A kádár harangja

Ennek a cégnek nincs nagy múltja, közli szerényen a házigazda, amikor belevág különleges manufaktúrájának bemutatásába. Való igaz, Várda Tibor műhelye csak néhány éve működik, ám az a munka, amit két társával együtt nap mint nap végez ott, maga az élő történelem: évszázadokon át formálódó tudomány XXI. századi köntösben.

Egy krétával kezdődött

Kölyökkoromban édesapám kádármester barátja felkért, hogy segítsek neki, mesél a szakember arról, hogyan szeretett bele a szakmába.

– Bátaszéken volt egy háromezer literes erjesztőkád, amit szerettek volna elköltöztetni, de mivel nem fért ki az ajtón, szét kellett szedni. Elsőként azt a feladatot kaptam, hogy szerezzek krétát az iskolából. Ezzel számoztuk be aztán a dongákat.

Mint mondja, ő még annak a szerencsés generációnak a tagja, amelyik államilag támogatott, iskolarendszerű képzés során sajátíthatta el a mesterség alapjait, csínját-bínját pedig a legnagyobbaktól leshette el inasként.

– Emlékszem, amikor először próbáltam összerakni egy hordót. Igyekeztem, de csak nem akart sikerülni. Szerencsém volt, mert Láng bácsi, a mesterem ugyanabban az utcában lakott, mint mi. Átfutottam hozzá panaszkodni, mire ő biciklire pattant, hogy szemrevételezhesse az alkotásomat. Mikor meglátta, a fejéhez kapott, és azt mondta: „Gyerek! Hát mit csinálsz te? Hordót készítünk, nem labdát!” Aztán megmutatta, hol hibáztam. Nem sokkal később, véres verítékkel ugyan, de sikerült elkészítenem életem első használható példányát.

Noha az út kezdetben rögös volt, ma már kijelenthető, nincs olyan fából készült edényfajta, amit Várda Tibor ne készített volna az elmúlt évtizedek során. A mosdótálaktól kezdve a fürdő- és szaunadézsákon át a szőlősputtonyokig, a borostölcsérekig és a disznóvágáskor használt, sonka és szalonna besózására szolgáló sajtárokig számos edényfajta került ki a keze alól. Mégis ászokhordóira a legbüszkébb, amelyek közül a legnagyobb 2,7 méter belmagasságú, és 11 ezer liter bor tárolására alkalmas. Közel sem ekkora, de igazi különlegesség az a példány is, amit maga a készítő ajánlott föl a Pécsi Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetnek. Jelenleg az egyetem aulájában áll, és egy bizonyos szőlőfajtából különféle erjesztési eljárással készült fehérborok ötvözetét rejti.

Mindenhol jó, de…

Várda Tibor pályafutása során külföldön is szerencsét próbált, de végül itthon találta meg a számítását. Korábbi munkaadójával, az osztrákok egyik legnagyobb hordókészítő óriásvállalatának vezetőjével, Mathias Stockingerrel és asztalos végzettségű fiával együttműködve alapította meg cégét, amely ma már nemcsak Magyarország történelmi borvidékeire, hanem a tengerentúlra is szállít hordót. Az alapanyagot Mathias Stockinger biztosítja: Európa különböző országaiban kifejezetten erre a célra termesztett tölgyfát vásárol. Tölgyfát, mivel az könnyen az megmunkálható és a bortárolására, érlelésére is a legalkalmasabb.

A várdombi kádárműhely udvarán lakóház magasságú rakatokban állnak a dongák. Arra várnak, hogy megmunkálják őket. Nem a helyszűke miatt nincs fedél felettük, hanem mert így edzik őket: az esővíz kimossa belőlük a fölösleges csersavat, amitől a bor megkeseredhet, a nap és a szél pedig kiszárítja őket, persze csak épp annyira, amennyire engedik. Várda Tibor épp egy olyan dongát tart a kezében, amit már formára gyalultak, és most éppen a perzselésre vár. Merthogy a vaspánttal szorosan összefogott dongákat – akárcsak 500 évvel ezelőtt – egy különleges eljárásnak vetik alá: miközben belső felüket tűzzel melegítik, kívülről vízzel locsolják őket, aminek következtében meglágyulnak és hajlíthatóvá válnak. A már ívelt, egymáshoz illesztett dongák között nem maradhat egy parányi rés sem, ezért tömítőanyagként olyan gyékényt raknak közéjük, amit saját maguk vágnak a határban.

Súlyzóra nincs szükség

A kádárműhelyekben ma már nem dolgozik kovács vagy lakatos, a fa és az azt összetartó fém megmunkálását egy és ugyanazon ember végzi. Várda Tiboréknál a közel 700 kilós vastekercseket targoncával emelik be abba az állványba, ahonnan aztán a kellő méretű darabokat lefejtik. Ritka, hogy egy kádár négy milliméter vastagságú, nehezen megmunkálható vaspánttal dolgozzon, de itt szükség van rá, hiszen valaminek össze kell tartania ezeket a gigantikus hordókat. Bár a napjainkat egyre jobban jellemző gépesítési hullám ezt a szakmát sem kerülte el, Várdáéknál a gazdaságosság érdekében még mindig az emberi erőforrást részesítik előnyben, a technikai eszközök ugyanis borzasztó drágák és csak egy-egy munkafolyamat elvégzésére alkalmasak. Feltűnő, hogy az itt dolgozó kádárok között nincs egyetlen túlsúlyos sem, ez a hivatás komoly fizikai állóképességet igényel.

– Régebben a szegecseket is kézzel ütöttük el. Egy szegecset nagyjából 35-40 ütéssel lehet laposra préselni. Vasanként három szegeccsel kell számolni, egy hordón pedig tíz abroncs van, ami azt jelenti, hogy a munkafolyamat végéig közel 1200-szor kell a magasba lendítenünk a háromkilós kalapácsot, aztán teljes erővel lesújtanunk vele.

Életet vernek beléjük

Mintha egy templomtoronyban közvetlen közelről hallgatnánk a harangszót, olyan erővel harsannak fel a vason csattanó kalapácsok. Nem csoda, hogy a munkásoknak dugó van a fülükben. Most azonban nem a szegecseket ütlegelik, hanem a feszes vaspántokat illesztik rá az egymásnak feszülő, közel két méter magas dongákra. Ha feneket is kerítenek a hordónak, lecsiszolják és lakozzák, jöhet a hitelesítés, amelynek során vízzel töltik fel, és ha kiállja a próbát, egyedi azonosítót kap. Ilyen óriási ászokhordót kevesen csinálnak ma már, Várda Tibor műhelyében is csak körülbelül száz darab készül évente. A borászok az utóbbi évtizedekben sajnálatos módon, de érthető okokból a gépekkel készített, kisebb méretű, olcsóbban beszerezhető úgynevezett barrique hordókat részesítik előnyben. Ezeknek azonban jóval rövidebb az élettartamuk, két-három használat után általában cserére szorulnak, míg nagyobb rokonaik jó tartás esetén évtizedekig szolgálják gazdájukat.

– Hogy meddig használhatjuk őket, az attól függ, milyen a pincében a légkör: mennyire nyirkos vagy száraz a levegő. Ha optimálisak a körülmények, akkor sokáig nem lesz gondunk velük. Pár éve egy tápiószentmártoni pincében újítottunk fel hordókat. Ha jól emlékszem, azok 1967-es kiadásúak voltak. Most úgy néznek ki, mintha újak volnának.

A jövő elkezdődött

A műhelyben olykor a fafaragó is megfordul. A legelső alkalommal a mester kérte a megbízót, vigye el hozzá a megmunkálandó tárgyat, ám amikor kiderült, hogy egy 2500 literes hordóról van szó, belátta, hogy neki kell házhoz mennie. Bár nem ez volt az első extrém küldetése, és azt is tudta, hogy mire vállalkozott, amikor meglátta a munkadarabot, tátva maradt a szája. Ez a reakció pedig nem ritka. Mi is kikerekedett szemmel nézzük azt az erjesztőkádat, ami Izraelbe készül, pedig annak a befogadóképessége csupán 5000 liter, vagyis fele akkora, mint Várda Tibor eddig készített legnagyobb hordói. Az ilyen edényben – már ha annak lehet nevezni – általában szőlőt erjesztenek, de ecet készítésére is alkalmas, vörösfenyőből készült változatában pedig gabonát szoktak érlelni, ami a whisky alapanyaga.

Várda Tibor amellett, hogy sikeres vállalkozó, a hagyományőrzés elkötelezett híve. Ennek bizonyítéka az is, hogy telephelyén évek óta kádártalálkozót rendez. Bár iskolai keretek között ma már nem oktatják e mesterség fortélyait, azért szerencsére van utánpótlás: úgy néz ki, hogy a Várda családban is apáról fiúra száll majd a tudás. Várda Tibor kisebbik fia utolsó éves tanuló egy faipari technikumban, és édesapjának már jelezte, mindenképp szerezné továbbéltetni az örökségét. A hagyományőrzés jegyében az is felmerült már, hogy múzeumot hoznak létre, ahol az érdeklődők a szakma múltja és jelene mellett megismerkedhetnének a műhely falát jelenleg is díszítő eszközökkel, mint amilyen a kádár szekercéje, körzője vagy gyaluja, és megkóstolhatnák az itt készült hordókban nemesedő borokat is.