„A szakmaiság és a korrektség a fegyverem”

– Pályafutása alatt rengeteg nagy harcot megvívott már. A brüsszeli „páston” mire számít? Milyen fegyvernemet kell itt választani?

– A hagyományos értékrendbe és patriotizmusba csomagolt szakmaiságot és a korrektséget választom. Bármit teszek is, valahol mindig „a kerekesszékes vívó” leszek, pedig évtizedes közigazgatási pályafutás áll mögöttem, még az első Orbán-kormány alatt kezdtem dolgozni ezen a területen. A parlamenti bizottsági üléseknél megtapasztaltam, hogy hiába vittem szakmai anyagot, a kormánypárt és az ellenzék között politikai vita alakult ki. Az előttem álló feladat műfajában hasonlít a hazaihoz. Mondom ezt azért is, mert tíz éve képviselem hazánkat fogyatékosügyben az Európai Unióban, ahol az országok kormánytisztviselőivel évente több alkalommal tartunk megbeszéléseket, egyeztetéseket, és ott is látom a speciális megközelítéseket. Néha az az érzésem, vannak emberek, akiknek a politikai meggyőződésük és mindezek alapján ideologizált világképük, illetve a valóság sokszor nem találkozik. Hatvanéves leszek idén, sok időt éltem abban az időszakban, amikor bombáztak minket különféle ideológiákkal: „építjük a szocializmust, de cél a kommunizmus”. Ha belegondolunk, milyen eszement dolgokat hallottunk… Most is lehet őrültségekkel találkozni, egészen szürreális élményeim voltak az elmúlt években, erre kell készülnöm a folytatásban is. Nemegyszer fordult elő, hogy a megbeszélés alatti vita után a másik fél odajött hozzám és elismerte, velem ért egyet, de az a feladata, hogy más álláspontot képviseljen. Mindennapos történet, hogy azok, akik Magyarországot támadják különböző indokok lapján, szintén beismerik, hogy náluk is ugyanaz a helyzet – persze ezt sem nyilvánosan teszik. Egyfajta hadviselés zajlik tehát, a véleménykülönbség alapja az értékrendek összecsapása. Az én szavahihetőségemnek segített a sportmúltam és a sportvezetői presztízsem. A vitapartnereimnek is elmondtam: mindenért tudom vállalni a felelősséget emberileg és szakmailag is.

– Még aktív sportolóként, 1998-ban volt az első közéleti szerepvállalása az MDF színeiben. Miért döntött akkor úgy, hogy a politikában is megméreti magát?

– Ha az ember nemcsak a maga kis burkában él, hanem szeretne tenni a közért, akkor szerepet kell vállalnia. Döntésemben meghatározó volt az egykori vívó, majd polgármester, Gémesi György hívó szava. Lezsák Sándorral kértek fel, hogy a fogyatékosok ügyében történjen elmozdulás – ekkor még a törvény sem létezett, az esélyegyenlőségi törvényt, a fogyatékos emberek jogairól szóló jogszabályt az 1994–1998-as kormányzati ciklus utolsó napján, utolsóként fogadták el. Az MDF listáján szerepeltem, de a választásokon nem értük el az ötszázalékos bekerülési küszöböt, MDF-esek csak a közös jelölések révén jutottak be a parlamentbe, listáról nem sikerült senkinek, nekem sem. Hiába csináltam végig a 37 állomásos országjáró kampányt, nem lettem országgyűlési képviselő. A lehetőséget Deutsch Tamástól kaptam meg, az első Orbán-kormány ifjúsági és sportminisztere kért fel arra, hogy a fogyatékosok sportjáért felelős helyettes államtitkár legyek. Ezen a területen addig teljes rendezetlenség uralkodott, nem volt korábban koncepció, nem létezett olyan jogszabályi környezet, hogy megvalósulhasson a fogyatékos emberek sporton keresztüli társadalmi integrációja, a képzések, eszközök, az akadálymentesség teljes hiánya jellemezte az akkori körülményeket.

– Miért lehetett ennyire elhanyagolva ez a terület?

– Az évtizedes lemaradás egyik oka, hogy a szovjet modellbe a fogyatékosság nem fért bele. Olyan koncepciót alkottunk, amelynek középpontjában nem a sportolói létszámnövekedés és nemzetközi eredményesség állt, hanem a fogyatékos emberek társadalmi integrációját jelöltük meg fő célnak. A sport ugyanakkor katalizátorként működött. A kétezres évek előtt a köztudatban a paralimpikonok alig szerepeltek, a saját esetem „lendített” ezen a helyzeten, mára szerencsére a paralimpiai mozgalomnak hatalmas a presztízse itthon is. Azok a művészek, sportolók, akik fogyatékos emberként jelentek meg, törték az utat. Egy konkrét példát hadd említsek: amikor elkezdtünk dolgozni, tíz százalék alatt volt a fogyatékos emberek foglalkoztatása Magyarországon. Most pedig ötven százalék. Azért ez nagyon jelentős, szignifikáns eltérés. Öröm megtapasztalni, hogy amennyiben a politika kitűz valamit a zászlajára és ehhez a szükséges pénzügyi keretek és a megfelelő szakemberek is rendelkezésre állnak, csodát lehet tenni. Talán azért esett rám ennyiszer a választás, mert nemcsak bojt vagyok a sapkán, hanem olyan ember, aki szeretne tenni, stabil és világos értékrend keretein belül harcolok.

– Míg a kétezres évek első felében sok szimbolikus vita zajlott a magyar közbeszédben például arról, hogy a fogyatékos vagy fogyatékkal/fogyatékossággal élő kifejezést lehet-e használni, addig a kelleténél sokkal lassabban történtek meg azok gyakorlati lépések, amelyek tényleges segítséget jelentettek volna. Uniós szinten milyen arányban zajlanak szimbolikus viták, illetve születnek olyan döntések, amelyek a gyakorlatban is előrelépést jelentenek?

– Amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz, meg kellett hozni azokat a jogszabályi döntéseket, amelyek a fogyatékos emberekre vonatkoznak, például az akadálymentesítés, a közlekedés, az oktatás, az egészségügy, a foglalkoztatás, a kultúra, a sporthoz való hozzáférés vagy a közügyek gyakorlása terén. A szocialista tömb országainak évtizedes lemaradást kellett pótolniuk, hiszen máshol a hasonló jogszabályokat húsz-harminc évvel korábban megalkották. Onnan indultunk az első Orbán-kormány alatt, hogy nagyjából ötszázalékos volt az akadálymentesség, a tömegközlekedés terén ez szinte a nullán állt, és említettem a foglalkoztatottság alacsony, nyolcszázalékos arányát. Azt is tudni kell, hogy hiába adott a törvény különböző határidőket, mivel a kormányok utána váltották egymást, évek teltek el tényleges történések, hatékony lépések nélkül. Mostanra eljutottunk odáig, hogy a helyi tömegközlekedés nagyjából akadálymentes, sok minden megvalósult. Ugyanakkor, kitekintve Nyugat-Európára, azt láthatjuk, hogy az évtizedes jogalkotási előny ellenére ott is jelentős hiányosságok mutatkoznak. Első brüsszeli tapasztalatom, hogy az uniós intézményeken belül a követelmények tökéletesen megvalósultak – liftek, rámpák, vezetősávok, mozgássérült-illemhely, és így tovább –, de az utcán már mással szembesültem. Az a több tucat üzlet, amit először megnéztem, nem volt akadálymentes, ezek között patika és gyógyászatisegédeszköz-bolt is volt, a magas járdaszegély is problémát okozott, volt, hogy több száz métert kellett megtennem, mire találtam megfelelő lehetőséget, hogy fel tudjak menni az úttestről a járdára. Nagyon fontos, hogy a valódi civil szervezetek, az érintettek hallassák a hangjukat. Valósuljon meg az az elv: semmit rólunk nélkülünk! Több olyan alkalom volt a közigazgatásban, amikor én voltam egyedül fogyatékos emberként a tárgyalóasztalnál… A fogyatékos emberek, bármelyik jóléti társadalmat nézzük is, kicsit mindig a társadalom perifériáján vannak: alacsonyabb a jövedelmük, magasabbak a megélhetési költségeik, könnyebben veszítik el a munkájukat, bármely változó helyzet sokkal inkább érinti őket. Ennek a rétegnek a hangját sokkal könnyebben elnyomja bármilyen háttérzaj, legyen az pandémia, genderlobbi, illegális migráció, háború… Mert ha aközött kell választani, ki kapjon szociális bérlakást, ne a kerítésen átszökött huszonéves fiatalok kapják, hanem mondjuk egy olyan fogyatékos házaspár, amelynek tagjai dolgoznak és két pici gyereket nevelnek. Azoknak kéne segíteni, akikkel generációk óta együtt élünk, velük kell közös Európát építeni. Nemcsak emberbaráti szempont, hanem mindannyiunk jól felfogott érdeke is, hogy jobban használjuk ki a fogyatékos emberekben lakozó lehetőségeket.

– Az ember naivan azt gondolná, hogy az Európai Unióban azok között, akik az esélyegyenlőség élharcosaiként állítják be magukat, könnyű megvalósítaniuk az elképzeléseket. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy egyre több kisebbség követel helyet magának az esélyegyenlőség jegyében. Mennyire kerülhetnek hátrányba ebben a harcban?

– A fogyatékos emberek esélyegyenlősége és maga az esélyegyenlőség nem ugyanazt jelenti. Mindig azt mondom, amit én kérek, az hátránykompenzáció, nem pedig jogtalan előny. Ha a jogtalan előnyre gondolunk, talán sokaknak beugrik a transznemű sportolók megjelenése a női versenyeken. Mindenki tiszteletben tartja, ha valaki felnőttkorára nem férfiként, hanem nőként szeretne tovább élni. Ettől a fizikai adottságai mint született férfinak mások lesznek, mint egy született nőnek. Hiába ismeri el a társadalom új, női voltában, egy transznemű sportoló versenyeredménye férfiadottságainak köszönhető. Ez jogosulatlan előny. Az ideológiát kéne mindenről lehámozni, és szigorúan szakmai alapon megvizsgálni minden helyzetet. Elfogadva az érvet, hogy mindenki az, aminek érzi magát, de mégis mindenki maradjon a saját „súlycsoportjában”.

– A sportra áttérve, az ókori görög hagyomány szerint tűzszünetet rendeltek el és békét hirdettek az olimpiai játékok idejére. Az olimpiai mozgalom képes lehet összehozni a világot egy békés verseny keretein belül. Elszalasztottak a párizsi olimpia rendezői és Franciaország vezetői egy nagy lehetőséget azzal, hogy ezt az időszakot nem a béke megteremtésére használják fel?

– Pierre de Coubertin báró költeménye jutott eszembe, az Óda a sporthoz – amivel a művészeti olimpián díjat is nyert –, egyik bekezdésének nyitó mondata így szól: „A béke vagy te, Sport!” Úgy gondolom, Macron elnök úr valóban történelmi lehetőséget szalasztott el. Felszólíthatta volna a háborús feleket a világ minden táján, hogy az olimpiai és paralimpiai játékok idejére függesszék fel a harcokat, és üljenek le a tárgyalóasztalhoz. Azért vérzik a szívem, mert nem gondoltam volna, hogy amikor hatvanéves leszek, itt fog tartani Európa és a világ. Olyan dolgokkal kell küzdenünk, amikről azt hittük, rég magunk mögött hagytunk. Óriási felelősségünk van abban, hogy higgadtak maradjunk, és mindig, minden körülmények között kulturáltan, korrektül, a saját álláspontunkat képviselve próbáljuk meggyőzni a másik felet. Mert az a fajta konfliktusrendezés, amit az utcán látunk, az országok között, csak fájdalmat és szomorúságot okoz.

– Azt mondta, nem gondolta volna, hogy hatvanévesen ilyen harcokat kell még megvívnia. Kötelesség- és nemzettudat kérdése a jelöltség elvállalása?

– Hívott a haza. Első paralimpikonként ért a felkérés, ami több mint megtisztelő, főleg a hatodik pozíció a listán. Ahogy az elején is mondtam, a saját értékrendem szerint, a szakmaiságommal fogok harcolni.