Az égig érő fa

A magyarság hitvilágát, mondavilágát, zenevilágát és mesevilágát egy Belső-Ázsiából származó örökség köti össze: az égig érő fa. A hatalmas fa, ágai között a Holddal és a Nappal, sajátos eleme díszítőművészetünknek is. Ez a motívum csak a magyarok számára megfejthető szimbólum. Európában a magyarlakta vidékeken található meg, ezért a honfoglalás előtt Keletről hozott egyistenhitű ősvallásunk maradványának kell tekintenünk. Régészeti leleteken is megjelenik az életfaszimbólum, szíjvégeken és más, a földből előkerült tárgyakon, ami azt bizonyítja, hogy az életfa mítoszát Belső-Ázsiából hoztuk a Kárpát-medencébe.

Eleink hamar felismerték, hogy a növények megszületése, növekedése, be­érése és halála az ember szeme előtt történik, és hasonló az ember életrendjéhez. A nagy különbség az, hogy a növényzet tavasszal újraéled, az ember élete ugyanakkor a halállal véget ér. Itt értjük meg az életfagondolat nyitját; a növényvilág örök újjáéledését átvinné az emberre.

Az égig érő fa mítoszát a török népek mind ismerik, a következő magyarázat szerint: él a világon egy csodálatos fa, amelynek hét vagy kilenc ága van. Ez a fa olyan helyen nő, hogy csak a tudományban jártas ember találhatja meg, más csak a hírét hallja, de nem láthatja. A magyar hiedelemvilág többféle néven ismeri: „csodálatos fa”, „égig érő fa”, valamint „tetejetlen fa”. Ez a tetejetlen fa összeköti az alsó (föld alatti), a középső (a földi) és a felső (túl)világot. A népmesék fantasztikumnak ható részletei tehát nem öncélú fantazmagóriák, hanem ősi vallási hagyományok.

Az égig érő fa teteje közelében elnyúló ágon hajszálon függő, esetleg három madárlábon forgó kastélyt vagy réz-, ezüst- és aranypalotát, valamint táltos lovakat találnak a fát megmászó mesealakok. Az égig érő fa sok népmesénkben szerepel. Például a sárkány elrabol egy királylányt, akinek kiszabadítására sokan elindulnak. Sikeres csak a kis kanász lesz, aki baltájával lépcsőt vág a fa törzsébe, és a rétegekből álló lombkoronán halad fölfelé „világról világra”. A hőst az ott lakó Szél, Hold és Nap segíti útján. Írásos történeti forrásaink, népmeséink és népművészetünk megemlékeznek olyan hatalmas fáról is, amelynek a csúcsa az égitestekig ér.

A parasztember életében az egyik legnagyobb esemény a házasság volt. Ezért a legszebb életfa mindig a menyegzőn ékeskedett; az életet, a termékenységet és a bőséget jelképezte. Őseink jól megkülönböztették a testet és a lelket. Erre utal, hogy a lélek szó bizonyos kapcsolatban áll a lehelettel. Szép mítosza volt eleinknek, hogy a születésre váró gyermek lelke a túlvilágon az életfa ágán lakozik, onnét száll le a földi létbe, és a test halála után oda tér vissza. Ezért megkülönböztetnek testlelket, amely a testben lévő minden élettani, szellemi, érzelmi és értelmi működés fogalma, és szabadlelket, ami az egyénnek a testen kívüli megjelenési formája, második énje, ami alkalmilag el is válhat a testtől.

Hogy mennyire a magyarsághoz tartozik az égig érő fa fogalma, bizonyítja, hogy ha napjainkban is a magyarság lényegét akarja valaki megerősíteni, akkor ezt a motívumot veszi elő. A Honfoglalás című filmben Koltay Gergely szerzeményében szerepel: „Hol a fák az égig érnek, / ott megérint a fény […] / az égig érő fának / ha nem nő újra ága / úgy élj, hogy te legyél / virágnak virága.”