Csendes hódítók

A legtöbben bele sem gondolunk, vajon hány olyan állat- és növényfajjal osztjuk meg a környezetünket, ami sok ezer kilométerről, szándékosan vagy véletlenül behurcolva érkezett Európába. Pedig az adat megdöbbentő: a kontinensen több mint 12 ezer, zömmel észak-amerikai és ázsiai idegenhonos faj él napjainkban, a globalizáció, az ugrásszerűen megnövekedett kereskedelem és turizmus hatására pedig az elmúlt években terjedésük egyre nagyobb iramot vett. Vannak fajok, amelyek jól megférnek az őshonosakkal, ám a betelepülők mintegy 10-15 százaléka intenzív terjeszkedésbe kezd, kárt okozva folyton növekvő élőhelyük eredeti flórájának és faunájának, valamint az emberi társadalomnak. Az agresszív betolakodókkal szembeni védekezés világszerte komoly kihívás elé állítja a szakembereket; csak az Európai Unió évi 12 milliárd euróval támogatja a küzdelmet. 2014-ben rendeletben szabályozták, hogy mely növényeket és állatokat tilos az EU területére hozni, ott tartani, szaporítani, szállítani, forgalomba hozni vagy a környezetbe bocsátani. A listán összesen 66 faj szerepel, amelyek közül Magyarországon 32 megtalálható a szabad természetben.

Szinte minden rendszertani csoportban fellelhető elterjedt idegenhonos inváziós állatfaj, legnagyobb számban mégis a szárazföldi gerinctelenek és a vízi élőlények között fordulnak elő. Történelmi betelepülőnek számít például a már említett krumplibogár, ami Európában 1876-ban, Magyarországon 1947-ben jelent meg. Természetes ellenség hiányában néhány évtized alatt az egész kontinensen elszaporodott, ami nem csoda, hiszen a szél segítségével akár napi 60 kilométert is képes megtenni ez az apró élőlény. Kezdetben egy Nobel-díjas találmánnyal, a DDT nevű vegyszerrel próbálták irtani, ám a módszer két okból kifolyólag is kudarcot vallott: egyrészt rendkívül környezetszennyező volt, másrészt a burgonyabogarak egy idő után immunissá váltak rá. A csíkos kártevőt – amiről a kommunizmus hívei jó darabig azt hitték, hogy az Egyesült Államok biológiai fegyvere – végül sikerült megfékezni, ma már kevésbé környezetkárosító anyagokkal lépnek fel ellene, amelyek nélkül a kártétel mértéke most is meghaladná a 80 százalékot.

A krumplibogárral nagyjából egy időben kezdett pusztítani a szintén Észak-Amerikában őshonos filoxéra, más néven szőlőgyökértetű. Az öreg kontinensen Franciaországban jelent meg először, ahol röpke 30 év alatt tönkretette a termőszőlők több mint kétharmadát, de hazánkban is hasonló pusztítást végzett. A katasztrófát 1869-ben az európai és az amerikai szőlőfajták keresztezésével sikerült megakadályozni, előbbieknek ugyanis a levelére, utóbbiaknak pedig a gyökerére nem jelentett veszélyt ez a néhány milliméteres ízeltlábú.

A két példából is látszik, hogy az invazív fajok évszázadokkal ezelőtt is komoly problémát jelentettek, ám a napjainkban fokozottan érzékelhető klímaváltozás csak még jobban elősegíti megtelepedésüket és elszaporodásukat: ma már emberi közvetítés nélkül képesek kiterjeszteni élőhelyüket, a megváltozott viszonyok miatt ugyanis olyan helyeken is jól érzik magukat, ahol korábban életképtelenek lettek volna. Igaz ez például a 2000-es, 2010-es években megjelent rovarokra, úgymint a termőföldeken pusztító márvány- és vándorpoloskára, a zöld növényi részeket felfaló spanyol csupaszcsigára, a fertőző betegségeket terjesztő tigrisszúnyogra vagy a házi méh lárváival táplálkozó ázsiai lódarázsra.

Hazánk természetes és természetközeli élőhelyeinek több mint felét fenyegeti veszély, az egyik legkitettebb közeg a vizek élővilága. Amellett, hogy az ott megtelepedő invazív állatok táplálékkonkurenciát jelentenek őshonos vízi élőlényeinkre, betegségeket is terjesztenek. A cifrarákot a XIX. század végén épp azért telepítették be Németországba, hogy pótolja a rákpestis következtében megtizedelődött állományt, arra azonban nem számítottak, hogy idővel úgy elszaporodik, hogy veszélyt jelent majd az őshonos rákfajokra. Ez az állat ma már nálunk is problémát okoz, megfékezését pedig csak nehezíti, hogy szűznemzéssel szaporodik, és jól tűri a vízszennyezést.

Az akvaristák egyre intenzívebb telepítéseinek következtében folyóinkban, tavainkban ma már halból is 60 idegenhonos faj és hibrid él, többségük az elmúlt néhány évben bukkant fel. Az egyik leggyakoribb az ezüstkárász, ez az őshonos pontyfélék állományát veszélyezteti. Nőstényei más pontyfélék hímjeivel ívnak, ám a fajidegen hímivarsejtek csak a petesejtosztódást indítják be, örökítőanyaguk nem használódik fel.

Az idegenhonos emlősöket általában szőrméjük miatt vagy házi kedvencként, díszállatként hozták be, a fogságból szabadulva pedig sikeresen megtelepedtek. Ilyen a hazánkban élő pézsmapocok, a nutria, a mosómedve, a nyestkutya és a szürke mókus is. Utóbbit az 1800-as évek végén hobbiállatként került az Egyesült Királyságba, ahol alig száz év alatt szinte teljesen kiszorította az őshonos közönséges mókust, nemcsak azzal, hogy nagyobb és agresszívabb, hanem mert tünetmentesen hordoz egy olyan vírust, ami rokonait megbetegíti és elpusztítja.

Az állatok mellett több tucat olyan növény is található Magyarországon, amelyek erősen fenyegetik a biodiverzitást. Ezek az agresszív fajok különböző módon befolyásolják az őshonosak fejlődését, gyakran kiszorítva őket az élőhelyükről, illetve csökkentve az őshonos állatvilág táplálékbázisát. A természetvédelmi, erdő- vagy mezőgazdasági károk mellett jelentős humánegészségügyi és ökonómiai problémát is okozhatnak, térhódításukkal az emberiség számára nyújtott javak, az úgynevezett ökoszisztéma-szolgáltatások minősége – mint például a talaj termőképessége vagy a beporzóképesség – is romlik. A közönséges selyemkórót például telepítését követően többféleképpen próbálták hasznosítani, ám gyakorlati haszna egyedül mézelő növényként igazolódott be, ezért termesztésével felhagytak. Azzal viszont nem számoltak, hogy elvonja majd a méheket a haszonnövények beporzásától. Hasonló sorsra jutott hazánk legagresszívabban terjedő fás szárú özönfaja, a mirigyes bálványfa. A különleges nevű lombhullatót a homok megkötésére alkalmazták volna, de értéktelen fája és sarjadzása miatt erdészeti hasznosítását rövid időn belül beszüntették. A Kínában és Koreában őshonos fa rendkívül igénytelen, még a házfalak közötti résekben is jól érzi magát, mindemellett olyan agresszív, hogy szinte semmi más nem képes életben maradni mellette.

Az invazív fajok elleni küzdelem közös ügyünk, a siker érdekében elengedhetetlen a társadalmi összefogás. De mielőtt hozzálátnánk kiirtani ezeket a kellemetlenkedő idegeneket, nem árt elgondolkodni, ki is a felelős azért, hogy hazánkban új otthonra lelhettek. Az időről időre felbukkanó aligátorteknősöket például egész biztos, hogy nem a szél fújta ide, de még sok száz faj esetében merül fel a gyanú, hogy az embernek is köze van ahhoz, hogy korlátok nélkül pusztíthatnak.