– Polgármesterként a legismertebb magyar településvezetők között van, ám arról a Bethlen Farkasról, aki gyermekként mezítláb futkározott a nagymarosi mezőkön, keveset tudni.

– Mindenekelőtt szeretném megköszönni édesanyámnak, Bethlenné Bethlen Ilonának – aki a Bethlen család legfantasztikusabb személyisége volt, hogy becsületben, szeretetben és békességben felnevelt bennünket testvéreimmel és megtanított mindarra a szépre és jóra, amit próbálok gyermekeimnek én is továbbadni. 1946 őszén, amikor a románok visszakapták Észak-Erdélyt, a nagyapámat mint kormánybiztost börtönbe zárták. Édesapámmal együtt az utolsó percekben még próbálták menteni, amit tudtak – bútorokat, élelmiszert pakoltak fel a vagonokra –, de ezek a rakományok sosem érkeztek meg Magyarországra. Az utazás előtti pillanatokban a szomszéd településen megkéseltek egy román cigány fiatalembert, s édesapámra fogták a gyilkosságot, így Erdélyből menekülnie kellett. Bethlen Bethlenből Budapestre lóháton érkezett, egy pár csizma és egy kantár maradt, ennyi volt az apai örökségem. Nagyapámnak öt év után felkínálták a szabadságot cserébe az ország elhagyásáért, ám ellenállására újabb négy év fogsággal válaszolt a kormány. Szüleim hat gyermeket neveltek, és sosem hallottam őket panaszkodni, keseregni. Csendesen viselték sorsukat, a legnagyobb szeretetben.

– Milyen volt a mezítlábas gyermekkor a Dunakanyarban?

– Ötvenkettő körül feloldották a költözési tilalmat, s édesapám elindult egy olyan hajlékot keresni családjának, mely némiképp hasonlít Erdélyhez, ahol hellyel-közzel megleli a rég áhított nyugalmat. Ismeretsége révén egy nagymarosi nyaraló alsó szintjére költöztünk. Itt éltünk hihetetlen nagy szegénységben, ám mi gyerekek ebből semmit sem éreztünk. Végtelenül békés és boldog gyermekkorunk volt Nagymaroson. Szüleinket, akik itt is kétkezi kemény munkával keresték a kenyerüket, szerették és tisztelték az emberek. Édesanyám egy ósdi szemfelszedőgéppel dolgozott, míg apám épület-villanyszerelői mesterségével ismét egy jóakaró ember segítségével tudott csak elhelyezkedni. Apai nagymamámmal, Mariann nénivel együtt kilencen éltünk kevés pénzből, nyáron mezítláb, ám annál boldogabban.

– Sokat jelentenek önnek a gyökerek. Honnan a kötődés Erdélyhez?

– Mi gyermekek, hatvanháromtól kezdtünk járni Édesanyámmal Erdélybe, a Kolozsvári nyarak feledhetetlen és meghatározó nyomokat hagytak bennem a mai napig. Erős kötődést érzek őseim földjéhez, amikor csak tehetem, hazautazom. 1970-ben átköltöztünk Verőcére, ahol a mai napig is élek. A gimnáziumi érettségi után a Műszaki Egyetemre jelentkeztem, ám érdekes módon ez a jelentkezési lap útközben elakadt. Autóvillamossági szerelőként végeztem, s nemsokára egy saját műhelyt nyitottam Vácon. Sosem bírtam egy helyben maradni sokáig, mindig valami újba kezdtem. Felépítettem és bevezettem a Dunakanyar Rádiót, ahol tartalmas éveket töltöttem. Ahol tudtam, saját erőmhöz mérten támogattam a rászorulókat, iskolákat, óvodákat, a falut, ahol élek.

– Aztán jött a polgármester-választás, nagy fordulópontja az életének. Nehéz volt meghozni a döntést?

– Ahogy telt az idő, felfigyeltek a csendes cselekedetekre, különböző civil szervezetek szólítottak meg, így indultam a polgármester-választáson. Álmatlan éjszakáimon forgolódtam, kényelemből vagy gyávaságból talán azon tűnődtem, hogyan tovább. Jómódban éltem, megvolt mindenem, s tudtam, mekkora felelősséggel jár, ha engem választanak. Egyre csak azt kérdeztem önmagamtól, mi a dolgom ezen a világon? Aztán megkaptam a választ négy szó formájában és összeállt a kép: Gondos gazdaként alázattal szolgálni. 1998. október huszonnyolcadikán megválasztottak Verőce polgármesterévé. Ennek a megtisztelő feladatnak próbálok máig is minden erőmmel eleget tenni. A kezdetekben nappal a saját vállalkozásomban dolgoztam, míg éjszaka az előző évek ciklusait, elszámolásait vizsgáltam. Egy idő után azt láttam, hogy minden évben milliós nagyságrendű hiánnyal zárult a költségvetés, így teljes stratégiaváltást terveztem. A település vezetése, akár egy család, az sem működik gondos gazda nélkül. Amikor egy családban éheznek, és emiatt eladják a televíziót, megeszik annak az árát, ám amikor újból eljő a vacsoraidő, eladják a videót is. Ez nem megoldás. Az én elvem, a kiadások terén megszorítást alkalmazni, míg a bevételi oldalon növekedéshozamot elérni. Egy évvel később már nem kellett eladnunk semmit a faluban, s a folyamatos fejlesztések mellett is hetvenmillió lekötött forintja van Verőcének tartalékban.

– Azt mondják, színt hozott Verőce kulturális életébe, hogyan?

– Miután a település kényelmi adottságai – víz, gáz, csatorna – már nem kívántak nagyobb fejlesztést, kitűztem magam elé célul, hogy itt a faluban megpróbálom helyreállítani az értékeket, koncentrálva a magyar kincseinkre, melyekre méltán büszkének kellene lennünk. Gyorsvonat sebességével rohan a vesztébe az emberiség, és ez nagyon nem jó. Magánemberként sem fogadom el az önpusztítást, ám a falu gazdájaként kötelességemnek éreztem és érzem ma is, hogy saját erőmhöz és lehetőségeimhez mérten elősegítsem a környezetemben élők lelki, szellemi, kulturális fejlődését. Ami nagyon hiányzik az országban élő emberekből, az a magyarságtudat és a kereszténység, én ezt a két utat választottam, s e szellemiségben próbálom vezetni a falut, melyet reám bíztak. Kilencvennyolctól egykét köztéri alkotást helyeztünk Verőce utcáira, tereire. Nemcsak a szobrokról van szó, hanem a környezetében lévő teret, kereszteződést is rendbe tettük és átépítettük. Minden alkotás a magyarságot és a kereszténységet hivatott erősíteni. Így került Verőce központjába Géza Fejedelem a földkerekségen egyetlen lovas szobra. Minden egyes szobor megálmodásánál, elkészítésénél csodálatos élményekkel gazdagodtam. A Géza Fejedelem-szobor felállítását a tizenegy tagú testületből kilencen leszavazták. Csendesen tudomásul vettem a döntést, és önkormányzati pénz nélkül készült el a szobor, 12 és fél millió forintból, amit sikerült személyesen összegyűjteni. 2000. augusztus 20-án felavattuk a szobrot a falu legnagyobb örömére. Ezt követően sorakoznak a műalkotások akár a Szent Kristóf-szobor az állomásnál, illetve a katolikus templom alatt egy Keresztelő Szent János-szobor és egyben ivókút, majd egy igen emlékezetes ünnepség keretein belül 2005. december 5-én sor került a Wass Albert-szobor avatására. A falu bejáratánál két faragott oszlop fogadja a betérőket, melyek a Csodaszarvas, illetőleg Emese álma, valamint a Hét vezér harangja illusztrációkkal öltözteti díszmagyarba, a magasba emelkedő jelképes kaput.

– Mit jelent az ön számára a hit?

– A hitet nekem Wass Albert fogalmazta meg az Előhang című szonettjében, mely így kezdődik: „Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze. És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond. De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel szívében építette az ő Istenének.” Ez a szonett adott választ arra nekem, mi is az igaz hit. Hit nélkül élni számomra elképzelhetetlen.

– Nem csak itthon, Erdélyben is lépten-nyomon tesz valamit a közösségért.

– Az elmúlt tizenöt évben édesanyámmal ketten a Julianus Barát alapítvány égisze alatt nagyon sokat jártuk Erdélyt és Kárpátalját hétvégente, ahol a magyar falvakban óvodát, iskolát újítottunk fel, templomokat tataroztunk. Édesanyám már sajnos elment közülünk, ám napjainkban is ugyanúgy folytatom e nemes munkát, amit annak idején együtt kezdtünk. Részben pályázatok útján nyert összegekből, részben adakozásokból, illetve saját javaink felajánlásából építkezünk. Véleményem szerint nem Erdélyből kell kiragadni az ott élő magyarokat, hanem meg kell teremteni nekik a hátteret, a biztonságos, egészséges életvitelhez, főként gyermekkorban, amikor a legfontosabb az értékek felismerése és elsajátítása. Ezért is szívügyem az óvodák, iskolák felújítása, fejlesztése a hagyományőrzés megtartása mellett. A magyar, amennyiben látja a jó célt, akkor szívesen ad, éppúgy, mint Németországban, Ausztriában élő embertársaink.

– Verőcén pedig éppen templomot épít. Magyarországon ez ma ritkaságszámba megy.

– Amikor a lovaim között dolgoztam, felnéztem a szemközti hegyecskére és egyre jöttek a gondolatok. Építeni kell ide egy templomot, mely a Kárpáthaza imatemploma nevet fogja viselni, ahol minden vasárnap csak a magyarságért és az értékekért imádkozunk majd közösen. Egy évre előre megszervezzük, hogy a Kárpát-medence mely településén szolgáló egyházi vagy világi személy fog előadást tartani itt, minden felekezettől mentesen. Nem ökumenikus közösségépítésről, sokkal inkább az őskereszténység irányába hajló tudatosításról van szó, ahol az értékek újra felelevenítéséért és egyesítéséért szólnak majd az imádságok. A tervek készen állnak, szeptemberben kezdődik az építkezés. Szeretném, ha együtt kevernénk a maltert, közösen hordanánk fel a hegyre a köveket, mindenkit nagy szeretettel várunk, aki úgy érzi, hozzá tud járulni az imatemplom felépítéséhez, akár kétkezi munkájával, akár anyagi támogatással egyaránt.

– Hogy bírja mindezt energiával?

– A család segítség számomra, bár a három hónapos gyermektől a huszonhét évesig hét gyermek nevelése nem feltétlenül a nyugalmat jelenti minden esetben. Amikor csendre vágyom, kimegyek az istállóba a lovak közé. Minden embernek kötelessége a Jóistentől kapott képességeit becsületesen kiaknázni a maga és a köz javára. Egyszer el kell majd számolnunk azzal, amit kaptunk, kinek-kinek talentuma, kora és ereje szerint, ám az utolsó szívdobbanásig van időnk. Az embert végigkíséri a vele született önzés, ellenben ezt az egoizmust egészségesen is lehet kezelni. Gyarló ember létemre én is megbotlom olykor, s mint mindenkinek, nekem is vannak rossz tulajdonságaim, ám megpróbálom hitvallásom szerint élni az életemet. A tudást, útravalóul kaptuk születésünk pillanatában, ezért amennyire csak lehet, ezt az ajándékot, mint jó magot elhintve kell magunk mögött hagyni örökségül, a következő nemzedéknek.

Frenyó Krisztina

BETHLEN-TÖRTÉNELEM

A történelemkönyvek segítségével, 1060 óta kísérhetjük figyelemmel a Bethlen család életútját. Szinte egy időben jelent meg az Iktári gróf, valamint a bethleni Bethlen grófi család. A legismertebb Iktári, aki a legtöbbet tett Erdélyért, Bethlen Gábor neve bizonyára sokunknak ismerős, ám ővele az Iktári család kihalt. A másik Bethlen család leszármazottai közül, Bethlen Béla Erdély utolsó kormánybiztosa igaz magyarként nem hagyta el hazáját még üldöztetésében sem, a végsőkig kitartott elvei mellett és koporsójaként is ugyanazt a helyet választotta, amely bölcsője volt hajdanán. Örökségül hagyta maga után gyermekeinek s unokáinak a magyarság szeretetét, a földhöz és a hithez való mély ragaszkodást.