A Hortobágy, Európa utolsó pusztája
Léteznek olyan tájegységek, amelyek egy-egy nép letelepedését is meghatározták. Ilyen a Nagyalföld, Ázsia utolsó sztyeppje. A keletről érkező magyarság itt találta meg az életéhez szükséges feltételeket a Kárpát-medencében. Ennek a nagy pusztának máig megmaradt része a régi idők arculatát őrző Hortobágy.
A közép-ázsiai hatalmas sztyeppet elhagyva érkezünk be Európa legnagyobb szikes pusztájára. A valaha vizes, mocsaras helyet a használatbavétel során átalakították, a kisebb vizeket patakká szelídítették, a mocsaras részeket lecsapolták, de többfelé meghagyták a vizes élőhelyet a különleges, csak itt élő állatok védelme érdekében. Így alakult ki lassan egy Európában egyedülálló tájegység, az 1973 óta hivatalosan is létező Hortobágyi Nemzeti Park, amely 1999-től az UNESCO világörökségi listáján is szerepel. Sok elismerés mellett 2021-ben a Hortobágy bekerült a National Geographic által ajánlott 25 legjobb úti cél közé.
Ritka értéke a Hortobágynak a töretlen látóhatár. Híres természeti jelensége a délibáb. Jellemzők a tájra az ültetett kisebb akácosok, amelyeket a pásztorok az állatok védelmére telepítettek a meleg ellen.
A területen végighaladó Hortobágy folyó érdekessége, hogy ma már nincs forrása és torkolata sem, és a csapadékviszonyoktól függően a víz mozgási iránya is változhat. A két partján elterülő síkság egykor a Körösök és a Tisza árterületéhez tartozott, ám az 1840-es években történt folyószabályozások következtében fátlan pusztasággá alakult. A középkorban viszonylag sűrűn települt falvak sora volt itt: Máta, Ohat, Zám és mások. Ezek a falvak a XVI. század végén a török háborúk során pusztultak el. A falvaktól felszabadult szikes pusztaságon a XVII. századig tőzsérek legeltették gulyáikat, majd Debrecen külső legelőjeként szolgálta a vidék a számban egyre gyarapodó parasztságot. Sajátos, sokszor megcsodált pásztorélete a XVIII. század közepétől fejlődött ki.
A II. világháború után, amikor mindent alávetettek a termelésnek, az eredeti terület negyedét szántóföldi művelésbe vonták. Miután a Keleti- és Nyugati-főcsatorna megépítése lehetővé tette az öntözést, kilencezer hektáron halgazdaságot hoztak létre, amelynek gazdag vízi és pusztai madárvilága van. A puszta középső részén maradt meg a nemzeti park. A szocialista „átalakítjuk a természetet” szlogen nevében olyan dolgokkal is próbálkoztak a Hortobágyon, amelyek szakmai szempontból eleve halálra voltak ítélve: rizst termeltek, a száraz helyeken pedig gyapotot. A szikeseken ugyanakkor ma is ipari mennyiségben virágzik a kamilla, ami egyik legfontosabb gyógynövényünk.
Sajnos a történelem is beleszólt a Hortobágy békés életébe. Itt rendezték be a magyar Gulagot. A kényszermunkára elhurcolt családokat embertelen körülmények között tartották fogva, ólakban, istállókban szállásolták el őket, enni alig kaptak.
A Hortobágy egyik megújult szerepe az ősi magyar állatfajok génmegőrzése. Magyar szürke marhát, rackajuhot, mangalicát, bivalyt, pásztorkutyákat tartanak a pusztán, több esetben pedig már kihalt állatfajokat próbálnak visszatenyészteni, mint az őstulok vagy a Przsevalszkij-ló. A madárvilágot mintegy 250 ritka faj képviseli. Ősszel itt pihennek meg a távolról érkező vadludak. Itt fészkel a szikipacsirta, ami a park jelvényében látható. Valaha a túzok is honos volt, a darvak vonulása pedig külön látványosságot ígér. Jellegzetes „glu-glu” hangjuk csak itt hallható.
A betyárvilág már a múlté, de a mondák róluk tovább élnek. A versben is megénekelt gémeskutak sorra-sorra megtörik a horizontot. Korai időkből származó építmények is színesítik a pusztát: csárdák, többnyílású alföldi hidak – nemzetközi híre van a Kilenclyukú hídnak és az 1781-ből való Hortobágyi csárdának.
