Vérző Magyarország

A pszichoanalízis traumaelmélete szerint a gyógyulás egyik alapfeltétele mindig a történetek elmondása és másokkal való megosztása. Közösségi traumáknál leginkább az irodalom tud segíteni az egyéni vagy a kollektív sérelmek elbeszélésében. Általa ugyanis létrejön egy új nyelv, aminek révén el- és kimondhatóvá válnak a hétköznapi szavakkal vagy hétköznapi közegben el- és kimondhatatlan történetek. Trianon esetében viszont mintha ez az új nyelv ma is hiányozna, ami, talán nem túlzás ezt állítani, a magyarság lelki gyógyulását még száz év elteltével is akadályozza.

Nem, nem soha!

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a trianoni országcsonkítás ne készítette volna megszólalásra azokat a korabeli írókat-költőket is, akik előzőleg kevésbé nyilvánultak meg politikai témákban. Az első irodalmi reakciók – melyekben jellemzően a trianoni diktátum elutasítása, a békerendszer felülbírálásának vágya, a bele nem nyugvás szándéka és a sokkal kevert gyász volt a fő téma – közvetlenül a szerződés aláírása után megjelentek. A számos ez idő tájt született vers közül kiemelkedik József Attila Nem, nem, soha című 1922-es költeménye („Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége, / nem lehet, nem, soha! Oláh­ország éke! Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret / Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!”), amelyet előbb a Területvédő Liga használt fel, a Nem, nem soha! pedig a Tria­non felülvizsgálatát követelő mozgalmak mai napig élő jelszavává vált.

Juhász Gyula 1920-as A békekötésre című költemény szintén e tragikus eseménynek állított emléket („Magyar Tiborc, világ árvája, pórja / Nézz sírva és kacagva a nagyokra, / Kik becstelen kötéssel hámba fognak, / Hogy tested, lelked add el a pokolnak!”), Áprily Lajos erdélyi származású költő A legyőzöttek strófája négy sorában pedig így summázta a történteket: „Múltunk gonosz volt, életünk pogány / Rabsors ma sorsunk s mégsem átkozom: / Jó, hogy nem ültem győztes-lakomán / S hogy egy legázolt néphez tartozom.”

A veszteség számára egyénileg is óriá­si volt, számos kollégájához hasonlóan, akik az elcsatolt országrészekből származtak, például Tóth Árpád Aradról, Kosztolányi Dezső Szabadkáról, Szabó Dezső Kolozsvárról, Márai Sándor Kassáról. Nekik, mondhatni, kötelességük volt, hogy Trianonnal valamilyen formában foglalkozzanak.

A beköszöntő Horthy-rendszer irodalmába ugyancsak hamar leszivárgott az ország külpolitikai törekvéseiben főszerepet játszó revíziós retorika, ezért különösen az 1920-as években számos magyar író foglalkozott műveiben az országot ért súlyos igazságtalansággal. Az e szellemben létrejött művek javát a Kosztolányi Dezső szerkesztette Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért című antológia gyűjtötte egybe, a kötet 1928-as kiadásához maga Horthy Miklós írta az előszót, és mások mellett Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály, Herczeg Ferenc, Tormay Cécile alkotásai olvashatók benne.

Hiányzó történetek

E viszonylag termékeny szakaszt akasztotta meg aztán a második világháborús vereség. Az új békerendszer nemcsak a revizionista álmoknak vetett egyszer s mindenkorra véget, a kommunista hatalomátvétel elhozta a totális hallgatás évtizedeit mind Trianonnal, mind a határon túli magyarság életével, irodalmával kapcsolatban. A szocialista kultúrpolitika és oktatás egész egyszerűen nem vett tudomást az anyaországon kívüli alkotókról, a Trianonnal kapcsolatos irodalmi-művészeti megszólalásokat árgus szemekkel figyelték, és nacionalizmusnak bélyegezve szigorúan büntették. Csak a hetvenes-nyolcvanas években volt tapasztalható némi enyhülés, igaz, ez is inkább az elcsatolt területek néprajzi, történelmi vizsgálatára vonatkozott. És bár sokan bizakodtak a rendszerváltás új szeleiben, az aktuálpolitikai küzdelmek és azokhoz tapadó képzetek megint csak háttérbe szorították Trianon traumájának szépirodalmi, illetve kortárs művészeti eszközökkel való feldolgozását. Az azóta is élő párhuzamos Trianon-narratívák (a restaurációtól a nemzetek feletti egységes Európáig) miatt csak nagyon kevés olyan szépirodalmi minőségű mai reflexió született, amely a nemzeti katasztrófánkat valóban érvényessé, feldolgozhatóvá tenné.

Gyógyítható-e a Té-szindróma? – teszi fel a fentiek miatt tehát jelenleg is nagyon fontos kérdést Vallasek Júlia is a Trianon 100 MTA–Lendület Kutatócsoport projektének részeként készült tanulmányában. Az irodalomtörténész hiánypótló munkájában Trianon alakváltozatait vizsgálja a kortárs magyar prózában. A hat górcső alá vett regény – Szabó Magda: Für Elise (2002), Tompa Andrea: Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben (2013), Vida Gábor: Ahol az ő lelke (2013), Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik (2016), Bauer Barbara: Porlik, mint a szikla (2017) és Térey János: Káli holtak (2018) – írójában közös, hogy koruknál fogva nem lehetnek személyes tapasztalataik a korszak eseményeit illetően, és a téma is más megközelítésben, súllyal, illetve prózanyelven jelenik meg a műveikben. Az írások kapcsán érdekes megfigyelni azt is, hogy a kortárs prózában a Trianon-téma mintha kizárólag Erdély kapcsán fogalmazódna meg. Ennek oka nemcsak az, hogy maga a tanulmányíró, illetve három kiválasztott szerző is erdélyi származású vagy a mai napig ott él (Tompa, Vida, Selyem), hanem a terület nagysága, illetve az az anyaországiak által a két világháború közti időszak óta rendületlenül táplált Tündérkert-képzet, mely szerint Erdély a magyarság ősi, romlatlan értékeinek örök lelőhelye.

Az utolsó percben

Vallasek Júlia e művek elemzésekor felhívja a figyelmet arra is, hogy bár a magyar közbeszédben az ezredforduló óta mintha újból hangsúlyosabban jelen lenne a nemzeti sorsfordulóként kezelt Trianon-téma, ez ma már hitelesen önmagában nem, csak egy komplex rendszer részeként tárgyalható: háborúk, társadalmi változások, modernizálódás, változó szerepek – nyilvánvalóan máshogy reflektálunk mi a száz éve történtekre, mint azok, akik személyesen is megélték a határok átrajzolását és annak húsba vágó következményeit. Az erdélyi és anyaországi kortárs szerzők művei közt ennek ellenére is van egy alapvető, a múltban gyökerező különbség: az egyes szám első személyű narráció mellett a magyarországiak főszereplői inkább külső szempontból, a hiány és a nosztalgia mentén mesélnek a területveszteségről, az erdélyieknél viszont a belülről átéltség, az otthonosság dominál. A Trianon-szindróma kifejezést is Tompa Andrea férfi orvos szereplőjének szájából halljuk, a barcasági fürdőorvos így nevezi azt az állapotot, amit az 1920-as években érzékel Erdélyben.

És amelyet, visszakanyarodva a kezdő gondolathoz, azóta sem sikerült kibeszélnünk. Pedig a huszonnegyedik óra utolsó percében vagyunk: lassan teljesen kihal az a generáció, amelyik megélte a Trianon utáni évtizedeket, és a szemtanú hitelességével tud beszámolni róla, igaz alapanyagot szolgáltatva a fikciónak is. Az emlékezet intézményesülésével viszont beindul a kulturális emlékezet, azaz könnyen elképzelhető, hogy a jövő nemzedékei Trianont is csupán a néhány fennmaradt irodalmi műhöz kötik majd, akárcsak mi például Eger ostromát (Egri csillagok) vagy a 48-as szabadságharcot (A kőszívű ember fiai). És ugyan a tévesen Illyés Gyulának vagy Karinthy Frigyesnek tulajdonított „Magyar az, akinek fáj Trianon” sor létjogosultsága is érthető, nem biztos, hogy szerencsés, ha a nemzeti identitásunkat a következő száz évben is kizárólag egy trauma alapján határozzuk meg. Nem véletlen, hogy a Vallasek Júlia által vizsgált regények közül még az azonos időben játszódók sem firtatják Trianon kapcsán a mindenkori politikum vagy társadalmi réteg, különösen az arisztokrácia felelősségét. Ezt már megtették az elődök: Bánffy Miklós az Erdélyi történet-trilógiában, Wass Albert vagy Tamási Áron számos írásában. A hibáztatás, másokat okolás helyett eljött az igaz történetekre alapozott közös gyógyulás ideje – határainkon innen és túl.