– Ha az ember immunrendszerét folyamatosan erős külső hatás éri, előbb-utóbb elveszíti védekezőképességét és nem képes felvenni a harcot az egyre agresszívebb támadásokkal szemben. Lehet-e ez ellen tenni valamit?

– Ezt a jelenséget a biológiában, ha nagyon korrektek akarunk lenni, úgy hívják, hogy immunparalízis, amelynek az a lényege, ha egy antigént – amelyre a szervezet erős immunválaszt képez – sokszor adunk, akkor ez az erős immunválasz fokozatosan kialszik, védekezésképtelenség áll elő, és ha ez az állapot beállt, már bármit meg lehet tenni az alannyal. Nem szabad idáig eljutnunk!

– Melyek azok a területek, ahol ez a jelenség tetten érhető?

– Van egy olyan tendencia ebben a konzumidiótát gyártó, valóságsós világban, ami főleg a gyerekekre és a fiatalokra ható környezeti ingereket a televízión keresztül hirdetésekkel és egyéb jól bevált technikákkal szórja, és ezzel az emberek normális védekezőképességét gyakorlatilag kiöli, és egy homogén masszává gyúrja a tömegeket, amelyet ragyogóan lehet majd kezelni. Ne foglalkozzon a közélettel, politikával, irodalommal, kultúrával, identitástudattal, szakrális, spirituális kérdésekkel, hanem tegye csak a napi dolgát, üljön az internet előtt, nézzen televíziót, és akkor majd a nagyemberek a feje fölött elrendezik a dolgokat. Ez már maga a globalizáció, a világ újrafelosztása, új piacterek kijelölése és így tovább. Kétségtelen, hogy van egy ilyen káros tendencia, nemcsak Magyarországon, hanem a világban.

– Hogyan nyilvánul meg ez?

– Úgy, hogy a halál kultúrája terjed már idehaza is. A televíziók ontják a könnyen fogyasztható szennyet, ami észrevétlenül mérgezi a felnövekvő generációkat. Gyártják, sőt követendő mintaként teszik fiataljaink elé a szingli életformát. A lélekhámozott, önmegvalósító egyén lesz a példa, hiszen minden ezt sugallja. Pedig akit megfosztanak a közösségétől, az nagyon kiszolgáltatottá válik. A szingli életmód arra viszont mindenképp jó, hogy a pszichiátereknek lesz elég betegük, mert előbb-utóbb mindegyiknek lelki problémáik lesznek.

– A halál kultúrája kifejezés nem túl erős?

– Nem. Mondom tovább is. Rombolják a családot, hiszen központi téma a családon belüli erőszak: apa veri anyát, anya elvágja apa torkát, gyereket a falhoz csapkodják… mintha ez lenne általában jellemző a családokra. Persze, ilyen is van, de hát ezek szélsőséges, parciális dolgok. Rombolják a hitet, érzékelhetően antikrisztiánus politika folyik.

– De hát Gyurcsány elmegy, ott van, szemlesütve hitet tesz…

– Ez egy érdekes jelenség volt II. János Pál pápa halálakor. Kedvem lett volna megkérdezni, hogy minek rohan Rómába a temetésre? Most nem vizitálni megy, most már tárgyalni sem tud menni, akkor minek? Az emberi nagyság, jóság azért valahol mindenkire hat. Elgondolkodtató, milyen érdekes kegyelmi állapot uralkodik most a világban a halála után… De folytatom a sort. Elkeserítő, ami az oktatással történik. Bár én ebben nem vagyok szakember, szomorúan látom, mi folyik. Még orvosi vonatkozásai is vannak, hiszen, ha a gyerek túl élénk az iskolában, azt mondjuk, hogy hiperaktív. Ez már egy diagnózis. Pedig az okos gyerek általában élénk, de most majd járhat pszichiáterhez, nyugtatót kell adni neki.

– A másság tisztelete…

– Azt mondják, hogy az Andrássy úton a futó trélerekre fölkapaszkodó félmeztelen fiatalok, fiú a fiúval, lány a lánnyal ölelkezve, ez a másság. Ez nem a másság! Ez a közbotrány! A másság mindig diszkrét. Orvos vagyok, huszonhárom évig álltam betegágy mellett, sok „másságban” élő betegem volt, tudom. A másság mindig tartózkodó és szemérmes, az nem megy az Andrássy útra kérkedni. Ez is része ennek a szerencsétlen kultúrának. De ide tartozik az identitástudat kérdése is. Látta azt az olimpiai közvetítést, amikor a vízilabdások megnyerték az aranyérmet?

– A belógatott Nagy-Magyarország képre gondol?

– Igen.

– Lehet azt elfelejteni?

– Bennem is megmarad örökre az élmény, amikor megnyertük, és óriási öröm, ujjongás közepette az ott lévő magyar szurkolók lelógatták a karzatról a Nagy-Magyarország térképet, amit két angyal fogott közre, az operatőr pedig gyorsan lekapta róla a kamerát. Elgondolkoztam azon, vajon milyen reflexek dolgozhatnak abban az emberben? Valószínű, hogy az elmúlt évtizedek nehéz reflexei jöttek elő nála is, amikor az egészséges nemzeti öntudat megélését kóros nacionalizmusnak, sovinizmusnak, irredentizmusnak, határrevíziót akaró magatartásnak bélyegezték. És vártam, hogy mi lesz. Aztán az operatőr, mintha benne is lejátszódott volna ez az analízis, visszament óvatosan a kép közepéig, majd szépen lassan lehúzta a kamerát újra, mintegy korrigálandó az előző mozdulatát. Eltűnődtem rajta, hogy miközben minden román házon két-három zászló lobog, Franciaországban mindenütt lengenek a trikolórok, addig nálunk, amikor a szomszédom kitette az erkélyére a magyar zászlót, rákiabáltak a szemben lévő ház ablakából, hogy „Vegye le azt a Fidesz-zászlót!”. Hát hol élünk?

– Magyarországon. Vagy mégsem?

– A nemzeti identitás, az együvé tartozás érzése életvédő program. Ha ettől megfosztjuk az embereket, akkor rövidebb ideig élnek, több betegségben szenvednek és előáll a József Attila által vizionált kép, csak pár sor idéznék: „Ezernyi fajta népbetegség, / szapora csecsemőhalál, / (…) öngyilkosság, lelki restség (…) / nem elegendő, hogy kitessék, / föl kéne szabadulni már”. József Attila megfogalmazta ezt már nekünk nyolcvan évvel ezelőtt, és ma is nagyon aktuális. Milyen érdekes, hogy pont ezt a kifejezést használja – „föl kéne szabadulni már”. Mert ő a felszabaduláson mindazt érti, ami a halál kultúrájának az életre fordítását jelenti. A nemzeti identitás, a család, a társadalmi szolidaritás és a hit, ezt a négy nagy forrást ismeri ma a tudomány, mint az új nemzettudat-formálásnak a pszichés energiaforrásait. Ezeket működtetni kell, mert ha elfojtjuk, nem lehet új nemzettudatot és ennek részeként új egészségtudatot formálni ebben az országban.

– De hol a hiba?

– A válság, a nagy baj az emberben van, nem máshol. Ez december ötödikén kiderült. Azt mondja a tudományos analízis, amelyet én is magamévá tettem, hogy a Mohácstól Trianonig, és a Trianontól december ötödikéig elszenvedett súlyos történelmi károk elfogyasztották a kollektív tudattalanból, a nemzetlélekből a lelki energiákat. Ennek következtében az ember frusztrációs toleranciaszintje is nagyon lecsökkent, minimális stresszhelyzetekre azonnal ugrik, és plafonon van, nem tudja ezeket kezelni. Még egyszer hangsúlyozom, elfogytak a lelki energiák. A négy forrásból lehet újra feltölteni a kollektív tudattalant. És azt is tudjuk, hogy a tudatformálás csak a kollektív tudattalanon keresztül történhet.

– Hogyan?

– Nincs más út, mint magával az emberrel foglalkozni, kiszedni őt valahogyan ebből a „merjünk kicsik lenni” állapotból.

– De hogyan?

– Úgy, hogy megtaláljuk és megalkossuk azt legideálisabb humánerőforrás-politikát, amelyben mindazok a társadalmi, politikai, közéleti szektorok, amelyek fontosak az ember testi-lelki és szellemi épségéhez, együtt, egy irányba hassanak. Ha ez megvan, akkor a gazdaság is prosperál. Hiszen mitől virágzik egy nemzetgazdaság? Az egészséges, testében, lelkében ép, szellemileg jól felkészült embertől. Tehát föl kell hagyni azzal a megközelítéssel, miszerint a gazdaság határozza meg a humánreprodukciós rendszereket. Szó sincs róla, éppen fordítva van.

– Pedig azt mondják, csak azt lehet elosztani, ami a kasszában van…

– Ez a maradványérdekelt elosztás, hogy a pénzügy-gazdaság megmondja, mi jut az egészségre, mi jut az oktatásra, a költségvetési rubrikákba mennyi pénz kerül… ez nem jó megoldás. Két világ van, az ember és a környezete. Az ember, hogy élni tudjon, a környezetéből kell elvegye a szükségleteit: az ételt, az oxigént, avagy az egészségügyi vagy más szolgáltatást. De úgy tegye ezt meg, hogy közben a környezetét épen hagyja. Mondhatnám azt is, hogy a fenntartható fejlődés állapotában tartsa, mert akkor az emberből induló szükséglet-kommunikáció egyre magasabb szinten tudja a szükséglet-kielégítést szolgálni, ez pedig azt jelenti, hogy javul az életminőség, és ez a jóléti társadalom alaptényezője. Ehhez viszont az kell, hogy kormányzati szinteken is markánsabban jelenjen meg ez a szemlélet.

– Például?

– A gazdaság-pénzügy abban segítse az embert, hogy a szükségleteit a környezetéből optimális módon tudja elvenni úgy, hogy közben ne gátolja környezete fejlődését. Az egész világ foglalkozik ezzel a kérdéssel. Franciaországban, a skandináv országokban vannak ilyen politikai konstrukciók, sőt Kanadában a kormány teljesítményét azzal mérik, hogy a ciklusidőben hogyan alakul a születéskor várható átlagos élettartam, a megbetegedési és a halálozási trendek, a csecsemőhalandóság és folytathatnám tovább. A népegészségügyi paraméterekkel monitorozzák a kormány tevékenységét, és egy új tudományt használnak, amit úgy hívnak, hogy egészséghatás-becslés. Ez pedig azt jelenti, hogy mielőtt magas szintű szabályozások, törvények, kormányrendeletek megjelennek és hatályossá válnak, már a döntés-előkészítésben meg kell mérni ezeket a szabályozásokat a népegészségügyi hozadék szempontjából: milyen populációs egészségnyereség származik egy új jogszabályból. Ezt ma sok ország már nagyon komolyan veszi, hiszen ha nincs elég egészséges ember, nincs gazdasági prosperitás.

– Álomszerűnek tűnik…

– Szerencsére már idehaza is nagyon sokaknak vibrál ez a fejében. És azt is egyre többen látják, hogy politika nincs spiritualitás nélkül. A társadalom a már elhunytak, az élők és a még meg sem születettek közössége, ezt mindenkinek tudnia kell. Az ember felelős a jövő generációért, viseli az előző generáció munkájának értékét, és a léte messze túlmutat önmagán. Abban bízom, hogy most elkezdődik egy ilyen irányú humánpolitikai gondolkodás.

– Más esélyünk nincs?

– Bizakodó vagyok. Tizenöt évvel a rendszerváltás után káosz van az országban, nincs rend, rend nélkül pedig a demokrácia anarchia. Váltásra van szükség, és ne mondja nekem senki, hogy nem lehet. Azt hallom, hogy „nem látod, mi van a gazdaságban, a csőd szélén állunk, most akartok ilyen nagy dolgokat csinálni?”. Én meg azt mondom, csak most lehet! Ha szalad a szekér, ki akarna változtatni? Most viszont nagy baj van, tehát nemcsak lehet, de kell is változtatni, mert elveszünk. December ötödike után nyilvánvalóvá vált, hogy sokkal nagyobb a baj, mint bármikor gondoltuk. Nem működnek a nagy energiaforrások, nincs társadalmi szolidaritás. Nem szavazzák meg a magyar-magyar együvé tartozást. Ha nincs együvé tartozás, ha nincs felelősségvállalás egymásért, elpusztulunk. Wass Albert a maga zsenialitásával egyszerűen megírta a lényeget: „…mert elfut a víz, és csak a kő marad, de a kő marad”. A kő a kollektív tudattalan, a víz az életünk vize, ami elfut fölötte, de közben évszázadok, évezredek alatt formálja a követ. A jövő generáció ebből a kollektív tudattalanból él.