Fotó: Vogt Gergely/Demokrata
Hirdetés

– Miért kellett leválasztani a kutatóintézeteket az MTA-ról?

– A leválasztás alapvetően arról szól, hogy a köztestület helyett egy szűkebb irányítótestület döntsön. Az MTA kapcsolata erőteljes marad az intézethálózattal, hiszen az irányítótestület tagjainak felét delegálja. Mi azt valljuk, hogy egy ötszáz fős köztestület, amely tagságának kétharmada nem a kutatóintézeti hálózat, hanem az egyetemek munkatársai közül kerül ki, nem alkalmas az irányításra. Egyrészt túl nagy, másrészt pedig az egyetemeken dolgozó tudósok nem is feltétlenül érdekeltek vagy érintettek a kutatóintézetek ügyeiben, nem foglalkoznak velük napi szinten. Mindennek az eredménye az, hogy az adminisztráció és a bürokrácia dönt, és ezért alakulnak ki azok a finanszírozási modellek, hogy mindenki annyit kap, amennyit tavaly, vagy pedig elosztják testvériesen az intézetek az összegeket, függetlenül attól, ki milyen eredményes. Ennek így nincs értelme, és nemcsak az a következménye, hogy az is kap, aki nem tesz le az asztalra semmit, hanem az is, hogy kevesebbet kap az, aki pedig több forrásból többet is teljesíthetne.

– Nem lehetett volna a változtatásokat házon belül megoldani?

– Tulajdonképpen már a rendszerváltás óta húzódik ez az ügy. Mindenki tudja, az MTA tagjai is, hogy nem elég eredményes és hatékony a rendszer, változtatni kellene, de nem történt elmozdulás. A kutatóintézetek jelentik Magyarország legnagyobb kutatási kapacitását és kompetenciáját, nem tehetjük meg, hogy ne foglalkozzunk a kérdéssel. Az elmúlt években ráadásul a tudománymetrikai mutatók alapján csökkent az MTA tudományos teljesítménye, visszaesett az uniós és hazai pályázatokból nyert források összege, de említhetném akár az ipari kapcsolatokat is. Tavaly a teljes intézethálózat egyetlen szabadalmat sem adott be az MTA égisze alatt, tavalyelőtt mindössze kettőt, pedig háromezer kutatóról beszélünk.

– De az MTA átvilágításából az derült ki, hogy jól teljesítenek…

– Ez egy rövid és gyors átvilágítás volt az MTA–ITM közös szempontrendszere alapján és külső szakértők bevonásával. A tizennégy fős bizottság nem látta megjelenés előtt a jelentést, amiből egyszer csak egy összefoglalót tett közzé az MTA. Az MTA úgy kommentálta, és úgy vette át a sajtó is, mintha semmi probléma nem lenne. Őszintén szólva nem tudom hova tenni ezt a szöveget, magát a jelentést végigolvastam, és összességében nem pozitív. Érdemes átnézni az MTA országgyűlési beszámolóit is, amelyekben kétévente ugyanezeket a strukturális problémákat jelzik.

– Nemcsak hogy az innovációt, de még az alapkutatást is irányíthatja távoli célként valamilyen gazdasági hasznosulás gondolata. Sokan félnek attól, hogy az állam túlságosan is megnyirbálja majd az alapkutatásokat.

– Nem azzal van a baj, hogy sok az alapkutatás. Szükség van rá; a vadonatúj eredmények az alapkutatásban keletkeznek. Az viszont nem jó, hogy megállunk az alapkutatásnál, nem visszük tovább az eredményeket az alkalmazott kutatásba. A modern társadalom hajtóereje a tudomány, rá épül a civilizációnk, tehát amikor kutatásra költünk, figyelembe vehetjük, hogy annak lehet-e egyáltalán társadalmi hasznosulása, be tudunk-e kapcsolódni vele a világban zajló folyamatokba, vagy az egész a semmibe fut majd ki. Ki kell építeni egy innovációs láncot. Magyarország egyébként kifejezetten jó helyzetben van bizonyos területeken, például van egy saját matematikai intézetünk, amiben negyven ember főállásban kizárólag kutatással foglalkozik, és ez ritka nagy létszám egy ekkora országban. Magyarország a méretéhez és a GDP-jéhez képest jóval nagyobb kutatóintézeti hálózatot tart fenn, ezzel nekünk semmi problémánk sincs, sőt nemzeti kincsnek tekintjük. De az ott dolgozóknak tisztában kell lenniük azzal, hogy végső soron az adófizetők pénzéből finanszírozzuk a kutatásokat, és a tudományos autonómia nem arra vonatkozik, hogy milyen struktúrában működjön egy intézményhálózat, hogyan finanszírozzuk a működését. Pálinkás József maga mondta ki, hogy a Magyar Tudományos Akadémiát nem a Jóisten, és nem is a természeti törvények hozták létre, hanem a magyar ország­gyűlés, amelynek így joga van módosítani az évtizedek óta érdemben változatlan struktúrán. A tudományos autonómia ott kezdődik, hogy ki mit és hogyan kutat. Ebbe senki nem akar beleszólni.

– A struktúrában van az eredményesség akadálya?

– Elsősorban abban, ahogyan az intézethálózaton belül az irányítás, a döntéshozatal, a forráselosztás zajlik. Leginkább ez utóbbit muszáj teljesítményalapúvá tenni.

– Milyen okai lehetnek, hogy nem mentek végbe azok a változások, amelyeket részben az MTA is szükségesnek tart?

– Egy meglévő status quót felborítani nagyon nehéz. Voltam kancellár az óbudai egyetemen, átéltem, hogy volt három jól és három rosszul teljesítő kar; ilyenkor az előbbi három dékánja nehezen mondja meg az utóbbi hároménak, hogy az a pénz, amit megtermelünk, elmegy a ti finanszírozásotokra, és ezért nem tudunk fejlesztésre költeni. Harminc-negyven éve egy intézményben dolgozó emberek nem szívesen vállalnak fel ilyen konfliktusokat, ez talán nem is várható el tőlük.

– Hogy kellene értékelni a tudományos teljesítményt?

– Szerintünk kétévente össze kellene ülnie egy nemzetközi tagokból álló bizottságnak, a tagok lehetnek akár külföldi egyetemeken vagy kutatóintézetekben dolgozó magyarok is, de a témában releváns szakemberek, akik értékelik a kutatócsoportok vagy kutatók munkáját, és a kimutatható teljesítmény alapján javaslatot tesznek rá, hogy emelni vagy csökkenteni kellene-e a költségvetést.

– Csökken mindezzel az MTA súlya?

– A tizen-egynéhány közfeladata közül kikerül a kettes számú, miközben az Akadémia súlya amúgy sem a kutatóintézetekből fakad. A legtöbb országban nem tartanak fenn kutatóintézeti hálózatot a nemzeti tudományos akadémiák. Klubként működnek, tudományos kérdésekkel foglalkoznak, és tudományos címeket adnak. Azokban az intézetekben, ahol a köztestület és a kutatóintézeti funkció egyben van, általában szűkebb a köztestület. Az MTA feladata továbbra is az, hogy támogassa és erősítse a tudomány művelését Magyarországon, a tudományos kutatásokat, a tudományos könyv- és folyóirat-kiadást, működtessen egy minősítési rendszert, fenntartsa az MTA könyvtárát, ami aztán ellátja a teljes magyar felsőoktatást is. Tudományos kérdésekben pedig az MTA változatlanul a nemzet tanácsadó testülete, a kormány és különböző szervezetek is folyamatosan kikérik a véleményét.

– Hogyan fognak együttműködni ennyi ellentét után az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat irányítótestületében a delegáltak?

– A szándék mindkét oldalon ugyanaz, hogy jobban működő rendszert hozzunk létre. A bizottsági üléseken a szakértők kiválóan együtt tudtak működni a szakmai kérdésekben. A bizonytalanság és ezzel együtt az indokolatlanul erős nemzetközi visszhang oka szerintem az volt, hogy az MTA delegáltjai nem tájékoztatták megfelelően a köztestületet arról, mi történik, merre haladunk, hol tartunk a tárgyalásokon. Sokszor úgy érzem, nemcsak külföldön, de az MTA-ban sem értik, mi történik pontosan, holott a szakértői bizottságokban ülők számára ez tiszta és világos volt. A bizonytalanságot leginkább azzal lehet eloszlatni, ha végre elkezdődik a változás.