Család, hit, béke, emberi méltóság

– Mi motiválta arra, hogy belépjen a Digitális Polgári Körök közösségébe?

– Hiszek abban, hogy a jövőt csak együtt, egymást segítve és felelősen lehet építeni. Fontos volt számomra, hogy egy olyan közösséghez tartozzam, ahol számít az érték, az ember. A legfontosabb értékek nem változnak, csak néha elfelejtjük megnevezni őket. Igenis ki kell állni a család értéke mellett, mert amit ott tanulunk, azok életünk alapkövei.

– Milyen alapokat adott önnek a család?

– Szüleimtől máig meghatározó értékeket kaptam. Szeretetben, hitben és biztonságban neveltek engem és három testvéremet. Mindig azt tanították, hogy a család legyen az első. Gyerekként megtapasztaltam, milyen az, amikor egy közösség valóban összetart, támogat és felelősséget vállal tagjaiért. Szüleim példáján keresztül tanultam meg a tiszteletet, az őszinteséget, a kitartást és a becsületes munka fontosságát, a sok testvéres légkör pedig megtanított együttműködni, alkalmazkodni és empatikusan figyelni másokra. A szüleimtől kapott stabil alap nagyban hozzájárult ahhoz, ahogyan ma is gondolkodom és dolgozom. A mai napig rendkívül összetartó a családunk. Nincs olyan nap, hogy ne beszélnék többször anyukámmal, testvéreimmel is folyamatosan kapcsolatban vagyunk, mindent megbeszélünk. Szerencsésnek érzem magam, mert fantasztikus családom van, és ez az összetartás természetes közegként veszi körül a gyerekeimet is.

– Hogyan emlékszik vissza azokra az időkre, amikor először került reflektorfénybe?

– A modellkedés kezdete volt ez, még a szépségverseny előtt. Izgalom, kíváncsiság és egy kis egészséges félelem kísérte az első pillanatokat, amikor hirtelen minden tekintet rám szegeződött. Meg kellett találnom magamban azt a belső erőt, amellyel ki tudok állni önmagamért. Az elején feszültséget éreztem, de hamar felszabadítóvá vált: rájöttem, hogy szeretem megmutatni, ki vagyok, miben hiszek, mit képviselek. A reflektorfény nemcsak a lámpák ragyogását jelentette, hanem azt a felismerést is, hogy képes vagyok helytállni és inspirálni másokat. Ez az élmény önbizalmat, bátorságot és belső stabilitást adott, és fontos mérföldkővé vált: megtanított arra, hogy a fényben nem elveszni kell, hanem felfedezni önmagam erősebb oldalát.

– Az 1991-es Miss Hungary szépségversenyen második helyezett lett, és megkapta a legegzotikusabb szépség különdíját. Hogyan tekint ma vissza erre az eseményre?

– Huszonegy évesen, fiatal nőként hirtelen egy teljesen más világba csöppentem: médiafigyelem, fotózások, interjúk. Mindez egyszerre volt felemelő és formáló. Értékes epizódként tekintek rá, amely sokat tanított önismeretről, magabiztosságról és arról, hogyan lehet méltósággal viselni a figyelmet. Ugródeszkaként is szolgált, hiszen számos ajtót kinyitott, máig kamatoztatom az ott szerzett tapasztalatokat. Ugyanakkor az életem nem erre épült: inkább egy meghatározó élmény maradt, amely gazdagította azt, aki ma vagyok, de nem határozta meg kizárólagosan az utamat. Hálával és tiszta szívvel gondolok vissza rá.

– Mi volt a fiatalkori álma?

– Gyermekkoromban mindig színésznő szerettem volna lenni. Vonzott a színház világa, a történetmesélés varázsa, az emberek lelkének megérintése. A játékosság, a kreativitás és a szabadság, amit a színjátszásban láttam, teljesen magával ragadott. A kilencvenes évek végén elvégeztem a Gór Nagy Mária Színitanodát, majd éveken át a Ruttkai Éva Színház oszlopos tagjaként álltam színpadon, szerepeltem Makk Károly Magyar Requiem című filmjében is. Bár az élet másfelé sodort, ez a világ nyitottságot, kommunikációs érzéket és bátorságot adott, amelyek máig meghatározzák a gondolkodásomat.

– Épp kibontakozóban volt a karrierje, amikor három évvel a szépségverseny után megszületett első gyermeke. Hogyan élte meg ezt a váltást?

– Valóban, a Miss Hungary után megnyílt előttem a világ. Vonzott a fény, az utazások ígérete, és egyszer még egy amerikai ügynökség is megkereste a szüleimet Hollywood lehetőségével. Ez azonban inkább megrémisztett, mint lelkesített. Mindeközben ott volt bennem a másik oldal is: a gyökerek, a családi értékek, a szeretet és a biztonság, amelyet otthonról hoztam. Ezek mindig visszavezettek ahhoz, ami igazán fontos volt számomra. A verseny utáni időszak egy természetes, vágyott irányváltásként érkezett. Bár fiatalon megtapasztaltam a reflektorfényt és az izgalmas lehetőségeket, bennem mindig ott élt egy mélyebb vágy: az anyaság. Már akkor tudtam, hogy számomra a család és a gyerekek jelentik az igazi kiteljesedést, ezért a váltást nem lemondásként, hanem megérkezésként éltem meg.

– Hogyan formálta világlátását az a váltás, amikor a színpadi fények helyett a család melege került előtérbe?

– Fiatalon sok mindent gyorsan akartam elérni, a célokra fókuszáltam, és közben gyakran elsiklottam a mindennapok apró örömei felett. Az élettapasztalatok, a tanulmányaim, a karrierem, a családom és a gyermekeim megtanították, hogy az igazán értékes dolgok sokszor a csendes hétköznapokban rejlenek. Régen úgy éreztem, mindenhol ott kell lennem, minden pillanatot meg kell ragadnom, különben lemaradok valamiről. Fontos volt, hogy igazam legyen, hogy jelen legyek. Ma már nem hajszolom ezt. Nem érzem, hogy bármiről is lemaradnék, ha nem vagyok a történések közepén. Ami igazán számít, az a nyugalom, a szeretet és a béke, amit magam körül teremthetek. A szépségverseny önbizalmat és élményeket adott, de a családi élet hozta meg a tartalmat, a gyökereket és a valódi boldogságot. Amikor édesanya lettem, úgy éreztem, a helyemen vagyok, mintha minden korábbi tapasztalat erre készített volna fel. A reflektorfény után a hétköznapok egyszerűsége nem visszalépés volt, hanem egy mélyebb, igazabb élet kezdete. Gyermekeim és a család felépítése adta meg számomra az élet igazi értelmét: megtanított a feltétel nélküli szeretetre, a felelősségvállalásra és a türelemre. Az anyaságot soha nem éreztem tehernek vagy kompromisszumnak, számomra mindig is egy beteljesült álom volt. Lehetett volna másik életem, de úgy érzem, pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. Hálás vagyok azokért a válaszutakért, mert megtanították, a legfontosabb döntéseket nem a külső csillogás, hanem a belső iránytű alapján kell meghozni.

– Milyen érzésekkel idézi fel a hároméves spanyolországi tartózkodást, amelyet a kisfiuk egészsége érdekében vállaltak?

– Noel betegsége miatt mielőbb tengerparti környezetbe kellett mennünk. Ez az időszak nemcsak a gyógyulást hozta el, hanem óriási élményt és tanulást is jelentett. Nyelvi és kulturális fejlődést adott, ugyanakkor emberileg is mélyen formált. Megtanultam alkalmazkodni egy teljesen más közeghez, nyitottabb lettem más kultúrák, szokások és gondolkodásmódok iránt. Természetesen volt honvágyam, de éppen ez tanított meg még jobban értékelni a kapcsolatokat, a család fontosságát és örülni az együtt töltött időnek, amikor hazalátogattunk.

– Férje, Tóbiás József hosszú ideig a baloldal, az MSZP meghatározó politikusa volt. Hogyan élte meg ezt az időszakot?

– Nem volt könnyű. A politikusi élet rengeteg időt és energiát igényel, így sokszor kellett alkalmazkodnunk ahhoz, hogy ő kevesebbet lehet otthon. Mégis mindent úgy szerveztünk, hogy a család maradjon az első helyen, és az összetartás adjon erőt a mindennapokban.

– Beszélgettek otthon politikáról?

– Beszélgettünk közéleti kérdésekről, de soha nem politizáltunk. Az otthon számunkra mindig a nyugalom tere volt. A politika a világban zajlik, mi pedig vigyázunk, hogy ne férkőzzön be a családi életünkbe. Fontos számunkra megőrizni azt a kis szigetet, ahova nem jutnak be a feszültségek, ahol a szeretet és az együtt töltött idő áll a középpontban. Ez ad igazi feltöltődést, és itt tudunk önmagunk lenni.

– Feltételezem, a családon belül mégis szóba került, hogy ön most a jobboldal mellett szeretne kiállni.

– Természetesen. Ahogy minden fontos döntést, ezt is megbeszéltem a családommal. A gyerekeim is ott ültek és elfogadták a döntésemet, mert tudják, hogy olyan értékek mellett állok ki, amelyekben mélyen hiszek. A férjem csak annyit mondott: „Készülj fel!” Megkérdeztem, mire és ő így válaszolt: „Arra, hogy mit jelent ebben a világban kiállni az értékeidért.” Nyilván a nemtelen támadásokra és a rosszindulatra célzott, amit azóta valóban meg is tapasztaltam.

– Volt egy konkrét fordulópont, amely megszólalásra késztette, vagy lassan, lépésről lépésre született meg a döntés?

– Egy folyamat volt, nem egyik napról a másikra született meg bennem a döntés. Egyszerűen eljött az a pont, amikor úgy éreztem, meg kell szólalnom és ki kell állnom azokért a dolgokért, amikben hiszek. Akár a Digitális Polgári Körökhöz való csatlakozás, akár a győri Háborúellenes Gyűlésen való részvétel mind azt erősítette bennem, hogy jól döntöttem, jó úton járok.

– Voltak, akik inspirálták vagy megerősítették?

– A családom, az édesanyám, a testvéreim mindenben támogatnak. Megbeszéltem velük ezt a döntést, ugyanúgy gondolkodnak, mint én. A hit, a béke és az emberi méltóság számukra is alapértékek, és ők is mindig kiálltak mellettük. Ez sok erőt adott nekem is.

– Miben különbözik az ön közéleti szerepvállalása a férje politikusi pályájától?

– Nyilvánvaló a különbség: én nem vagyok politikus. Az én szerepvállalásom nem pártpolitikai, hanem értékalapú. Olyan dolgok mellett állok ki, amelyek meggyőződésem szerint minden magyar ember számára fontosak. A béke nem kötődik pártokhoz, mert mindenki szeretné, hogy egy békés országban, békés Európában élhessen.

– Hogyan kezeli a negatív, gyalázkodó üzeneteket? Figyelmen kívül hagyja őket, vagy mélyen megérintik?

– Nem tagadom, eleinte rosszulestek. Ha az ember szívből dönt, fáj, amikor félreértik. De tudom, hogy nem kell mindenkinek egyetértenie velem. Én a lelkiismeretem szerint cselekszem, és abban hiszek, hogy a tiszta szándék, a szeretet és az értékek mindig jó irányba vezetnek. A világ most tele van hangos véleményekkel, én inkább próbálok jót tenni ott, ahol vagyok.

– Miért gondolja úgy, hogy a Fidesz és Orbán Viktor képviseli azokat az értékeket, amelyek az ön számára meghatározóak?

– Mert csak Orbán Viktor beszél a hitről, a békéről, a szeretetről és a családról. Ezek számomra alapértékek, és fontos, hogy valaki ezeket kimondja, képviselje.

– Mit jelent önnek a közéleti megszólalás felelőssége?

– Az ember akkor érzi igazán a felelősséget, amikor a világ zajai bekopogtatnak a saját életébe. Tőlünk háromszáz kilométerre háború tombol, miközben az Európai Unió a győzelemben látja a béke zálogát, hatalmas pénzek árán. Én azonban úgy gondolom, hogy a békét nem a fegyverek, hanem a szavak, a tárgyalások teremtik meg.

– Háromgyermekes édesanyaként hogyan látja a fiatal generációt?

– Sokszínűnek, érzékenynek és rendkívül gyorsan fejlődőnek. Egészen más világban nőnek fel, mint mi: több információ veszi körül őket, nagyobb rajtuk a nyomás, ugyanakkor rengeteg lehetőség áll előttük. Nyitottabbak, bátrabban vállalják az érzéseiket, tudatosabban keresik a saját útjukat, de közben ott van bennük a bizonytalanság is. A külső ingerek, az állandó összehasonlítás és a közösségi média világa sokszor teher számukra. Anyaként azt tapasztalom, hogy talán még soha nem volt ennyire fontos az iránymutatás, az értő figyelem, a biztonság és a szeretet. A stabil családi háttér, egy jó szó, egy őszinte beszélgetés ma különösen nagy ajándék. Hiszem, ha mindezt megkapják, minden adott ahhoz, hogy magabiztos, értékorientált és kiegyensúlyozott felnőttekké váljanak. Csak meg kell tanulniuk kiszűrni a zajt, és megtalálni a belső iránytűjüket. Ebben pedig mi, szülők tudunk igazi támaszt nyújtani.

– Hogyan éli meg a nagymamai szerepet?

– Az egyik legnagyobb ajándéknak látom az életemben. Más ritmus, más minőség, mint az anyaság, mégis szorosan kapcsolódik hozzá. Anyaként rengeteg felelősség, döntéskényszer és napi feladat nehezedik ránk, folyamatosan irányt mutatunk, biztonságot adunk, építünk. Nagymamaként viszont megjelenik egy gyönyörű könnyedség. Nincs napi teher, csak tiszta szeretet, jelenlét és öröm. A nagymama lelkében több a türelem, a bölcsesség, kevesebb a rohanás. Másképp tud kapcsolódni. Szelídebben, engedőbben, elfogadóbb szívvel. A szeretet mélysége ugyanaz: óv, véd, aggódik, csak más ritmusban. Az unokában folytatódik a gyermek, és ez egy különleges érzés; mintha az élet visszaadna valamit, amit egykor mi adtunk. Anyaként benne élünk a mindennapi kihívásokban, nagymamaként már tisztábban látjuk, mi az igazán fontos. Több bennünk a nyugalom, a megengedés és az a bölcs derű, amit az évek tanítanak meg. A nagymamaság számomra a szeretet második virágzása. Az anyaság folytatása, de sokkal szabadabban, hálával megélve.

– Mit mondana azoknak, akik eddig kerülték a közéleti szerepvállalást, de most fontolgatják a megszólalást, ám visszatartja őket a támadásoktól való félelem?

– Magyarországon szólásszabadság van, mindenki vállalhatja a véleményét, kiállhat az értékei mellett. Most azonban a tét nagyobb, mint valaha. A választásokon nem pusztán pártok között döntünk, hanem arról, hogy belesodródunk-e egy háborúba, vagy békében élhetünk. Minden emberélet, amelyet a háború kiolt, az emberiség ellen elkövetett bűn. A béke nem a fegyverek árnyékában, hanem tárgyalóasztalnál születik, amely elbír bármennyi vitát, ha van bátorság leülni mellé. Ezért most minden megszólalás súlya nagyobb: nem a pártokról, hanem hazánk jövőjéről döntünk. Én sem pártokban gondolkodom, hanem a hazában és azokban az értékekben, amelyek gyermekként belém ivódtak. A hit, a béke, a biztonság és a szuverenitás ma próbára van téve. Ezért kell megszólalni, mert ha hallgatunk, ezek az értékek elhalványulnak. Mi, magyarok bárhol is élünk, egy közösség vagyunk: összetart bennünket a szülőföld, a kultúra, a nyelv. A kérdés most az, hogy tudunk-e úgy kapcsolódni a nagyobb közösséghez, hogy közben nem veszítjük el, hanem erősítjük mindazt, ami a miénk.