A tavasz legszebb hónapjának első napja a munka ünnepe. Régen kötelező felvonulás, ma kötetlen majális, virsli, sör és színes léggömbök kísérik. S miközben abban mindenki egyetért, hogy a munka az egyik legfontosabb érték, a munkahelyek védelme pedig a legelemibb feladat, kevés ünnep van, amely ennyire mást jelentett koronként és társadalmi csoportonként, s amely mára ennyire kiüresedett. Talán azért, mert a társadalom egyre individuálisabb, az emberek már-már nem tudnak mit kezdeni kollektív eszmékkel, így hát marad a virsli, a sör meg a színes léggömbök…

A szakszervezeti mozgalmak zömében a baloldalhoz kötődnek. Ennek történelmi okai vannak, a szakszervezetek létrejötte a szabad versenyes kapitalizmus időszakában társadalmi és morális szükségszerűség volt. A gazdaságilag gyenge és kiszolgáltatott munkások tömeges megjelenése, egzisztenciájának védelme elképzelhetetlen lett volna szervezett fellépés nélkül. A szakszervezeti mozgalom koronként és országonként más-más formát öltött. Kezdetben jellemzően csak a szakképzett munkások, később már értelmiségiek, tisztviselők is alapítottak szakszervezeteket. A századfordulótól, az 1900-as évektől kezdődően pedig már nemcsak baloldali szakszervezetek léteztek, hanem sorra alakultak jobboldaliak is. Ezek főleg a katolikus egyház égisze alatt, az úgynevezett keresztény-szocialista mozgalom révén bontakoztak ki. Azonban egyfelől az elkésettség, másfelől az egyház teológiai tanításai miatt, amely nem a konfliktusokra, hanem az együttműködésre helyezi a hangsúlyt, a szerveződések baloldali túlsúlya megmaradt. A második világháborút követően hazánkban 1945-1948 között még a szakszervezetek döntően a dolgozók érdekeinek képviseletével, védelmével és társadalmi ellenőrzésével foglalkoztak és nagyfokú aktivitást mutattak. Az 1948-as fordulatot követően azonban a szakszervezetek, mint valóságos politikai erő, az új rendszerben rendszeridegenné váltak. Azonban nem szűntek meg, hanem bürokratikus, az állampártot hűbéresként kiszolgáló szervezetté alakultak át, miközben érdekképviseleti szerepüket teljesen elveszítették. Kiábrándító folyamat vette kezdetét: a hajdan lelkes szakszervezeti vezetők hivatalnokokká váltak, a tagságtól független önjáró hatalmi gépezetté alakultak át. Kossa István, Apró Antal, Kristóf István és a többi szakszervezeti vezető felelősségét nem csökkenti, hogy a szakszervezeti mozgalom elsorvasztása valójában a Magyar Dolgozók Pártja hatására történt. Épp ellenkezőleg, azzal, hogy minden tekintélyüket latba vetették és elfogadták a párt primitív érvrendszerét, gyakorlatilag elidegenítették a szakszervezeteket, megbocsáthatatlan hibát követve el épp azzal a társadalmi csoporttal szemben, amelynek képviseletét a zászlajukra tűzték, és amelyre folyamatosan hivatkoztak. Apró 1948-ban lett főtitkár, és 1951 végéig töltötte be ezt a posztot. Rettegett Rákositól, leste minden gondolatát: a diktatúra kiszolgálása révén gyakorlatilag felszámolta a magyar szakszervezeti mozgalmat.

Tőkéczki László, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Művelődéstörténeti Tanszékének tanára, egyetemi docens szerint Magyarországon 1918-1919-ben vett két egymástól teljesen különváló irányt a szakszervezeti mozgalom. Egyrészt kibontakozott egy szociáldemokrata típusú, érdekképviseleti jellegű szerveződés, másrészt kialakult a kommunistákhoz kötődő, magát szakszervezetnek nevező, ugyanakkor kizárólag pártpropaganda célokat szolgáló politikai mozgalom.

– Az ilyen, direktben politizáló képződmény káros és felesleges. Attól, hogy hatalomra jut egy szélsőségesen baloldali párt, az adott országnak a gazdasági helyzete, a technikai színvonala, az elosztható jövedelme nem fokozódik, és nem véletlen, hogy hiába ígérnek meg mindent, a teljesítésnek gátat szab a piaci realitás csakúgy, mint a gazdaság teljesítőképessége. Nem függ politikai ígéretektől, hogy a munkásoknak milyen jövedelemszintje alakul ki. Az egyedül elfogadható és tisztességes szakszervezeti mozgalom az érdekvédelmen, a tagok gazdasági képviseletén alapul. Ezért baj, hogy Magyarországon zömében ma sincs hiteles érdekképviselet. A meglévő szervezetek egész egyszerűen erőtlenek, részben mert vezetőik a rendszerváltást követően zömében a korábbi szakszervezeti mozgalmárok köréből kerültek ki, másrészt az alulról jövő kezdeményezéseknek gátat szab az emberek állásféltése, amit csak tetéz, hogy a tőkeerő túlsúlya miatt egyre szűkül a mozgásterük. Az esélyek eleve korlátozottabbak egy olyan piaci erőtérben, ahol 2-3 nagy, tőkeerős cég osztozik meg a piaci részesedés száz százalékán – jellemezte a kialakult helyzetet az egyetemi docens. Tőkéczki utalt az állam felelősségére is.

– Már a szabad versenyes kapitalizmusban is egyre növekvő szerepe volt az államnak, mára pedig a modern állam Nyugat- Európa számos országában az a harmadik fél, amely egyenrangú partner a munkaadó és a munkavállaló mellett. Nyilvánvaló, hogy a szakszervezeti mozgalomnak szüksége van az állam szövetségére, egyszerűen azért, mert ha a munkahelyek megszűnnek, akkor a munkanélküliség terhét az államnak és a közösségnek kell viselnie. Igen erőteljes érdeke tehát az államnak, hogy a munka világában, a konfliktusoknál jelen legyen, és az érdekeit messzemenően szem előtt tartsa. Az állam nem támogathat túlzó és gazdaságilag irracionális törekvéseket, de az életminőség védelmét, a társadalmi szolidaritás szempontjait érvényesítenie kell, a szakszervezeti mozgalommal szemben nem lehet közömbös vagy ellenséges – tette hozzá.

Közben a kormányon lévő szocialista-szabad demokrata-kabinet fő ideológusai, élükön Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel a baloldal globális megújításával foglalkoznak. A Haladó Kormányzás, a brit Munkáspárt által meghirdetett és Tony Blair nevével fémjelzett, a globális nagytőkével kötendő szociális kiegyezés nem kevesebbet tűzött ki célul, mint az egész világot átfogó baloldaliság értelmezés konkrét programjának kidolgozását és kiterjesztését Európára, Óceániára és Afrikára. Egy ilyen konferenciának adott otthont nemrégiben a balatonőszödi kormányüdülő.

Gyurcsány Ferenc az általa elnevezett harmadik utas megoldás híve, ami egyébként nem más, mint a hagyományos angol munkáspárti szociáldemokrácia és ezzel együtt a baloldaliság feladása, ami egyet jelent a teljes behódolással a nagytőke előtt. Tőkéczki László ugyanakkor úgy véli, nincs harmadik út.

– Nem lehet a kormánynak áttérnie arra, hogy a tőkemegtérülés fokozásának szempontjából kezelje a gazdaságot. Ez egy vegytiszta neoliberális szemlélet, köszönő viszonyban sincs a baloldalisággal. A hatalmas mozgástérrel rendelkező globális tőkével szemben a kormánynak mégiscsak a gyengébbet kellene védenie – ez lenne egyébként erkölcsi és alkotmányos kötelessége is. A Gyurcsány-féle modell, ami leginkább az elhíresült rövidítés, a PPP kapcsán került a köztudatba, a közpénz és a magánpénz együttműködését dicsőíti és mint ilyen, egész egyszerűen káros. Olyan területeket akar piacosítani, ahol száz évvel ezelőtt is tudták már, hogy a magántőke érdekeltsége kicsi, mert igen nagy befektetéssel igen csekély nyereség érhető el és nagyon hosszú a megtérülési idő. Ilyen az egészségügy, az oktatás és a közlekedés. Úgy képzelik, hogy az állam azzal tesz eleget a feladatainak, hogy az általa kezdeményezett beruházásokba magántőkét von be. Nos, ez nem más, mint a közérdek megcsúfolása. Teszi ezt éppen azokon a területeken, ahol egyébként a non-profit elv kellene hogy érvényesüljön, hogy a szegények is hozzájussanak az elemi szintű szolgáltatásokhoz. A víz, a gáz, az egészségügy, a közlekedés, az oktatás biztosítása állami feladat. Ezért nincs harmadik út, hiszen vagy elfogadjuk, hogy szociális alapon működik a modern állam, vagy azt mondjuk, az egész országnak piaccá kell lennie. Ez az elképzelés azonban azokat az elosztási rendszereket is veszélybe sodorja, amelyeknek a működését éppen a korabeli szakszervezeti mozgalmak harcolták ki. A neoliberális államfelfogás következtében a munkahelyteremtés ígérete mellett a munkahelyek leépítésének vagyunk tanúi a közigazgatásban csakúgy, mint a közoktatásban, a felsőoktatásban vagy a közlekedés területén. Az nem lehet cél, hogy az állampolgárok ne tudjanak igénybe venni alapvető szolgáltatásokat, mert egyszerűen megszűnnek a szolgáltatások. Az egész neoliberális államfelfogás nem más, mint egy olyan proletarizálási tendencia, amely egy függésben lévő, megfélemlített tömeget kíván létrehozni. Ennek egy adott közösség értelmes jövője szempontjából semmi létjogosultsága nincs – tette hozzá Tőkéczki.

Ezért a magyar munkavállalóknak a nehézségek ellenére is meg kell szervezniük magukat, a gazdáknak pedig szövetkezeteket kell létrehozniuk, felelős tulajdonosok önkéntes társulását, mert ez teremt egyedül esélyt a számukra. Nem is annyira szakszervezetekre, mint inkább hiteles érdekképviseletre van tehát szükség, amelyből az állam is kiveszi a maga részét azzal, hogy a társadalom és a tisztességes munka oldalán áll.