Vidnyánszky Attila: Építeni akarunk, és nem rombolni ész nélkül

– Bő egy héttel ezelőtt a Magyar Rektori Konferencia (MRK) és a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája (HÖOK) egyeztetést kezdeményezett a Színház- és Filmművészeti Egyetem helyzetéről. A meghívást az egyetem lemondási ideje alatt még hivatalban lévő rektora, Upor László és ön mint az intézményt fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke is elfogadta. Mi történt végül ezen a találkozón?

– Semmi. Az egyetem vezetői előző nap késő este lemondták a részvételt, így én sem mentem el. A színművészetit fenntartó alapítvány nevében egy jogász és Rátóti Zoltán színész, kuratóriumi tag tárgyalt az MRK és a HÖOK képviselőivel.

– Egyet előre, kettőt hátra?

– Mondhatjuk. Sőt, még ennél is rosszabb a helyzet. Erősen elgondolkodtató, mi miért történik. A Rektori Konferencia nagyon komoly intézmény, Magyarország összes felsőoktatási intézményének rektora a tagja. Ha az ő hívásukra sem hajlandó elmenni valaki tárgyalni, az sokat elmond a hozzáállásáról. A gőgről. Először a diákok, most a tanárok – egyre többen vannak kapitális szereptévesztésben. Pedig nagyon jó lenne végre közelíteni az álláspontokat, hiszen az oktatás közben meg áll, ami eleve törvénysértés.

– Ha mégis létrejött volna ez a beszélgetés, mit gondol, tényleg elkezdődhetett volna végre valamiféle közös gondolkodás a két fél között, vagy legalábbis kevésbé lenne ellenséges a hangulat?

– Én ebben bízom hónapok óta. Hogy mi lett volna, nem tudom, de talán a nagy hangzavarban szóhoz jutottam volna én is, a kuratórium többi tagja is, hogy a szakmai tervekről beszéljünk, egyeztessünk, arról a lehetőségről, amit a felsőoktatási modellváltással előálló rugalmasabb, korszerűbb intézményi struktúra magában hordoz. Amikor készültem erre az alkalomra, elkezdtem gyűjteni azokat a korábban megjelent kritikákat a színművészetivel kapcsolatban, amiket maguk az egyetem egykori diákjai fogalmaztak meg. És nagy meglepetésemre a Színház folyóirat 2001. májusi számában megjelent, Zacc a kávéban – Helyzetkép a Színművészetin című riportban, ezt bárki elolvashatja az interneten, igen tanulságos mondatokat találtam. „Ha valaki rendet akar vágni ebben az iskolában, akkor mindent a nulláról kell kezdeni, mert a bűn beleivódott a falakba.” Ezt például Schilling Árpád mondta még hallgatókorában, és most ő ágál a leghangosabban minden változás ellen. Bodó Viktor, aki ma az egyetemet védi, őszintétlenségről, a változtatás lehetetlenségéről beszélt, arról, hogy ha nem történik valami, ötven évig minden marad a régiben. A megszólalók leromlott infrastruktúráról, a diákok túlhajszolásáról, rossz tanítási módszerekről, súlyos mesterségbeli hiányosságokról beszéltek. Meg kellene kérdezni őket ma, hogy az elmúlt húsz év alatt bekövetkezett változásokkal elégedettek-e. Mert a helyzet lényegében változatlan, a háttérbeszélgetésekből, ahol őszinte megnyilvánulásokat hallok, ez derül ki, és magam is megtapasztaltam ezt. Van összehasonlítási alapom: a kilencvenes évek közepén a kijevi magyar osztályom három félévet végzett a színművészetin, egy évig laktam a Vas utcai kollégiumban. A fiam is ide járt, két tanárával, Marton Lászlóval és Hegedűs D. Gézával sokat beszélgettünk. Pár évvel ezelőtt tartottam kurzust is a színművészetin. Marton osztályában azért mondtam le kurzust, mert a diákok párhuzamosan három-négy produkción dolgoztak, nem lehetett megszervezni, hogy egy próbafolyamatban mindenki jelen legyen. Ez a túlhajszoltság képtelenség és szakmaiatlan. Marton egyetértett velem. Mindez talán elgondolkodtathatja azokat is, akik engem a fő ellenségnek, szörnyetegnek és minden rossz okozójának tekintenek.

– Ha mindenki tudta, hogy változtatni kell, miért nem tették meg?

– Mert a régi felállás egyszerűen nem ad módot a változásra. Ezért kellett ilyen erőteljesen lépni kívülről. Különben minden maradt volna továbbra is úgy, ahogyan a nyolcvanas években, sőt már az előtte való évtizedekben bebetonozódott.

– A szelídebb hangok ugyanakkor nem tagadták a változtatás szükségességét, azt viszont felrótták az egyetem modellváltását felügyelő Palkovics László innovációs és technológiai miniszternek, hogy túl hirtelen történt mindez, egyeztető tárgyalások és az átadás-átvétel „normális” lebonyolítása nélkül. Nem lett volna előremutatóbb hosszabb ideig egyezkedni?

– Az egyetem vezetői mintha nem akarnának emlékezni arra, hogy már 2014-ben, amikor Palkovics László még oktatási államtitkár volt, majd Balogh Zoltán minisztersége ideje alatt is többször szóba került a változás szükségessége és annak lehetséges módjai. Én magam, a Magyar Teátrumi Társaság vezetőjeként is nemegyszer beszéltem erről M. Tóth Géza korábbi rektorral, Hegedűs D. Géza osztályvezető tanárral, de szót váltottunk ezekről a problémákról Bagossy Lászlóval és az egyetem kancellárjával is. Ezeken az alkalmakon a kollégáimmal együtt folyamatosan jeleztük, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább, muszáj nyitni, különben tovább konzerválódnak régi, évtizedes problémák. És úgy nem lehet nyitni, ha egyre zártabb, szűkebb körből merítenek például tanárokat. Ha megnézzük az oktatók listáját a színművészetin, egészen döbbenetes, hogy az elmúlt öt-tíz évben egyre nagyobb, döntő súllyal lettek jelen a Katona József Színházhoz kötődők a tanári karban. Maga a Katona igazgatója, Máté Gábor, aki negyedszázada az SZFE tanára, nyilatkozta, hogy „ez nem egészséges”. Igaza van. De kit terhel ezért a felelősség?

– Ez önmagában miért baj? Lehet, hogy éppen ott vannak a legnagyobb tudású, szakmailag leginkább felkészült emberek.

– Ez akkor nem lenne probléma, ha egy intézményen belül több műhely tanárai is lehetőséget kapnak a tanításra, vagy ha lenne még egy sor hasonló képzést nyújtó intézmény az országban. Strasbourgban, Moszkvában, de még Prágában is akad olyan egyetem, ahol egy színházból kerülnek ki nagyrészt a tanárok, de mellettük működnek mások is. Nálunk viszont csak egy ilyen csúcsintézmény van, így a helyzet végtelenül igazságtalan. És visszatérve a kérdésére, egy szóval sem akarom azt mondani vagy sugallni, hogy a Katona rossz színház lenne, sőt, igazi műhely, amelynek jól körülírható, markáns stílusa, esztétikája, filozófiája van. Más ízléseknek, gondolatoknak viszont így alig marad tér az egyetemen, pedig azok éppúgy érvényesek lehetnek. Húsz éve pontosan a sokszínűség hiányáról beszéltek azok, akik ma meghatározó alakjai a színházi életünknek. A mai diákoknak a mostaninál sokkal több módszert, iskolát, esztétikát, ízlést, formát, stílust kellene megmutatni, aztán majd ki-ki választ közülük a habitusa, személyisége, világlátása szerint.

– A kaposvári egyetemen, ahol ön eddig rektorhelyettes volt, augusztus 1-től pedig rektori megbízott lett, szintén van színészképzés. Az nem lehet egy kiegyensúlyozó alternatíva?

– Olyan értelemben nem, hogy Kaposváron csak színészképzés van, se rendező-, se dramaturg-, se filmes oktatás nincs, így egy az egyben nem lehet a két képzőhelyet összehasonlítani. De hát Kaposvárt is Ascher Tamásék, Babarczy Lászlóék hozták létre. Tőlük kellene megkérdezni, mi volt az alapítással a céljuk, miben akartak mást? Egy biztos, nyitottságban a kaposvári egyetem példát mutathat a pestinek. Mert ott az utóbbi években megvalósult az, amit a színmű Kerényi Imre másfél évtizeddel ezelőtti kirúgása óta nem tud felmutatni, azaz hogy a színházról, sőt a világról is egészen mást gondoló emberek, mondjuk Eperjes Károly és Cserhalmi György is indíthattak osztályt, soha senki nem szólt bele a munkájukba, ahogyan abba sem, milyen vendégtanárokat hívnak maguk mellé. Ugyanez Budapesten elképzelhetetlen volt eddig.

– Közben viszont előkerült egy történet múlt héten, két egykor Kaposváron végzett diák, Bergendi Barnabás és Hermányi Mariann azt állítja, a szakmai képzés hiányosságai mellett éppen hogy nem a pesti, hanem a kaposvári színészképzőn zajlik kemény ideológiai nevelés. Takaró Mihály például egy óráján azt kérdezgette a hallgatóktól, ki milyen vallású. Majd amikor Hermányi közölte, hogy nem tartozik egyik valláshoz sem, azt mondta neki: „Akkor te vagy a kis liberális, ugye? Neked ez most nehéz lesz.”

– Én soha nem szoktam feszegetni senkinek a vallását, a világnézetét vagy a politikai kötődéseit, ennél sokkal diszkrétebb ember vagyok. Ezt tudták-tudják a Nemzeti munkatársai is. Innen is írnak alá az SZFE mellett. Mindenki véleményét tisztelem, soha senkit azért nyomás részemről nem ért, ha kiáll valami mellett, és mindent megteszek, hogy a közös színpadi munkát ez ne befolyásolja. Persze, befolyásolja, mert ma mindenkit ez a téma foglalkoztat, de bent olyan helyzeteket igyekszem teremteni, hogy legyen mód beszélgetni, kibeszélni dolgokat. De soha nem szabad lezülleszteni a színházat olyan szintre, hogy a politikai tusakodások kerüljenek előtérbe. Ezért hívtam mindig a legkülönbözőbb külföldi műhelyeket a nemzetközi fesztiválunkra, és ezért jött hozzánk rendezni többek közt Szász János vagy Zsótér Sándor is. Azt pedig, akárhonnan is nézzük, igen nehéz megmagyarázni, hogy a színművészeti fél tanári kara most miért állt fel, cserben hagyva a gyerekeket. Én mást gondolok a tanári felelősségről. Tették ezt annak ellenére, hogy nem győztem és győzöm ma sem minden fórumon hangoztatni, hogy senkitől nem vettünk volna el osztályt, és senki munkájába nem szóltunk volna bele. A változtatások a maguk tempójában, fokozatosan zajlanak majd, építeni akarunk, és nem rombolni ész nélkül. Kissé ironikus, hogy az ehhez a végtelenül bezárt közeghez ragaszkodó emberek éppen a nyitottság és a sokszínűség eltűnését féltik tőlünk.

– Mi lenne a megoldás ebben a helyzetben, ami mindkét félnek elfogadható?

– Ezt megint csak közösen kellene kitalálnunk. Javasoltam Fekete Péter államtitkár úrnak, hogy amikor a járványhelyzet engedi, szervezzünk egy vagy több konferenciát, ahol a színművészeti vezetése találkozhat az egész szakmával, az összes színházigazgatóval és mérvadó filmes szakemberrel. És akkor, ott, nyílt színen beszéljünk a jövőről, mindenki mondja el, mit szeretne, milyen hiányokat érez, hol van szerinte túl- vagy alulképzés. Megvitathatnánk olyan részletkérdéseket is, hogy kell-e kétévente harminc dramaturgot képezni, ha hatnak is alig lesz utána munkája, és napestig lehetne a fontos szakmai kérdéseket sorolni. A filmesek is ugyanígy megtárgyalhatják a maguk szakmai problémáit. És közösen kellene aztán kitalálni, hogy az egyetem két „világa”, a színházi és filmes, amely a régi beidegződések miatt még mindig nem dolgozik össze eléggé, hogyan kezdi el felépíteni a közös munkát, miként lesz biztosítható az átjárás, a kooperáció. A színművészetit fenntartó alapítvány kuratóriumi tagja lett Lajos Tamás, ő az egyik legtöbbet dolgozó magyar filmes producer, nem igaz, hogy ne a szakmai jobbítás lenne a célja, és ne lehetne vele bármiről értelmesen vitatkozni. Egy-egy ilyen fórum lehetőséget teremt a nyílt szakmai párbeszédre.

– És mi van, ha még erre is azt mondja majd a szakma egy része, hogy ha Vidnyánszky Attila is ott lesz, mi nem megyünk?

– Ha azt fogom érezni, hogy eljött a pillanat, hogy tényleg már csak az én személyem az akadálya a közös gondolkodásnak, gond nélkül félre fogok állni. Mert én ezt ügynek tartom, és nem hatalmi kérdésnek. Soha nem az voltam, aki két kézzel kapaszkodik mindenféle igazgatói székekhez. A Nemzeti élén sem teszem; ha a ciklus végén jön valaki jobb, újabb, frissebb gondolatokkal, szívfájdalom nélkül át fogom adni neki a terepet. Álszentnek tartom, hogy a színfalak mögött mindenki panaszkodik, szidja a színművészetit, ám amikor színt kellene vallania, a saját korábbi szavait is letagadja. Pedig már az épületek leromlott állaga is a vezetői alkalmatlanság bizonyítéka.

– Erre általában az az ellenvetés, hogy persze, ha valahol nem fideszes a vezetés, az az intézmény nem jut pluszpénzekhez sem.

– Fenét! Egy mindenkori vezetőnek az a dolga, hogy beszéljen, tárgyaljon, érveljen, kérjen, mindegy, kitől. Az elmúlt húsz-harminc évben volt már mindenféle színű kormány, mégsem tudták rendbe szedni az egyetemet, szégyen, ahogy kinéz az összes hozzá tartozó ingatlan.

– Néhány napja azt nyilatkozta a Mandinernek, hogy mind a civil, mind a szakmai világból annyi támogatás érkezik ön felé, hogy abból erőt tud meríteni a további harchoz. Kívülről miért tűnik mégis úgy, hogy az ellendrukkerek többen vannak, különösen a színházi világból?

– Azért azt ne felejtsük el, hogy csak Magyarország területéről majdnem negyvenezer ember aláírta azt a petíciót, amit azért indítottak, hogy tiltakozzanak Gyurcsány Ferenc fenyegetése ellen, miszerint hatalomra kerülése esetén engem földönfutóvá tesz. Köztük komoly művészek és a magyar tudományos élet nagy alakjai is. Az, hogy ők nem beszélnek, hangoskodnak, másik kérdés, de nem is várom el tőlük, hogy így tegyenek. A legmeghatóbb amúgy is az egyszerű emberek támogatása, amikor jönnek a templomba, és mondják, hogy az egész városka értem imádkozik. A Nemzetibe napi három-négy biztató levél érkezik, köztük rengeteg kézzel írott, múltkor például csak ennyi állt egy papíron: „Kitartást! Egy melós.” És igen, a szakmából sokan nem mernek színre lépni, mert tartanak a megbélyegzéstől. Hogy kiveti és megköpködi a saját körük. Emlékszem, amikor a már említett Zsótér Sándor és Szász János először idejöttek rendezni, ők is kaptak kemény megjegyzéseket, hogy hogyan is képzelik ezt. Jobb- és baloldalon egyaránt megpróbáltak kijátszani bennünket egymás ellen. Személyesen is nagyon sajnálom, hogy Szász János nem bírta tovább a rá nehezedő nyomást, és úgy döntött, két nagyon sikeres rendezés, a megteremtett bizalom után mégsem dolgozik tovább a Nemzetiben, és nem rendezi meg a már meghirdetett, remek szereposztású Ivanovot. Miközben ő is pontosan tudja, hiszen erről is beszélgettünk, és unásig tudom csak ismételni: a színművészeti kapcsán az újító szándékok szakmaiak.

– Konkrétan hogyan változik majd meg az oktatás?

– Először is: az oktatásban most változások nem leszek, minden úgy megy tovább, ahogyan eddig, és a folyó képzések a jelenlegi rend szerint futnak ki a következő években. A kuratórium feladata az előttünk álló hónapokban az, hogy az egyetem vezetésével a következő évben indítandó új képzésekről, a közeljövőről és a távlatos célokról, feladatokról tárgyaljon. A legfontosabbakat sorolom. A képzés kinyitása. Lehetőséget kell teremteni arra, hogy újra a magyar színházi szakma egészét kiszolgáló oktatás folyjék, újra be kell vonni a képzésbe a Katona mellett más műhelyeket. El kell érni, hogy a vidéki színházi világ újra vonzó legyen a diákok számára. Hiszen ez jelenti a szakmának a legnagyobb részét, a diákok jelentős hányada itt talál majd munkát. A képzésen belül a mainál határozottabban kell érvényesülnie az esztétikai sokszínűségnek, ugyanakkor a színjátszásunk egyedi jellegéről és annak gyökereiről sem szabad megfeledkezni, arról a kulturális ethoszról, amit Bartók és Kodály képviselt. Nagyon sok vendégtanárt kell hívni, külföldről is. Be kell kapcsolni az egyetemet a nemzetközi vérkeringésbe: utaznia kell tanárnak, diáknak a világba, de sok esetben az is elég, ha eljönnek a Nemzetiben rendezett MITEM előadásaira, ahol az európai színház nagy mesterei mind szerepelnek évről évre, szakmai előadásokat is tartanak. Nemzetközi egyetemi fesztiválokat kell szervezni. Hosszú távú kapcsolatot építeni a legjelentősebb külföldi színházi iskolákkal: kurzusokat cserélni, együtt dolgozni velük – magyar rendezőhallgató külföldi színészekkel és fordítva. Ugyanígy a határon túli magyar iskolákkal is közös ügyeket kell szervezni, mert így természetes módon tágul a „kismagyar” látószög. Mindezeket rendszerszintűvé kell tenni. És ezt nem csupán a színész- és színházi rendezőképzésre értem, hanem a filmesre is. Komoly infrastrukturális beruházás lehetősége előtt állunk, az új campus a következő száz év oktatásának a terepét jelenti, egyedülálló esély, amiről közösen, együttműködve kell dönteni. A háborúskodás helyett egy nagy levegőt kellene vennie mindenkinek. El kell kezdeni a tanítást és a tanulást, és el kell kezdeni az izgalmas, előrevivő, jövőt építő szakmai vitákat. A helyzet lassú normalizálódása mindenki érdeke.

– Mindeközben a Nemzetiben is új bemutatóra készül, a tervek szerint novemberben lesz az ön által rendezett Rómeó és Júlia premierje. Milyen elő­adásra számítsunk?

– A színházról fog szólni, csupa nagybetűvel. A hétköznapok mocskával be nem szennyezett színházról, amely tele van igazi nagy szenvedélyekkel, érzelmekkel. Herczegh Péter és Szász Juli alakítják a címszerepeket, Berettyán Nándor lesz Mercutio, Nagy Mari a dada, Blaskó Péter a pap. Egy igazán elegáns, a történetet tisztán elmesélő, a szöveg költészetének minden szépségét megmutató előadást tervezek, amely a szerelem mindenható erejéről szól. Nem lesz ez egyszerű ebben a helyzetben. Nagyon másról szól ma a színházi élet, és ez a nyomás ránehezedik a Nemzetire is. De nem baj, eddig is álltuk a sarat, és ezután sem hátrálunk meg. A próbateremben és a színpadon a művészeté az elsőbbség.