Baloldali elképzelés: mindent a nagyüzemeknek!

A Demokrata kezébe került egy bizalmas, a magyar mezőgazdaság jövőjét boncolgató kormányközeli dokumentum, amely még tavaly készült. Ügyelve a bizalmas jellegre, az írást vitaanyagnak álcázták, jóllehet a dokumentum voltaképpen nem más, mint egy átfogó agrárkoncepció arra az esetre, ha az MSZP megnyerné az országgyűlési választásokat 2006-ban. Koncepció? Inkább megdöbbentő forgatókönyve a magyar gazdatársadalom ellehetetlenítésének…

Az anyag egy helyzetképpel indít. Leírja, hogy a magyar mezőgazdaság terménykibocsátása kétharmadára zsugorodott a kádári időkhöz viszonyítva, miközben a világban 20 százalékot is meghaladó termelésnövekedés következett be. Ez már eleve burkolt dicsőítése az erőszakkal létrehozott és valaha volt termelőszövetkezeti rendszernek, amely egyébként a nagyüzem, az iparszerű mezőgazdaság szimbóluma is egyben. A dokumentum nagyvonalúan elfelejti, hogy a hazai szövetkezetek kétharmad része a csőd szélére sodródott az 1980-as évek közepére.

Az anyag mindent megragad annak érdekében, hogy a szövetkezeti vezetőkből lett párthű mezőgazdasági nagyvállalkozók – a zöld bárók – kezébe adja a magyar agrárium kulcsait, s egyben a magyar vidék sorsát is. Társadalmi, gazdasági, politikai értelemben. Az új szavakkal és meghatározásokkal sincs barátságban. Kijelenti például, hogy megfoghatatlan és meghatározhatatlan a vidék fogalma, a „gazda” szót pedig idézőjelbe teszi, ha használja egyáltalán.

A tervezet állandóan visszatérő motívuma amúgy is az egyéni termelők és a családi gazdaságok létjogosultságának megkérdőjelezése. Mintha ki akarná radírozni ezt a réteget a magyar agráriumból. Kategorikusan elveti, s csupán romantikus álláspontnak tekinti azt is, hogy a gazdálkodás nem csak munkát, de életformát, kultúrát, mentalitást, értékőrzést is jelent. Sőt az önálló kistermelőket politikai rövidlátással, hovatovább szédelgéssel vádolja, amiért bíztak az egyéni gazdálkodás és az egyéni, családi gazdaságok jövőjében. Megjegyzi azt a valótlanságot is, hogy folyamatosan olvad a társadalom rokonszenve a magyar vidék, a magyar mezőgazdaság iránt.

Nem lehetséges, hogy a dokumentum azért írt le ilyen képtelenséget, mert Gyurcsány Ferenc ezt akarta olvasni? És ha itt tart az MSZP, akkor vajon mennyiben különböznek a párt belső viszonyai az MDP személyi kultuszától?

Igencsak érdekes fejezete az írásnak az, amely arról szól, hogy nem kell a magyar mezőgazdaság egészét bekapcsolni a piaci árutermelő rendszerbe. A dokumentum szerint ezt „ésszerűségi okokból” is kerülni kell. Az „ésszerűség” itt a piaci pálya és a támogatási rendszerek megtisztítását jelenti a nagyüzemek számára. A tervezet mindjárt meg is bélyegzi és le is minősíti a gazdákat, mondván „más szakmákban azt, ami a mezőgazdasági házkörüli termelést jelenti, barkácsolásnak hívjuk!” A tervezet még csak figyelembe sem veszi azt a tényt, hogy normális ember inkább háztáji csirkét eszik például, s nem azt a felfújt, halliszttel táplált nagyüzemi baromfit, amelynek olyan ízetlen és foszlós a húsa, mint a vatta.

Az anyag a gazdasági hatékonyság tengelye körül forog. Márpedig egy egységnyi terméket tekintve, a nagyüzem hatékonyabb az egyéni és családi gazdaságnál. Ez a tervezet fő érve a nagyüzemek erőteljesebb támogatása és a kisebb termelők háttérbe szorítása mellett. A dokumentum azonban egy szót sem ejt arról, hogy a magyar mezőgazdaság kitörési pontja nem a nagyüzemekre jellemző mennyiségi termelés, annak vegyszeres eljárásaival, génmódosított növényeivel együtt, hanem a sok törődést és kézimunkát kívánó, de minőségi és egészséges biotermelés.

Az anyag figyelmen kívül hagyja azokat a szakmai kutatásokat, amelyek szerint a különböző egészségügyi, főként rákkutatási adatok közzétételével rohamosan nő az egészséges élelmiszerek iránti igény a fejlett világban. Erről egyetlen szót sem ír a dokumentum. Mint ahogy a vidékfejlesztésről, a falvak lakosságmegőrző képességéről, a tájgazdálkodásról sem. Márpedig az EU ezeket a célokat messze a profitcentrikus termelés elé helyezte. A dokumentum viszont kijelenti, akik a vidékfejlesztés elsőbbségéről beszélnek, azok tévednek, mert ezt a koncepciót 2003-ban elvetette már az EU illetékes bizottsága. Érdekes, de erről nem értesült a magyar gazdatársadalom, sőt bővülnek az EU-n belül a vidékfejlesztésre szánt források! Ha van pont, amiben az EU és maga az európai kultúra, az európai gondolkodás megelőzte az Egyesült Államokat, akkor a tájgazdálkodás, a vidékfejlesztés az.

Az élhető és megtartó vidék helyett a szocialista anyag mégis holdbéli kopársággal ijesztgeti a magyar falvakat. A gazdák agrártámogatása helyett pedig a szociális háló kifeszítését sürgeti a „versenyképtelen” termelők számára. Fel-feltűnik az a gondolat, hogy a gazdákra fecsérelt támogatásokat is inkább oda kellene adni a nagyüzemeknek, hiszen ők versenyképesek, bennük van fantázia. Ezt a kirekesztő gondolatot egyébként Kóka János miniszter is megismételte a rádió nyilvánossága előtt, az egész magyar gazdasági életre kiterjesztve. A tervezet más helyütt leszögezi: nem szabad becsapni sem a magyar parasztságot, sem a magyar közvéleményt. A manapság EU-támogatásért folyamodó mintegy 208 ezer termelő száma a közeljövőben tovább és az eddiginél még erőteljesebben fog apadni, s ezzel együtt nő a szociális támogatásra szorulóké. Nincs szó azonban arról, hogy többek között azért csappan meg a számuk, mert a szocialista kormány az elmúlt két évben közel 150 milliárd forintot vont ki különféle módon a hazai mezőgazdaságból.

A dokumentum szerint viszont végképp el kell engedni a leszakadó termelők kezét, s át kell utalni ezt a réteget a szociális támogatások terepére. Azaz nem a munkában és felkapaszkodásban kell segíteni a falvak lakóit, hanem segélyeket kell nekik adni. Olyan péterfilléreket, amelyekkel az MSZP-nek már sikerült magához édesgetnie a nagyvárosok leszakadó, lumpenizálódó rétegeit. És ez a tömeg természetesen szavazataival hálálja majd meg az MSZP-től kapott segélyeket. Ördögi és pusztító módja ez a hatalom megszerzésének és megtartásának.

Különösen azokat az őstermelőket támadja minduntalan a tervezet, akik csak mellékfoglalkozásban ténykednek a mezőgazdaságban. Lekicsinylően csak „szociális mezőgazdaságnak” nevezi ezt a formát, amelyben egyébként 600-700 ezer termelő munkálkodik. Noha az a mellékjövedelem, amit ezek az emberek az agráriumban kerestek, nemcsak saját életüket tette könynyebbé, nemcsak új bútorokat, korszerű háztartási eszközöket, gépkocsikat vásároltak belőle, de ebből fedezték gyermekeik taníttatását, ebből jutott a házak felújítására is. Ebből polgárosodtak a magyar falvak. Ha ezek a jövedelmek eltűnnek, mint ahogy egyre több faluban tűntek már el, annak nemcsak a családok látják kárát, de az ott tevékenykedő boltok, üzletek, mozik is kénytelenek bezárni fizetőképes kereslet hiányában. Ha ehhez vesszük a felülről irányított kispostabezárásokat, vasúti szárnyvonalak megszüntetését, az orvosi körzetek abnormálissá növelését, az iskolák erőszakos bezárását és körzetesítését, akkor lassan tényleg megszűnnek a civilizált élet feltételei a magyar vidéken. Az ott maradt termőföld viszont annál inkább hozzáférhetővé válik…

Felháborító, ahogy az anyag azokkal a nemzetközi hírű szakemberekkel bánik, akik nem a nagyüzemi gazdálkodás oldalán állnak. Ezt írja a dokumentum egy lábjegyzetben: „korai volt azt hinnünk, hogy az agrárszakma megszabadult a »gyámkodástól«, mert Torgyán funkcióját mára már maradéktalanul átvette a – szakember szerepében tetszelgő – Ángyán József”. Másutt pedig egyszerűen csak „platós szónoknak” nevezi az anyag a professzort, a tavalyi gazdatüntetés egyik vezéralakját.

Amíg Ángyán professzor és a Magosz szerint a gazdáknak vissza kell szerezniük a teljes élelmiszer-feldolgozó rendszert – Dániában is termelők kezében van ez az ágazat -, addig a szocialista tervezet mást javasol. A dokumentum a 11. oldalon a minőségi tenyésztés helyett az iparszerű sertés- és baromfihús-termelésre buzdít, leszögezve, hogy ehhez még a külföldiek földvásárlási tilalmának lejárta előtt be kell vonni az idegen tőkét. Sőt kijelenti, hogy a „hazai húsipar megteremtése el sem képzelhető a tőkével és piaccal rendelkező nemzetközi vállalatok nélkül”. Vagyis szélesre tárja a kapukat a multik előtt.

Érdekes, hogy a dokumentum itt sürgeti a külföldi tőke bevonását, a földvásárlásnál azonban óvatosabb lépéseket irányoz elő. Leszögezi például, hogy még azelőtt fel kell szabadítani a a hazai jogi személyeket – vagyis a nagyüzemeket, kft.-ket – a földvásárlási tilalom alól, mielőtt lejárna a külföldiek földvásárlási moratóriuma. Ennek nyilvánvalóan az a célja, hogy megszerezhessék a magyar földvagyon jelentős részét az MSZP-hez kötődő nagyüzemek. Hogy aztán mit kezdnek majd vele, azzal már nem foglalkozik a dokumentum. Nyilvánvaló, hogy a föld nem a nagyüzemek gazdálkodásához kell, sokkal inkább a luxusprofitot nyújtó spekulációkhoz. Az MSZP-hez kötődő nagyüzemek a jelenlegi nyomott hazai árakon, s akkor is megfelelő banki segítséggel vásárolnák meg a termőföldeket. Eladni viszont már nyugat-európai árakon, azaz a többszöröséért adnák el a külföldi befektetőknek a moratórium lejárta után. Ha ez sikerül a nagyüzemeknek, akkor a spontán privatizáció után most létrejön a szocialista milliárdosok újabb generációja, csak ez vagyonosabb lesz az előzőnél is.

Nem kertel az írás akkor, amikor azt mondja, hogy szigorú versenyképességi kritériumokat kell felállítani a gazdaságok számára a jövőben. Ez persze egy politikai elemektől sem mentes adminisztratív mérce lenne. És akik nem mennek át ezen a szűrőn, azok nem kapnak támogatást. Végül is ezzel az egyszerű lépéssel az egész gazdatársadalmat ki lehet szorítani.

Azt is meghatározza az írás, hogy az EU-támogatásokat a versenyképesség javítására, vagyis a nagyüzemek felpumpálására kell felhasználni, a tervezet azonban még ezt sem találja elegendőnek. Úgy véli, jelentős külső, azaz külföldi tőkét kell bevonni a magyar mezőgazdaságba. Ezt nyilván a nagyüzemek fogadnák, minthogy ők szeretnének különböző közös vállalkozásokat is alakítani a külföldi befektetőkkel.

Világos, ahogy ez az elképzelés kiteljesedne, annál többen válnának közönséges cseléddé, ha nem földönfutóvá a magyar falvakban. A tervezet leszögezi, nem tartja istencsapásnak a szakmaváltást, azaz aki nem tud megélni a mezőgazdaságból, az keressen magának munkát az ipari vagy szolgáltatói szektorban. Legyünk igazságosak, a dokumentum utolsó fejezetében sürgeti is a vidéki munkahelyteremtést. Persze csak szavakban. Mert ehhez éppen az a Széchenyi-terv hiányzik, amelyet szinte első intézkedései között szüntetett meg a hivatalába lépő szocialista kormány.

Sinkovics Ferenc