Budapest sportfőváros; Fürjes Balázs a vb sikeréről, olimpiáról, NOB-tagságról

– Abszolút siker volt az atlétikai világbajnokság, és vannak, akik félig-meddig viccesen azt mondják, hogy részletekben már tulajdonképpen megrendeztünk egy olimpiát. Hiszen voltak itt korábban vizes világbajnokságok, futball-Eb-meccsek, volt labdarúgó-Európa-liga-döntő, asztalitenisz-csapat-vb, judo-vb, vívó-vb, kajak-kenu-vb, vagy épp birkózó-vb és akkor még más sportágak Európa-bajnoki, világkupa- és hasonló eseményeiről nem is beszéltünk. De a legtöbb nehézség talán az atlétikai vb kapcsán volt. Ilyen előzmények után számított ekkora győzelemre?

– Hosszú út vezetett a sikerig. A világ harmadik legnagyobb egyetemes sport­eseményének, a párizsi olimpia előtti kvalifikációs év legnagyobb egysportágas világeseményének a megrendezését tűztük ki célul hat évvel ezelőtt. Tudtuk, hogy lesz majd megpróbáltatás. De mi készen álltunk és volt útitervünk. Mindvégig azt tapasztaltam, hogy hihetetlen elszántsággal, szívvel és profizmussal dolgozik a csapat. Ezért én mindig azt gondoltam, világsiker lesz a vége. Hát, tévedtem… A budapesti vb egy brutális magyar világsiker lett – akkora, hogy még a Holdról is tisztán látszott.

– Miben állt a siker?

– Közel kétszáz nemzet képviseltette magát, ilyen részvételt más sportág nem, csak az olimpia tud. Eladtunk több mint négyszázezer jegyet, ez világcsúcs. A magyarok mellett több mint százhúsz ország szurkolói vásároltak belépőt, jöttek a világ minden kontinenséről. Az esti döntőkön szinte mindig, olykor még a délelőtti selejtezőkön is telt ház volt. Az összes vendégünk, sportolók, csapattagok, hivatalos személyzet, újságírók, stábok, szurkolók, munkavállalók több mint félmillió vendégéjszakát töltöttek el a magyar szállodákban. Elköltöttek nálunk leg­alább tízmilliárd forintot. A kilenc napban több mint egymilliárd néző követte világszerte a budapesti közvetítéseket. És mégis, nem ez a legfontosabb.

– Hanem?

– Az atlétikai vb mint nagy közösségi sikerélmény összekovácsolta a nemzetet. Erősítette a magyarok önbecsülését, önbizalmát és összetartozását. Annyi minden szór szét minket, és olyan kevés dolog egyesít! A sport képes rá. Megmozdít kicsiket és nagyokat, városiakat és vidékieket, kétkezi munkást és értelmiségit, balost és jobbost, minden nemzedéket. Az ilyen egyesítő, inspiráló sikerélmény gyógyít, és nekünk szükségünk van ezekre a gyógyító, erősítő, közösségépítő pillanatokra. Hogy a megaláztatásokban gazdag, elvesztett XX. század után a XXI. első harmada a derekak kiegyenesítésének kora, nagy magyar győzelmek korszaka, előszobája lehessen.

– Mi a siker titka?

– A csapatjáték, valamint a szív és a profizmus elegye. Na és az önkéntesek és a közönség! Nem tudom, hogy csinálták, de önkénteseink mindig frissek, barátságosak, tettre készek voltak. Két kifejezést nem ismertek: lehetetlen és nem tudom. A szurkolók lenyűgöző hangulatot teremtettek az atlétikai központban. A sportot értő, lelkes és telt házas közönség minden sportesemény legfontosabb sikertényezője. Felrobbant a stadion, ha egy magyar versenyző küzdött, de a szurkolók lelkesen biztatták és értékelték minden más nemzet atlétáját is. 

– Összefogást említett, miközben 2019-ben és olykor azután is Karácsony Gergely, Baranyi Krisztina és a baloldal rátámadt a vb ügyére, meg akarta azt akadályozni, és Karácsony még az esemény előtt is ellentüntetéssel fenyegetőzött,

– Valóban innen indultunk, de hál’ Istennek türelmes munkával máshova érkeztünk meg. 2019-ben a friss baloldali városvezetés azt mondta: se vébé, se barnazóna-zöldítés, se atlétikai központ. És akkor elindult egy kezdeményezés, hogy megmentse a világbajnokságot. Egy népi mozgalom a baloldali polgármesterekkel szemben. Facebook, sajtókampány, aláírásgyűjtés, komoly megszólalók. Oszkó Péter, Kemény Dénes, Baji Balázs, Miklósa Erika, Merkely Béla professzor, Gécsek Tibor, Gyurta Dániel, Baráth Etele, Rost Andrea és sokan mások szálltak vitába a baloldali városvezetéssel.

– Ez elég volt?

– Perdöntő! Hangulatkeltés helyett ezek az emberek érveltek. Hogy miért jó dolog ez, és miért lenne óriási károkozás, ha Magyarország szavát szegve, nemzetközi szerződést sértve visszalépne. És a kezdetben meglehetősen demagóg módon, felelőtlenül érvelő friss városvezetők két dologgal szembesültek: egyrészt hogy nem a jobboldallal, a kormánnyal van vitájuk, hanem civilekkel, az emberekkel, és egy komoly polgári ellenállással kerültek szembe. Másrészt kénytelenek voltak megismerni a tényeket és a valóságot, és rájönni: ez az egész valójában hasznos Budapestnek. Utána már sokkal könnyebb volt észszerű, józan megegyezést kötni.

– Ehhez képest Karácsony Gergely a vébé előtti hetekben szószegőnek nevezte a kormányt, és tüntetni készült a világesemény ellen. Majd ott pózolt a stadionban. Mi történt?

– A végeredményt tekintve én Novák Katalin elnök asszonnyal értek egyet. Ő mondta a megnyitón: „Jó, amikor képesek vagyunk egységet mutatni!” Ehhez kétségtelenül sok és megértő türelemre, empátiára volt szükség… És arra, hogy ne mindenki csak a maga igazát hajtogassa. Igen, az indulás előtt újra kipattant egy vita, egy ideig ment a lövöldözés, aztán győzött a józan ész: újra leültünk, beszéltünk, és egyetértésre jutottunk, eloszlattuk a viharfelhőket. Jó ez így! Belülről is, kívülről is jobb ország képét mutattuk így, mintha végig csak veszekedtünk volna. Megkockáztatom, nem is lett volna ekkora a győzelem. Nagy ügyeket csak széles egyetértésben lehet sikerre vinni.

– És mivel magyarázza, hogy ennyire pozitívan élte meg az ország, és tényleg közös sikerélmény lehetett?

– Ezen még én is töprengek. De valóban felszabadító és katartikus élmény volt. Sokkal több, mint egy kiválóan sikerült sportesemény. Ma ott tartok, hogy ez egy identitásgyőzelem, egy kulturális diadal. Szabad magyar önmegvalósítás és önkifejezés, ami megdöbbentett még bennünket magunkat is, hát még a nagyvilágot! Elmesélhetek egy történetet?

– Persze.

– Gyulai Miklós, a Magyar Atlétikai Szövetség elnöke hív fel a vb negyedik napján, elcsukló hangon. Te, Balázs, mondja, történt most valami, azonnal el kell hogy mondjam… Megállított egy ébenfekete ember, bemutatkozott: egy afrikai országból érkezett. Azt mondja nekem, mesélte Miki, hogy elnök úr, nem értek valamit, magyarázza meg! Én még sohasem jártam Magyarországon, magyar emberrel se nagyon találkoztam. De én még olyan barátságos fogadtatást, olyan segítőkészséget, nyitottságot és vendégszeretet, mint amit itt kapok, sehol sem tapasztaltam. A város gyönyörű és biztonságos, az emberek kedvesek. Ehhez képest én annyi rosszat olvastam magukról, hogy kicsit féltem is idejönni. Hogyan lehet, hogy ennyi negatívumot mondanak magukról, miközben a valóság egészen más? Hogyan térhet el ennyire egymástól, amit önökről mondanak és a valóság? 

– Mit válaszolt Gyulai Miklós?

– Nem jutott szóhoz, megölelte, megköszönte és azt kívánta neki, hogy érezze nagyon jól magát és vigye igaz hírét Magyarországnak.

– Tanulság?

– Tényleg ez a felszabadító élmény magyarázata: végre szabadon megmutathattuk önmagunknak, egymásnak és a nagyvilágnak, hogy kik is vagyunk, milyenek is vagyunk mi, magyarok igazán. Akkor, ha békén hagynak bennünket, ha szabadon alkothatunk. Ha önmagunkat adhatjuk és ha ezt közvetlenül tapasztalják meg százezrek, milliók, sőt milliárdok, és így nem lehet félremagyarázni. Ahogy megálmodtuk ezt a nagy ferencvárosi városmegújítást, zöldítést és parképítést még az olimpiai pályázat részeként, ahogyan belevágtunk a világbajnokságba hat évvel ezelőtt, ahogy megnyertük a pályázatot és ahogyan mindent elterveztünk és megvalósítottunk, ahogyan kitártuk az ajtót és vendégül láttuk a világot, az minden szeletében világszínvonalú teljesítmény volt. Összességében pedig egy brutális közösségi magyar világsiker. És ezt nem mi mondjuk, hanem Sebastian Coe, Thomas Bach, az Atlétikai Világszövetség, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, a hozzánk eljött szurkolók, sportolók, csapattagok, újságírók és az egész világsajtó.

– Lesz ebből olimpia?

– Egyhamar biztos nem, tizenhárom évig nincs kiadó nyári játék. Egyébként pedig fogalmam sincs. A kérdés most, nagyon helyesen, nincs napirenden. Covid után és a háború közepén, egy józanságát vesztő Európában és az ennek köszönhető energiaválságban ma más kihívások állnak az ország előtt. Ráadásul én annak vagyok híve, hogy bízzuk a dolgot azokra, akikre tartozik: ha majd egyszer Budapest vezetése és a Magyar Olimpiai Bizottság egyetértenek abban, hogy kell ezzel foglalkozni, majd akkor eldönti az ország, mit akarunk.

– Ön korábban azt nyilatkozta, a 2024-es pályázat eredményeként biztos megkaphattuk volna a 2032-es olimpia rendezési jogát. Miért lett volna ez így?

– Valóban, a leghatározottabban állítom: az a felfordulás, amit az ismert önös pártpolitikai akció indított el, biztos olimpiát vett el Magyarországtól. Akik ebben részt vettek, megfosztották a nemzetet egy százéves magyar álom megvalósulásától. Ezzel nem azt mondom, hogy ne lehetne vitatni, megkérdőjelezni az akkori vagy egy későbbi pályázat létjogosultságát, alapját! Vita nélkül nincs, nem is lehet demokrácia, a vitákat le kell folytatni. Az állításom ez: ha 2017-ben végigmegyünk az úton, és ott vagyunk a pályázat elbírálásakor, akkor megkaptuk volna a 2032-es olimpia rendezési jogát. Így olyan nyugodtan és alaposan készülhettünk volna fel, minden kapkodás nélkül, 15 év alatt, mint még egyetlen házigazda sem. És most nem vitatkoznánk a Galvani híd megépítéséről, a hévek felújításáról és összekapcsolásáról, hanem már rég dolgoznánk rajta. A legtöbbet Budapest veszítette.

– De mire alapozza, hogy biztos olimpiarendezők lettünk volna?

– Párizs és Los Angeles versenyében nem lett vesztes, két olimpiát osztottak ki. Párizsé lett 2024, Los Angelesé 2028. Mert egyikük sem veszíthetett, a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak a franciákra és az amerikaiakra is szüksége volt. És nagyon szüksége van a hitelességre. Budapest jól állt, mindhárom körös pályázati dossziénkat leadtuk, kitűnő értékeléseket kaptunk. Közép-Európa és Budapest új helyszín lett volna, ráadásul kitűnően illett a költségeket és méretet észszerűsítő friss NOB-reformba, az Agenda 2020-ba. Ha ott vagyunk az eredményhirdetéskor, akkor nem két, hanem három olimpiát osztottak volna ki. Nem is akarták volna, de nem is lehetett volna kihagyni a mindent teljesítő, jó budapesti pályázatot. Csak ott kellett volna lennünk a célban, és olimpiával jövünk haza.

– A Nemzetközi Olimpiai Bizottság végrehajtó bizottsága javasolja az ön taggá választását októberben. Gratulálhatunk, formalitás csupán a közgyűlési döntés?

– Semmiképp! A döntés, hogy kit vesznek fel, egyedül és kizárólag a NOB-tagoké, a közgyűlésé. Teljesen szabadon döntenek, hogy elfogadják-e vagy sem a végrehajtó bizottság javaslatát. Én tiszteletben tartom és alázattal várom a NOB-tagság döntését. Övék az utolsó szó. Az igaz, hogy már e javaslat, előterjesztés is megtiszteltetés. Ám az nem nekem, hanem a magyar sportnak, a magyar olimpiai mozgalomnak szól. Engem meghat a magyar olimpiai család támogatása, és mérhetetlenül hálás vagyok nekik azért, hogy olimpikon múlt nélkül bevettek maguk közé, és már eddig is sok mindenben szolgálhattuk együtt a magyar sport ügyét. Szóval még minden nyitott, a döntésig és azután is munkaidő van. Mert csak a munka vezethet eredményre, én ebben hiszek.

– Nem csupán sikeres világversenyeken vagyunk túl, de a Nemzetközi Judo Szövetség után a vizes világszövetség is ideköltözik Budapestre. Úgy tűnik, a „Budapest sportfőváros” koncepció már nem csak a mi fejünkben él…

– Több mint tíz esztendeje született az a stratégiai döntés, hogy tegyük Budapestet igazi sportfővárossá, sőt a világ egyik vezető sportfővárosává. Ez a döntés messze nem csak a versenysportról szólt. Azóta megháromszorozódott a szabadidősport számára hozzáférhető sportfelület mérete. Harminc százalékkal nőtt az az idő, amit a budapestiek sportolásra fordítanak. Bevezettük a mindennapos testnevelést az általános és középiskolákban, és sokkal több szabadidősport-esemény van, amelyeken jóval többen is vesznek részt, mint tíz évvel ezelőtt. Ma igaz állítás, hogy az olimpiai sportágak zöme megtalálja a legnagyobb eseményeihez szükséges verseny- és edzéshelyszínt Magyarországon, és Budapest Európa három legjobb és legtapasztaltabb házigazdavárosa között van. Ám elégedettnek lenni, hátradőlni tilos. Mindig lehet jobban, eredményesebben dolgozni. Ami jó, azt folytatni kell, ami kevésbé, azt meg kijavítani. Folytatjuk a munkát, ezt ígérhetem.