de ott az egykori császárok, sógunok boldogok voltak, mert az utódaik tisztelték őket, így élő volt a lelki, kulturális kapcsolat. Ugyanezt tapasztaltam a burmai őserdőkben élő akáknál. Ez a nép 2000 évvel ezelőtt a mai Mongóliából húzódott le Délkelet-Ázsiába, és máig fennmaradt a mondáin, a vallásán, a hagyományain, a kulturális önazonosságán keresztül, mert az akáknak meggyőződésük, hogy kapcsolatban kell lenniük az őseikkel. Egy aka kisgyereknek hét-nyolc évesen tíz-tizenkét ősét tudni kell felsorolni. Mindebben az érdekel engem, hogy miként tudjuk ugyanezt visszahozni és megélni mi, magyarok.

Újra kell építeni az őseink felé vezető lelki hidat.

A gasztronómiában is erre törekszem, kutatom az eredetet. Ezért szorgalmaztam már az 1990-es évek elején, hogy az újjáéledő magyar borászat a szőlőfajták feltüntetése helyett az eredetre, a termőhelyre, az ottani hagyományra és a hungarikumokra fókuszáljon. Sajnos ez csak részben teljesült. Meg kellene érteni a bor és a gasztronómia kulturális és kommunikációs jelentőségét.