Fotó: MTI/Bruzák Noémi, szerk.
Hirdetés

– Mi a véleménye az MTA teljesítményét ért kritikákról és a jelenlegi folyamatokról?

– Nemzetközi megmérettetésben az MTA alapkutatási tevékenysége nem kérdőjelezhető meg. Az innovációhoz azonban gyengén kapcsolódunk, a kormánynak jogos az a törekvése, hogy ezt erősítse. Az más kérdés, hogy az intézethálózat tizenöt kutatóközpontjának csak egy része tudja közvetlenül befolyásolni az innovációhoz tartozó folyamatokat, a nagyobbik része nem, jellegéből adódóan. Tehát a kutatás-fejlesztés és az innováció erősítésének kulcsa nem feltétlenül a struktúrában keresendő. Azt az irányt, hogy egy ilyen kis országban fókuszálják az erőforrásokat, reálisnak és jónak tartom. A jelenlegi ráfordítások szerintem nem elégségesek, de az eredmények nemcsak a pénzen múlnak, hanem azokon a tudományos iskolákon, amelyek képesek az innovatív folyamatokhoz kapcsolódni. Ezek kialakítását, fenntartását és erősítését tartanám fontos feladatnak. Az új hálózat működtetése lehet sikertörténet is, ha létrejön a kölcsönhatás az iparral és más intézményekkel, de az akadémiai intézetek jellemzően nem innovációs, hanem alapkutatási céllal létesültek. Nem lesz tehát rövid történet az átalakulás.

– Mit ért tudományos iskolák alatt?

– Ezek általában egy-egy karizmatikus tudós vagy élvonalbeli téma körzetében jönnek létre, mint például az én szakmámban – rendszer- és irányításelmélet, ami az autonóm autókhoz kapcsolódik –, vagy az agykutatásban, aminek Freund Tamás a karizmatikus alakja. Több jelentős csoport kötődik a mesterséges intelligenciához, az informatikához és a víztudományokhoz. A Lendület program is ilyen iskolák kialakulásához vezet, de hosszabb idő kell hozzá, és tartósabb ilyen célú működés.

– Az Akadémián belül is felmerült a változás igénye korábban, miért nem zajlott le?

– Pálinkás József elnöksége idején elindult egy reform, és hasonló irányba tartott, de torzóban maradt. Elkezdte a csoportokat és intézményeket koncentrálni, ezekből alakultak ki a jelenlegi kutatóközpontok. Az Akadémia nem zárkózik el a megújítástól, és én az állami részvételt sem utasítom el, mert vannak értékek és feladatok, amelyeket az állam ismer fel. Természetesen van egy olyan része az alapkutatásoknak, amelyeket nem állami indíttatás, hanem a nemzetközi eredmények változásai inspirálnak. A kettőt együtt kell tudni kezelni. Akár az Akadémián kívül, akár belül van a hálózat, ezeket a feladatokat elfogadhatónak és megvalósíthatónak is tartom.

– Mit gondol a lehetséges finanszírozási modellekről?

– Most az új törvény szerint úgy néz ki, hogy egy adott intézet működéséhez szükséges pénzösszeget nem adják meg teljes mértékben, a fenntartási költséget igen, a témákat pályáztatják, de a részletek még nincsenek kidolgozva. Van olyan intézethálózat külföldön, ami száz százalékban megkapja az államtól a finanszírozást, a németeknél kettő is. Kétévente van beszámolási kötelezettségük, de nem függnek ezektől. Más német kutatóintézetekben pedig pályázni kell. Dél-Koreában van olyan hálózat, ami harmincszázalékos állami támogatást kap, a többit ipari megbízásokból fedezi. Két olyan országot emeltem ki, amelyek jól teljesítenek az innováció terén, és a gazdaságukat a kutatás-fejlesztésre alapozzák. Az látszik, hogy ezekben az országokban több kutatóintézet-hálózat is van, nálunk pedig csak egy törékeny intézmény. Továbbá ott van olyan hazai ipar, amire a kutatás támaszkodhat, ami az eredményeit továbbviszi, használja. Nálunk sem a KKV, sem a multinacionális cégek nem alapoznak a hazai alapkutatási eredményekre. Tehát az innovációs lánc több eleme is hiányzik.

– Milyen veszélyektől tart?

– Én pragmatikus ember vagyok, előrenézek. Nem szoktam panaszkodni; ha ez a realitás, akkor induljunk el ezen az úton. Mérnökként szeretem megoldani a feladatokat, és észszerű megoldásra törekszem. Az MTA feladata az lesz, hogy ennek a hálózatnak a szakmai irányítását segítse, és ez a leendő irányítótestület hat delegáltján keresztül megvalósítható. Szerintem a célokban nem lesz erős ellentmondás, és a testület kétharmada tudósokból fog állni, így nem érzem azt, hogy el fog veszni az akadémiai kutatóhálózatban lévő jelentős érték. Azzal, hogy változtatásra van szükség, egyetértek. De az nem jó, hogy ez olyan légkörben zajlott le, amely kölcsönös bizalomvesztést hozott. Ha helyreáll a bizalom – márpedig helyre kell állnia, különben nem tudunk haladni –, akkor ez a struktúra is működtethető lesz. Az Akadémia presztízse és súlya feltehetően csökkenni fog, alelnökként ezt különösen érzem.

– Milyen téren csökken az MTA súlya?

– Az intézetek adtak egy olyan lehetőséget, hogy ha a nemzet tanácsadójaként például vízzel kapcsolatos kérdések merültek föl, akkor az intézmények kutatócsoportjain keresztül korrekt válaszokat tudtunk adni az ehhez szükséges konkrét feladatok elvégzésével. Most erre csak az akadémiai bizottságokon keresztül lesz mód, megbízást adhatunk vagy tanácsot kérhetünk, de ez a kapcsolat már nem közvetlen. Ugyanakkor az MTA köztestületi szerepköre alig csökken, és így a magyar tudományos élet koordinációján keresztül közvetlenül be tudja tölteni a nemzeti tanácsadói szerepét.