B. Nagy János a nanotechnológiáról, valamint Az év vallonja címről

Sokszor eszembe jut Gábor Dénes, aki úgy vélekedett, hogy a jövőt nem lehet előre látni, de meg lehet alkotni. Ha úgy cselekednénk, hogy mi alkothatjuk meg a saját jövőnket, akkor teljesen más magyarság állna előttünk. Remélem, a magyar tudomány világából ez a szemlélet átszüremlik más területekre is. Úgy látom, a széthúzás mellett a kishitűség a magyarság másik hatalmas betegsége. Ki kell tűznünk az áhított célt, és a lényegre törekedve felül kell emelkedni a hiúságunkon! És mindenképpen segítenünk kell egymást! Két év múlva nyugdíjba megyek, és igaz, hogy Olaszországban vár egy újabb katedra, de mindenképpen szeretnék ingyen tanítani az erdélyi és a felvidéki magyar egyetemistáknak – hangsúlyozta a Demokratának B. Nagy János belgiumi magyar kémiaprofesszor, aki 2004-ben elnyerte Az év vallonja címet.

– Milyen családba született?

– Édesapám borbély volt, édesanyám polgárit végzett, franciául is tanult annak idején, majd a postán dolgozott. Édesapám, annak ellenére, hogy középiskolát sem végzett, rendkívül művelt volt, Shakespeare-t, Goethét, Schillert olvasott. Kisgazdapárti politikussá lett, ő szervezte a pártot a Kiskunságban, pontosabban Akasztó környékén. Gyakran megfordultak nálunk országos kisgazda politikusok is. Én tizedik gyerekként születtem, méghozzá 1941-ben Akasztón, és igaz, három testvérem pici korában meghalt, így is nagycsaládban nőttem fel, hiszen még született egy öcsém is. A világháborút Győr mellett, Kisbaráton, pap bátyám ismerőseinél vészeltük át, majd átköltöztünk a szomszédos Ménfőre. Ebben a két faluban végeztem iskoláimat, majd a bencéseknél kezdtem a gimnáziumot 1956 szeptemberében. Ugyan csupán két és fél hónapot tanultam itt, mégis ennyi idő alatt is egy életre szóló útravalót kaptam bencés oktatóimtól.

– Mikor hagyta el Magyarországot?

– 15 évesen, 1956. november 15-én hagytam el az országot testvéremmel együtt. A forradalom és szabadságharc leverése után a család összeült, és úgy határozott, hogy kettőnknek el kell mennünk, mert különben nem lesz belőlünk semmi. A káderlapunk valóban nem volt valami biztató, hiszen édesapám korábban kisgazda színekben politizált, bátyám régóta papként szolgált, így egyetemre biztos nem vettek volna fel. Öcsém, aki itthon maradt, sajnos így járt. Nos, tizenötödik születésnapomat november 20-án a Belgiumba tartó különvonaton ültük meg tizenhét éves bátyámmal. Karácsonykor viszont már befogadott minket egy belga család, és az évek során több remek famíliánál laktam. Hamarosan elkezdtem tanulni az iskolában franciául, flamandul és latinul. Éjjel-nappal a tankönyveket bújtam, hiszen idegen nyelven folytattuk tanulmányainkat. Bár még egy nyelvvel kapcsolatba kerültünk, hiszen a környező falvakban akkor még vallonul beszéltek. Ez is egy újlatin nyelv, de elég nagy a különbség. A múltkor részt vettem egy vallon misén, de csak a 10 százalékát értettem, pedig tudok franciául. Tehát Belgium délkeleti felén, Vallóniában ez egy külön nyelv volt mindig is, de a francia kiszorította az élet szinte minden területéről, lassan már csak múlt időben beszélhetünk róla. Általában az egyik kultúra radírozza le a másikat, de a vallonok saját maguk adták fel a nyelvüket. Igaz, próbálják újraéleszteni, de most már ez irdatlan nehéz feladatnak ígérkezik. Az 1950-es évek második felében még minden kis faluban csak vallonul beszéltek, a fiatalok ma már vidéken is franciául érintkeznek egymással. Ez valamiképpen minket, magyarokat is óvatosságra kell, hogy intsen, különösen a határon túli területek vonatkozásában.

– Az otthoniak tudtak-e a két Nyugatra szakadt fiú sorsának alakulásáról?

– Szerencsére rendszeresen levelezhettünk, bár tudtuk, hogy az illetékes magyarországi szervek útközben felbontják a leveleinket. A családunknak nem esett bántódása, de az öcsémet nem vették fel az egyetemre, pedig mindenből kitűnőre végzett. Végül kémikus laboráns lett. Aztán a hatvanas évek közepétől olykor kijöhetett egy-egy családtagom meglátogatni minket.

– Önt viszont Belgiumban nem fordították vissza az egyetem kapujából.

– A középiskolát kitűnő bizonyítvánnyal zártam, természetesen felvettek. Az egyetemen is sikerrel vettem az akadályokat, 1970-ben doktoráltam. Négy évvel később kerültem ide, a namuri egyetemre. 1980-tól kezdtünk el dolgozni a nanorészecskékkel, és 1993-tól foglalkozunk a nanocsövekkel. Egy egészen szenzációs területről van szó. A világon a miénk volt a második labor, ahol alkalmazták ezt a módszert. Mindjárt olyan eredmények születtek, hogy úgynevezett spirális nanocsöveket tudtunk leírni, illetve előállítani. Talán nem véletlen, hogy a koreaiak és a japánok belga csöveknek nevezték el ezeket.

– Mi a jelentősége a nanotechnológiának?

– Ez a jövőnk egyik alapja. A nano azt jelenti, hogy rendkívül kicsike, egy cső vastagsága a hajszál töredéke, de az anyag tulajdonsága is egészen más, mint a nagyobb tömbben lévő anyagoké. A szén nanocsövek ugyanúgy vezetik az áramot, mint a fémek. Képzeljük el, hogy az űrhajókban az alumíniumnál kétszer könnyebb szén nanocsövek vezetik majd az áramot! Ez azt jelenti, hogy az űrhajók sokkal könnyebbek lesznek, és nem lesz ilyen drága fellőni őket. A gyógyászatban is forradalmat jelenthet az új technológia, hiszen például a sejtfalakba beépített nanocsövön keresztül be lehet majd vinni az orvosságokat a sejtekbe, ami azt jelenti, hogy hatékonyabb lesz a gyógyítás, tehát sokkal kevesebb gyógyszer bevitelére lesz szükség. Így a mellékhatásokkal is kevésbé kell majd számolnunk. Ugyanakkor a szén nanocsövek mechanikai ellenállása, rugalmassága egészen lenyűgöző. Azt a félig-meddig vicces példát szoktam mondani, hogy ha belerakjuk majd a csípő protézisbe, akkor a 80 éves hölgyek akár még balettozhatnak is, hiszen a szén nanocső rendkívül ellenálló és könnyű.

– Jövő időben beszél.

– Elég drága még ez a technológia, de már több világcég kezdi alkalmazni. Alapítottam egy gazdasági társaságot, a Nanocylt, ahol nanocsöveket gyártunk, amelyeket Japánba, Dél-Koreába, Amerikába és európai laboratóriumokba szállítunk. A kutatásoknak és az új módszereknek köszönhetően egyre olcsóbb a technológia, de még messze vagyunk a kitűzött céltól. Egy bizonyos fajta nanocső grammja körülbelül 400 euróba került még 3 éve, ma már csak 8 euró. Ám akkor éri meg majd igazán, amikor egy kilogramm lesz 8 euró. Mindenesetre a nanotechnológia kezdi meghódítani a világot, ami abból is kitűnik, hogy cégünk részvényei ötször annyit érnek, mint 3 évvel ezelőtt. Mindazonáltal még nem vagyunk nyereségesek, mert állandóan befektetünk, hogy a reménybeli új eljárások, módszerek révén igazán nagy menynyiségben és persze gazdaságosan tudjuk termelni a nanocsöveket.

– Itt a namuri egyetemen több magyar oktatóval, doktorandusszal találkozhatunk. Minek köszönhető ez a kis magyar világ?

– Elvi okokból nem tartottam előadást, nem vettem részt konferencián a kommunista korszakban Magyarországon, 89-ig nem fogadtam el egyetlen hivatalos meghívást sem. Úgy, ahogy mostanában Kínába nem vagyok hajlandó elmenni az emberi jogok borzasztó helyzete miatt. Segítettem viszont a hazai tudósokat, kutatókat Belgiumban már a korábbi évtizedekben is. Igen élénken együtt munkálkodunk a szegedi egyetemmel, ahonnan több kutatót, doktoranduszt, ösztöndíjast tudunk fogadni akár hosszabb időre is. Ugyanakkor rendszeresen tartok előadásokat a Tisza-parti városban, tehát tényleges együttműködésről beszélhetünk.

– Ön a belga tudományos élet egyik legelismertebb alakja.

– Szerencsére több neves magyar származású profeszszor él, dolgozik Belgiumban. Azért hadd mondjam el, hogy otthon is elismernek, hiszen a szegedi egyetemen díszdoktori címmel tiszteltek meg, 2001-ben pedig a Magyar Tudományos Akadémia tagja lehettem. Belgiumban viszont úgymond záporoznak rám a különböző díjak. 2002-ben kaptam Az év namuri polgára címet, egy helyi újság szerkesztőségének köszönhetően, de aztán a polgárok is megszavazták ezt az elismerést. 2004-ben pedig elnyertem Az év vallonja címet, magyar létemre. Sokan csodálkoztak is ezen, de már az első interjúban megemlítettem a vallonok és a magyarok közötti történelmi kapcsolatokat, ami Szent István idejétől számítandó. Az országban megtelepedő latinok jelentős része ugyanis bizonyíthatóan vallon szerzetes, mesterember, föld- és szőlőműves volt. Két éve egyébként vallon-magyar konferenciákat is tartanak történészek, politikusok, úgyhogy újra kezd megélénkülni ez a kapcsolatrendszer is.

– Ön egyik alapítója és vezetője a belgiumi székhelyű Emberi Jogok Közép-Európai Bizottságának.

– A vallon Pierre Gillet atyával és feleségemmel, Tajnay Máriával vezetjük a bizottságot, amelynek keretében más közép- és délkelet-európai kisebbségek mellett kiemelten foglalkozunk a határon túli magyarokkal. Kitűnő kapcsolatokat ápolunk többek között katalán, flamand, német és orosz európai parlamenti képviselőkkel, akik például a Benes-dekrétumok ellen is felszólaltak európai fórumokon.

– Mi az ő véleményük a magyarok érdekérvényesítő képességéről?

– Ezeknek az európai politikusoknak igencsak lesújtó a véleménye a magyar politikusok nagy részéről, ugyanis azt látják, hogy ők, mint idegenek segítenek rajtunk, akiknek viszont kötelességük lenne egy-egy ügy képviselete, azok ezt elmulasztják. Éveken keresztül folytak a csatlakozási tárgyalások Szlovákiával, de a felvidéki és a magyarországi magyar politikusok a Benes-dekrétumok vagy a szlovákiai magyar autonómia ügyét érdemben nem hozták fel sehol. Napjainkban, amikor napirenden van Románia csatlakozása az Európai Unióhoz, az erdélyi magyarság autonómiája mellett csupán néhány magyarországi politikus áll ki, pedig önrendelkezés nélkül lassan, de biztosan elsorvadnak az adott közösségek. Erre Nyugat-Európában számtalan példát fel lehet hozni, de természetesen arra is, hogy az autonómia jóvoltából megerősödnek az őshonos nemzeti kisebbségek. Szerencsére mostanában azért tapasztalok elmozdulást, hiszen a délvidéki magyarellenes támadások ügyében végre összefogtak a magyar EP-képviselők. Mégis azt látom, hogy sokszor mások állnak ki helyettünk, és amennyiben számba veszem azt is, hogy milyen jó a román, a szlovák vagy a szerb lobbi, akkor azt kell hogy mondjam, fel kell rázni a magyarságot, mert bizony rettentő tunyák vagyunk. Ráadásul azt is látom kívülről, de mégis belülről, hogy a magyarságnak nincsen stratégiája és igazi jövőképe.

– Mi lehet a kiút?

– Sokszor eszembe jut Gábor Dénes, aki úgy vélekedett, hogy a jövőt nem lehet előre látni, de meg lehet alkotni. Ha úgy cselekednénk, hogy mi alkothatjuk meg a saját jövőnket, akkor teljesen más magyarság állna előttünk. Remélem, a magyar tudomány világából ez a szemlélet átszüremlik más területekre is. Úgy látom, a széthúzás mellett a kishitűség a magyarság másik hatalmas betegsége. Ki kell tűznünk az áhított célt, és a lényegre törekedve felül kell emelkedni a hiúságunkon! És mindenképpen segítenünk kell egymást! Két év múlva nyugdíjba megyek, és igaz, hogy Olaszországban vár egy újabb katedra, de mindenképpen szeretnék ingyen tanítani az erdélyi és a felvidéki magyar egyetemistáknak.

Zsebők Csaba