– Milyen emlékei maradtak az ostromról?

– Amikor Pestet már elfoglalták az oroszok, Budát még csak támadták, éppen itt rendezkedtek be előttünk, és a mi lakásunkat is kinézték maguknak, el kellett mennünk.

– Hova?

– Ahova tudtunk. Ebből ők nem csináltak gondot maguknak, csak ütöttek a géppisztolytussal. Édesanyámnak gyerekkori teniszpartnerei voltak a László-lányok, a fizikus Marx György nagynénjei, hozzájuk menekültünk, aminek a két idős hölgy még örült is, gondolták, legalább nem lesznek egyedül. Addigra már édesanyám testvére, aki főszolgabíró volt Szolnokon, szintén nálunk lakott harmadmagával. Így vészeltük át az ostromot ötösben. Mindennap jártunk vissza ide a lakásba egy ruháskosárral, és „loptuk” a holminkat.

– Hova járt gimnáziumba?

– A túloldalra, a ciszterekhez. A fából felépített Petőfi hídon mentünk át naponta gyalog. Egy osztályba jártam Latinovits Zolival, akit mi csak Pikinek hívtunk, ahogy otthon a családban szólították, velünk járt Abody Béla, Vajda Miki is.

– Ezek szerint már az iskolában elkezdődtek azok a barátságok, amelyek révén az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek magyar szellemi életének örvényébe került, akkor már fotográfusként. Milyen pályára készült?

– Filmrendező akartam lenni, amiből aztán csak a fényképezés maradt, mert fél év után kirúgtak klerikális magatartás miatt.

– Mit jelentett ez pontosan, templomba járt?

– Természetes, hogy templomba jártam, de nem ezért, hanem azért, mert nem akartam aláírni a Mindszenty kivégzését követelő iratot. Akkor minden középiskolában és felsőoktatási intézményben összehívták a hallgatókat, és gyűléseken kellett elítélni Magyarország hercegprímását, sejtetve, hogy a kivégzését kívánjuk. Annak ellenére rúgtak ki, hogy például Galgóczy Erzsébet szerint az én forgatókönyvem volt a legjobb az évfolyamban. Ő akkor még nem volt író, csak újságíró, de már nagy sztárnak számított, együtt jártam vele is, Huszárik Zoltánnal is a főiskolára.

– Mihez tudott kezdeni?

– A Hídépítő Vállalathoz mentem segédmunkásnak, ott aztán kitanítottak a hegesztő szakmára, ami tulajdonképpen kellemes munka volt, mert a hegesztő nem emelgethet nehezet, nehogy elnehezüljön a keze – akkor nem tud szépen hegeszteni. Talán két évig végeztem ezt, amikor elhívtak az Autókísérleti Intézetbe műszaki fényképésznek. Volt ennek a munkának egy érdekes tanulsága, ami ugyan nem tartozik az életemhez, de annyira meglepő, hogy érdemesnek tartom megemlíteni. Minden évben mérték, hogy a különböző betonokból készült utakon milyen az autók fogyasztása. Hosszú autókaravánok mentek végig az országon, elöl-hátul egy-egy rendőrautó, hogy egyenletes sebességgel tudjunk haladni és hajszálpontosan mérték a fogyasztást, én pedig fényképeztem az útfelületet. Az a megdöbbentő eredmény jött ki, hogy a háború előtt készült betonokon mindenütt kisebb az autók fogyasztása, mint a háború után készült utakon, miközben a beton receptje ugyanaz volt. Senki nem értette, a mai napig nem tudom, mi lehetett az oka. Aztán a Diafilmgyártó Vállalathoz kerültem, igazából ott kezdtem el fényképeket készíteni művészekről. A vállalat nyaranta fiatal festőket alkalmazott, akiknek egy-egy képért ugyan nem fizettek sokat, de huszonöt-harmincat kellett egyszerre leadni, ezért örömmel vállalták ezt a munkát. Például Zórád Ernő, vagy László Gyula, a régész rendszeresen dolgoztak ott. Először a komolyabb festményeikről készítettem felvételeket, mert akkoriban divat volt előadást tartani a festőknek saját művészetükről, és ehhez kellettek a diák. Egy idő után kézről kézre adtak. A művészekről is készítettem portrékat, akik hálájuk jeléül képekkel ajándékoztak meg, így jött össze ez a gyűjtemény, amely az egész lakást beborítja. Ennek egyetlen darabját sem vásároltam. Egy idő után jöttek az irodalmárok, színészek, filmrendezők és lassan az egész magyar szellemi élet. Bálint Bandi például saját születésnapjára adott nekem egy képet, rá is írta, hogy születésnapomra. Voltak olyan közös kiállításaink is, ahol a festmény mellett az én képem lógott, amelyben azt próbáltam megfogalmazni, mit váltott ki belőlem a mű, harmadikként pedig a festőről készült portrém volt a falon. Az első ilyen kiállítás Bajnán volt 1976 októberében. Huszadikára terveztük a megnyitót, de Ruttkai Éva csak 23-án ért rá megnyitni, éppen a forradalom 20. évfordulóján, ráadásul a meghívón az állt, hogy autóbuszok a Széna térről indulnak.

– Nem volt belőle gond?

– De. Kirúgták a művelődési ház igazgatóját. Tele volt ávósokkal az egész falu, annyian jöttek, hogy autóval nem is lehetett beférni, de persze nem volt semmi különös, hiszen sem a kiállításnak, sem a megnyitó szövegének nem volt semmi köze az évfordulóhoz. Kassákné és Ferenczy Béniné is jelen volt.

– Kiknek a képei vannak ebben a lakás méreteihez képest óriási gyűjteményben?

– Kassák, Bálint, Ferenczy Béni, Boromissza Zsolt, Gadányi – unalmas sorolni -, Újváry Lajoska, Kondorok, kivétel nélkül olyan emberek voltak, akik között egy sincs, akire úgy emlékeznék, hogy nem volt érdemes megismerni. Mindegyikkel nagyon vártam a találkozást, és várom ma is azzal, aki még él.

– Készít még képeket?

– Már rég nem fotózom, nem érdekel. Igazából akkor sem érdekelt. Az emberek voltak fontosak, azokra voltam kíváncsi. Ahogy Heisenberg mondta: „Ahogy életem végéhez érkezem, most már tudom, hogy nem is annyira a fizika volt számomra fontos, hanem az emberek, akik körülvettek”. Ugyanígy érzem én is, azzal a különbséggel, hogy nekem a fotózás nem jelentett annyit, mint neki a fizika. Egész munkásságánál, egész életművénél fontosabbnak tartotta az embereket, akik körülötte voltak. Valójában semmi más nem számított soha életemben, csak a barátság. Ez a kis fekete puli itt a Latinovits Zoli kutyája, a Bagó. Ezt a képet Pikiről a halála előtt három nappal készítettem a kertemben, ahol együtt voltunk. Rámásoltam az utolsó hozzám írt levelét. Thomas Merton könyvét adtam kölcsön neki, erre utal, amikor a „keresztényi létet” említi. „A tevékeny élet visz előre, csak ez a keresztényi lét. Hát hol vagyok én ettől? (…) Egyedül maradtam, bűntudatosan, lelkiismeret-furdalással. (…) egyszerűen a kórházba menekültem, hogy ne kelljen többé szoronganom a színpadon. Mert az első nagy kritika aláásta az önbizalmamat.” Jelenits Pista azt mondta – ő temette Szemesen -, hogy olyan tiszta lélekkel ment el tőle az utolsó gyónás után, hogy akár meghalni is mehetett volna.

– Pilinszkyvel is nagyon szoros, mély barátságban volt. Mi hiányzik önnek legjobban belőle a halála óta?

– Érdekes dolog ez, mert nem az, amit az ember gondolna, nem azok a mély és szép gondolatok, amelyeket könyvekben és drámákban megírt, hanem az, hogy olyan jókat lehetett vihogni vele. Óriási humora volt, és nagyon jól tudtuk egymást piszkálni. Ő aztán tényleg olyan ember volt, akinek a számára a körülötte lévőknél semmi sem volt fontosabb. Néha éjjel fél egy, egy órakor fölhívott azzal, hogy most írtam egy verset, el kell mondanom és beolvasta a telefonba. De Ruttkai Éva is gyakran olyankor hívott fel egy-egy színházi bemutató után, hogy kibeszélje magát.

– Egy páratlan hanggyűjteményt is készített.

– Ha jól emlékszem, 1962-ben megjelent életemben a magnó, és elkezdtem hangfelvételeket készíteni a baráti társaságomba tartozó írókról, festőkről, akikről portrét is készítettem. Elfelejtett, elhallgatott művészekről, mint Sinka, Kassák, Kondor Béla, Pilinszky. Nem interjúk voltak ezek, sohasem kérdeztem tőlük semmit, teljesen rájuk bíztam, hogy mit mondanak el. Több mint ötven ember gondolatai gyűltek így össze. Már nincs nálam a gyűjtemény, mert az egészet megvette tavaly az Irodalmi Múzeum.

– Rengeteg kéziratot is őriz. Ha az ember végignéz ezen a listán, a XX. század második felének teljes magyar szellemi életét itt láthatja. Szentgyörgyi Albert, Zelk Zoltán, Reményik Sándor, Tamkó Sirató Károly, Pilinszky, Kányádi, Illyés Gyula, Nagy Gáspár, Juhász Ferenc, Dutka Ákos. Szalonként is működött a lakása?

– Nem mondanám, mert nagyon ritkán jöttek egyszerre, inkább egyesével-kettesével, vagy én mentem hozzájuk. Egy időben Kányádi Sándor itt tartotta a honoráriumát, amelyet Magyarországon megjelent műveiért kapott, amikor még a Ceausescu-időkben kockázatos lett volna átvinni a határon. Írt egy szép verset Latinovitsról, annak is itt a kézirata.

– Miért nem szereti, ha fotóművésznek nevezik?

– Nagyon visszásnak érzem, mert nem vagyok az. Az, hogy elsütöm a gépet, nem művészet, ez csak egy bizonyos esztétikai érzéknek a megjelenése. Kondor Béla hites fotográfusnak nevezett. Ez azért tetszik, mert nincs benne a művész, ugyanakkor utal a hitre is, amely valóban egész életemet áthatotta. Pilinszkyt is ő hozta el hozzám, azt mondta, „Ti jók lesztek egymásnak”. 1963-ban Trabanttal megjártam Olaszországot. Fiesoléban, ahol Orosz János egy római kori színház maradványainál festegetett, hogy háziasszonyának a lakbért képpel fizesse ki, így a 100 dollárjából tovább maradhatott, egy hosszan tartó nyári zápor után, mikor még szemerkélt egy kicsit, megláttam egy anyát, amint esernyőt tartott két gyereke fölé. Nézegették a várost. Lefényképeztem őket. Amikor az olasz út negatívjait nagyítgattam, és potyogtak le a szárítóról a Csepel Művek anyagvizsgáló laboratóriumban, ahol akkor dolgoztam, Jancsi, egy háromlábú laborszéken rakosgatta őket, ezt az egyet félretette. Megkért, hogy nagy méretben nagyítsam föl neki. Azt mondta, igazán szép az, amit egy halálraítélt is tud nézegetni a cellájában. Ez a kép haláláig a falán lógott. Jancsi viszonya a róla készült képekhez különös volt. Amikor Kondor az első portréját megfestette, az annyira natúr volt, hogy perceken belül letörölte. A következő már egy lelki röntgenkép lett, valóságos élveboncolás, amire Jancsi szinte visítva mondta, „Na nem, Samu, ezt nem”. Így maradt meg a harmadik változat, a kettő ötvözete, amit ismerünk. Mikor Boromissza Zsolt első illusztrációit készítette Pilinszky verseihez, még nem ismerte őt személyesen. Kicsit gyűrött, barna csomagolópapírra rajzolt, a Szálkák című kötethez. Egy este elmentünk hozzá, Jancsi szótlanul nézte, ahogyan a papírok egymást követve a földre hullanak, aztán csak ennyit mondott: vállalom. Ezekre a grafikákra gondolt, amikor később Boromissza Zsolt egy kiállításának meghívójára azt írta: „Ceruzával dolgozom én is, akár a grafikusok. A grafikus szintén ír. Megrendít viszontlátnom betűimet a vonalak nyelvén. Megrendít és el is némít. Ezek a vonalak »billentések« a falon, megerősítik bennem azt a nagyon fontos, talán legfontosabb érzést és reményt, hogy mindannyian kivétel nélkül egyek vagyunk.”