A kékfestő
Ritka mesterség a kékfestés, ami 2018-ban felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökségeket számontartó listájára. Első pillanatra úgy tűnik, hogy eme szép és kemény munka hagyományának szinte minden nép birtokában volt. Mégis, a legrégebbi kékfestőleletek azon a helyen kerültek elő, ahol az ősi magyarság élt.
A kékfestő anyag mintázása több ezer éves mesterség. Kasgarban 1981-ben monográfia jelent meg Lu Pu tollából a Kína területén élő török népek kékfestőkultúrájáról. Lu Pu kötete a régi, főleg a Han-kori (Kr. e. 206–Kr. u. 220.) sírokból származó kékfestő mintákat gyűjti össze, és szimbolikájukat is értelmezi. Mivel Kelet-Turkesztánban a nyári meleg és a téli hideg igen száraz, ezért az aknasírokban közel 2000 éves kékfestőleletek is megmaradtak. Ezeket Stein Aurél, majd Kiszely István professzor is vizsgálta az asztanai temető sírjaiban.
A belső-ázsiai anyagokon a kínaiak számára ismeretlen, a hun és török népek hitvilágához kapcsolódó szimbolika bontakozik ki, amelyekben meghatározóak a totemmadarak és a virágok. Utóbbiak közé tartozik a tulipán, a szegfű, a rózsa, a gyümölcsök közül a gránátalma, a körte, az alma, az állatábrázolásban pedig a lepke, a páva, a kakas, a hal, a madarak.
Hogy készül a kékfestő anyag? A fehér, jól kifőzött és simára mángorolt pamutra vagy lenvászonra fából vagy fémből készült mintafával – nyomódúccal – viaszos réteget (papot) nyomnak, amit nem fog a kék indigófesték. Később a viaszt eltávolítják, és helye fehér marad. Az ősi mintafák 20×20 centiméteresek; ha ezekkel dolgoznak, akkor a minták között kis elcsúszás látható. Ma már hengereket használnak, így pontosabb a minta, ugyanakkor az említett „elcsúszás” az anyag régebbi mivoltát igazolja.
Az indigókék festéket ősidők óta ismerték, amelyet a festőcsülleng (Isatis tinctoria) nevű növényben található glükozidából, az indikánból állítanak elő. A növény géncentruma Kelet-India, de Európában is termesztették. Indigófestésre régen a sokfelé, így Ázsiában is előforduló Indigofera tinctoria növény vizes kivonatát is használták, amelyet faládákban gyűjtöttek össze, ott megerjedt, és a levegő hatására indigófestékké alakult. Napjainkban már a sokkal színtartóbb indatrénfestéket használják, és a korabeli „hideg festéssel” szemben 80 Celsius-fokon színezik az anyagokat. A kiterjesztett színkivonatokat eleink csávának nevezték, a festendő kelmét ebbe teszik bele, majd levegőre viszik. Minél többször ismétlik a műveletet, annál sötétebb színű lesz a textil. Egy ma is létező hagyományos műhelyben 8-15 alkalommal mártják be a vásznat. Végül búzakeményítővel keményítik az anyagot, ezután régen lóhajtású járgányos mángorlóval fényesre és simára mángorolták. Az utóbbi műveletet ma kalanderrel (hengeres simítógép) végzik.
Napjainkban több hagyományos kékfestő mester dolgozik hazánkban, portékáikat a nevesebb vásárokon kínálják. A kékfestő szakembernek „vegyésznek” kell lennie, hogy a textilek színtartóak és gazdag mintázatúak legyenek.
